Így búcsúznak egykori csapattársai Fazekas Lászlótól

Dunai Antal, az Újpest korábbi 31-szeres válogatottja

Nem hittem el, amikor a felesége hívott… A hét elején beszéltünk még, sok minden szóba került, a vasárnapi, Fradi ellen vereség is... Tudtam, milyen beteg, de még egyszer, utoljára hosszan tudtunk beszélgetni. Nagyon jó barátom volt, családilag összejártunk, nagyon közel álltunk egymáshoz. A pályán imádtunk együtt futballozni, éreztük egymást, nem kellett látni a másikat, hogy tudjuk, merre indul, mit gondol, sarokkal passzolgattunk, és megleptük a védőket, szinte mindig. Szenzációs játékos, nagyszerű barát, nem tudom felfogni, hogy nem hívhatom többé.

Garaba Imre, a Bp. Honvéd korábbi 82-szeres válogatottja

Túl volt a harmincon, amikor a válogatottban csapattársak lettünk – addig távolról csodáltam a játékát. A Honvéd–Dózsa rangadókon nem bántam, hogy a szélen játszott, én pedig középen, mert nem lett volna könnyű leszerelni… Persze kísérletet tettem volna rá. Előttem van, hogy a tatai edzőtáborban megy a cicázás, Fazekas Laci és Törőcsik Andris nemcsak arra figyelt, hogy aki középen van, ne érje el a labdát, inkább egymást akarták megtréfálni, úgy adni a labdát, hogy a másik ne tudja továbbtenni, és bekerüljön középre. Elképesztő technikai bemutatók voltak ezek a kis játékok is. Zseniális labdarúgó volt, az egyik legjobb, akivel együtt futballozhattam. Mérkőzéseket volt képes eldönteni, elég csak a nyolcvanegyes, Románia elleni hazai mérkőzést említeni.

Kiss László, a Vasas korábbi 33-szoros válogatottja

Dohányoztam, amikor Tatán szobatársak lettünk: szótlan fiú volt, és csak annyit mondott, Laci, tíz évvel idősebb vagyok, itt bent nincs cigaretta. Ennyi elég is volt, le is szoktam gyorsan, és ezért hálás lehetek neki. Ha kérdezték, kivel szerettem leginkább futballozni, őt említettem, mert racionális volt, abban az értelemben, hogy mindig azt tette, amire az adott helyzetben szükség volt. Cselezett jobbal, passzolt ballal, közelről vagy távolról lőtt mindkét lábával. Az oslói vb-selejtezőn a jobb szélen küzdött a védővel, róla ment ki a labda, de olyan meggyőzően mondta a partjelzőnek, hogy az ellenfél ért bele, hogy szögletet kaptunk, és abból egyenlítettünk – benne volt a futballban a nélkülözhetetlen csibészség. A nyolcvankettes vb selejtezőin és a világbajnokságon futballozhattunk együtt, ez örök emlék nekem. Fazekas László sohasem volt sérült, mindig ugrattuk, olyan vékony a combja, lehetetlen, hogy izomsérülése legyen…

Hannich Péter, a Rába ETO korábbi 27-szeres válogatottja

Ismét elveszítettünk egy magyar futball-legendát, olyan kiváló játékost, aki azok közé tartozik, akik külföldön is megállták a helyüket, és jó hírét vitték a magyar labdarúgásnak. Fiatalabb vagyok nála, ezért a sors csak egyetlen közös válogatott mérkőzést adott, Luxemburgban futballozhattam vele együtt. Kiváló labdarúgót, igazi példaképet ismertem meg benne. Az élet ilyen, sajnos egyre kevesebben vannak már közöttünk a legendás generáció tagjai közül.

Nagy László, az Újpest kilencszeres bajnok támadója

Játékostársam, szobatársam, olimpiai bajnoktársam, barátom volt. Megrendített a halála, mivel láttam, hogy becsületesen csinálja a gyógytornát, reménykedtem a felépülésében. Fantasztikus futballistaként a pályafutása során mindent elért, amit csak játékos elérhet. Rendkívüli tehetségként villant meg, a fantasztikus mozdulatokra képes lába vékony volt, de nem lehetett összetörni, gyorsan vágott az esze a pályán, mindig nagyszerűen helyezkedett és hihetetlenül technikásan futballozott. Nemhiába lett ezüstcipős, háromszoros magyar gólkirály, 92-szeres válogatott játékos, aki Belgiumban is nagyszerűen helytállt azok után, hogy itthon sokan már kiöregedő támadónak tartották. Megannyi címet, kupát nyertünk együtt, ő mindig pótolhatatlan maradt, bárcsak manapság lenne egyetlen, hozzá hasonló szintű játékosunk.

Mucha József, a Ferencváros kétszeres bajnok középpályása

Megdöbbentett a halálhír, még úgy is, hogy tudvalevő volt, ezt a betegséget nem lehet túlélni. Láttam a legutóbbi nyilvános szereplését Antwerpenben, amikor köszöntötte a publikum, nagyon megható volt, s örültem, hogy az elmúlt hetekben tudtunk még pár szót váltani telefonon. Sokat játszottam ellene, a válogatottban mellette is, mindig jó viszonyt ápoltunk. Nagyon tiszteltem őt, felnéztem rá, kitűnő futballista volt. Bár ez az élet rendje, a magyar labdarúgás egy legendával ismét kevesebb lett. Külön szívszorító, amikor az ember belegondol, hogy a korosztályából egyre kevesebben maradtak az élők sorában…

SOHA NEM FELEJTI EL A SEGÍTSÉGÉT

Bölöni László, a belga Antwerpen korábbi vezetőedzője Idegenként, ismeretlenül egykor olyan segítséget nyújtott nekem Fazekas László, amit nem tudok és nem is akarok soha elfelejteni. Az utóbbi időben viszonylag sokszor beszéltünk, és sajnos tudatosult bennem, hogy a súlyos betegség elkerülhetetlen tragédiába torkollik. Nem csupán kiváló labdarúgó volt, de nagyszerű ember is, aki idegen földön is büszke volt a magyarságára.