Hősök tere? – Pietsch Tibor jegyzete

A magyar válogatott a negyedik kalapból került az E-csoportba – és végül negyedikként is zárt. Mondhatni, ez a papírforma.

Csakhogy az utolsó játéknap előtt Marco Rossi csapata még továbbjutásra állt… Az első hét meccsen megteremtette az esélyt, hogy 2016 után 2020-ban is megméressen az Európa-bajnokságon, fájdalom, Cardiffban sansza sem volt arra, hogy olyan eredményt érjen el, amellyel ki is harcolja a részvétel jogát. Lehet azzal takarózni, hogy míg a walesiek a selejtezősorozatban először, egyben utoljára kedden tudtak a legerősebb csapatukkal kiállni, a mieinknél alapemberek dőltek ki a sorsdöntő csatára, csak nem érdemes. Látni kell, Wales válogatottját javarészt jobb labdarúgók alkotják, mint a magyart. Mint ahogyan a horvátot és – tetszik, nem tetszik – a szlovákot is.

Ehhez képest már-már csodaszámba megy, hogy Cardiffba úgy utaztak el a mieink, hogy joggal reménykedhettek abban: Eb-résztvevőként térnek haza. Addig megtették, ami tőlük telt – amiért igazán kár, az a Szlovákiától elszenvedett budapesti vereség. Ha az a három pont megvan…

Hogy azon kívül mi hiányzott az üdvösséghez? A kapuban egy-két „földöntúli” bravúr, ami adott esetben pontokkal párosult volna. A védelemben az összpontosítás – némelyek olyan hibákat követtek el, amilyeneket nemhogy ezen a szinten, az ovifociban sem néznek jó szemmel. A középpályán és a támadósorban pedig… Maradjunk annyiban, ha valaki klasszisnak képzeli magát, nem elég úgy viselkednie, úgy is kell játszania.

S itt jön a szakmai stáb, elsősorban Marco Rossi felelőssége. Ha ő marad a kapitány, az asztalra kell csapnia! Újra azzá a Marco Rossivá kell válnia, aki a Honvédot két évvel ezelőtt bajnoki címig vezette. Aki nem tűrt ellentmondást, aki nem azt nézte, kit hogyan hívnak, hanem azt, hogyan teljesít a pályán. Ha már ő viszi a bőrét vásárra, vállaljon el olyan döntéseket is, amelyek akár az állásába kerülhetnek, jobb esetben viszont Európa-bajnoki szereplést érhetnek.

Hiszen a remény nem veszett oda teljesen, „vigaszágon” még elérhető az Eb.

Lehet siránkozni, hogy kedden nem jött össze, de fel is lehet emelni a fejeket és azt mondani: márciusban sikerül! Lehet egy „bocs, de most nem” kíséretében elsétálni a vegyes zónában az újságírók mellett, de meg is lehet állni és azt mondani: sajnáljuk, hogy elsőre nem sikerült, ám ha már kaptunk egy második esélyt, élnünk kell vele! Lehet a szurkolóktól elnézést kérni, de meg is lehet mutatni nekik, hogy helyünk van az Eb-n.

Az ezúttal elszalasztott sansz négy hónap múlva visszatér, megragadásával hős, hovatovább nemzeti hős lehet edző és játékos egyaránt.

Na, ki akar azzá válni?