A Gulag- és a Brit-szigetek – Szöllősi György jegyzete

AMIÓTA AZ ORSZÁGGYŰLÉS 2012-ben a Gulagra hurcolt magyarok emléknapjává nyilvánította november 25-ét, többször is felvetődött, hogy illik-e ugyanezzel a dátummal olyan profán dolgot ünnepelni, mint a „Magyar labdarúgás napja”, amelyet ugyan nem a parlament nyilvánított azzá, hanem a londoni 6:3 negyvenedik évfordulóján csupán a futballszövetség, mégis meglepő amplitúdóval rezonált rá a néplélek, s ma már főleg ekként közismert november 25. Mindig rendeznek is ekkor különféle megemlékezéseket, például a válogatott labdarúgók találkozóját.

Pedig nem szükséges szemérmeskedni és egyáltalán nem kell kényelmetlenül éreznünk magunkat az egybeesés miatt, hiszen akármilyen meglepően hangzik, a két emléknap gyökere közös, s eredetileg ugyanahhoz a két 1953-as dátumhoz kötődik. Az Országgyűlés azért nyilvánította november 25-ét – teljes, hivatalos nevén – „a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává”, mert 1953-ban ezen a napon érkezett vissza Magyarországra a Gulag-lágerekből szabadon bocsátott rabok első csoportja. Ennek pedig közvetett előzménye a Szovjetunió és a kommunista blokk teljhatalmú urának, Joszif Visszarionovics Sztálin generalisszimusznak a március 5-én bekövetkezett halála, amely a szocialista tábor országaiban a proletárdiktatúra kegyetlen szigorának valamelyes lazulását hozta. A rettegett diktátor halála után vált lehetővé az első, kényszermunkára hurcolt politikai foglyok hazaengedése is, az erjedés, a különféle határozatok megszületése, majd gyakorlatba ültetése nyolc hónapba telt. Mintegy 800 ezer magyar ember került szovjet lágerekbe a II. világháború alatt és után, több mint negyven százalékuk halt meg ott az embertelen körülmények miatt, a többiek nagy része 1948-ig hazatérhetett, ám több ezren csak 1953 és 1955 között. S bár a hazaérkező rabokat – közöttük sok nőt – a határon megfenyegették, hogy soha, sehol, senkinek ne beszéljenek az átélt borzalmakról, majd évtizedekig megfigyelték őket és bélyeget viseltek, tulajdonképpen mégis inkább örömteli nap, a hazatérés dátuma volt számukra november 25.
S hogy voltak közöttük, akik délután már hallgatták a 6:3-as magyar győzelemmel végződő „Évszázad mérkőzése” rádióközvetítését, azt az ugyancsak aznap hazatérő „magyar Szolzsenyicinként is emlegetett” Rózsás János Keserű ifjúság című könyvéből tudhatjuk.

A londoni angol–magyar találkozó pedig meggyőződésem szerint ugyancsak nem jöhetett volna létre, ha Sztálin nem hal meg tavasszal: a szovjetek nem engedték volna, hogy roppant kockázatot vállalva, az „imperializmus fészkébe” merészkedjen egy csapat a vasfüggöny mögül.

Maguk az angolok sem bíztak száz százalékig abban, hogy lesz-e meccs, ezért a futballszövetségük alapításának 90. évfordulójára meghívták nemcsak a friss olimpiai bajnok magyar, de a világválogatottat is, ugyanerre az őszre. Az október 21-én rendezett mérkőzésre a világválogatottba felkért magyarokat, Bozsik Józsefet, Kocsis Sándort, Puskás Ferencet nem engedte el a magyar szövetség, éppen a közeledő angol–magyar miatt, a már emigrációban, Barcelonában futballozó Kubala László azonban játszott, sőt, két gólt lőtt a dugig telt Wembley-ben a 4:4-re végződő gálameccsen, amelyen az angolok – a majd ellenünk is 11-esből betaláló Alf Ramsey büntetője révén – az utolsó percben mentették meg a döntetlent és legendás, 90 éves hazai veretlenségüket. Annak világraszóló megtörése így lett a magyarok dicsősége egy hónappal később, november 25-én, az októberi meccsen már a lelátón szorgalmasan jegyzetelő Sebes Gusztáv szövetségi kapitány vezetésével. A párt így is csak azzal a feltétellel engedte ki az Aranycsapatot Londonba, hogy Sebes előre garantálja a győzelmet. 

A többi, mint tudjuk, történelem…

A NEMZETI SPORT MUNKATÁRSAINAK TOVÁBBI VÉLEMÉNYCIKKEIT ITT OLVASHATJA!