Gyász: elhunyt Bikár Péter válogatott jégkorongozó, olimpikon

Nem volt kérdés, hogy sportolni fog, az sem, hogy magas nívón, hiszen édesapja, Bikár Deján jégkorongozóként két világbajnokságon (1930, 1931), gyeplabdában pedig a berlini olimpián (1936) járt, míg édesanyja, Sárkány Lili teniszben nyert bajnokságokat. Tízévesen már teniszezett, ám végül elcsábította a hoki.

A hatvanas években a sportág a téli hónapokban élt csak, így belefért az idejébe, hogy a későbbi Davis-kupa-játékossal, Szőke Péterrel döntőt vívjon a Budapest-bajnokságon. (És később, abbahagyva a hokit, a Fellbach csapatát erősítse Németországban.) 

A hokiban hamar kitűnt, már csak azért is, mert a tenisz miatt fonákkal is jól ütött, a hőskor legjobb centere volt, a Leveles, Bikár, Zsitva B. sor örökbecsű trió mindmáig. Tizenkilenc évesen ott volt a magyar csapatban az innsbrucki olimpián (1964), láthatta, milyen az igazi hoki, s az ígéretek jóvoltából reménykedhetett, hogy nálunk is lesz fedett csarnok, profi szerelés.
Ezt nem érhette meg, de már a Fradiban részese lehetett 1975-ben a Füssen elleni BEK-meccsnek és a továbbjutásnak – 11 ezer néző volt a Kisstadionban. A Fradiban vezér volt, ki is akadtak rá, rásütötték, hogy sztrájkot szervezett, pedig csak a véleményét mondta el. Mondhatta, mert édesapja nyomdokait követve fogorvos lett – nem függött anyagilag a hokitól. Nem kért pénzt akkor sem, amikor Boróczi Gábor mellett edző volt a C-csoportos világbajnokságon 1983-ban (több mint tízezren a Budapest Sportcsarnokban).

Erőt sugárzó ember volt, szerette azt, amit csinált, a heti pókerpartiknak éppúgy örült, mint a Bayern München sikereinek. 

Megfogalmazásában: „A szerelem sohasem mérhető aranyban, ezüstben, vagyonban. Szív viszont kell hozzá…”