A futball hazatér – Vincze András jegyzete

Tucatnyi élményt idézhetnék fel meccs- és stadionügyekben, hiszen a sport- és így a futballtudósítói munkának hála, egészen egzotikus kalandokba keveredtem. Például hason kúszva lopódzkodtunk be a riói Maracanába nyitvatartási időn túli stadionlátogatásra, vagy, maradva Brazíliában, a bajnoki döntőn Salvadorban láthattam – 77 771 szurkoló mellett – a Palmeiras színeiben Roberto Carlost, Zinhót, Mazinhót és César Sampaiót.

S ugyanilyen fényes emlék, hogy Diego Maradona az olaszországi világbajnokságon a sajtótájékoztatók apró szobájában félméternyire ült tőlünk, magyar újságíróktól, vagy a sors kegyelméből ott lehettem az amerikai vb után a döntőben bíráskodó Puhl Sándor Los Angeles-i szállodájában interjút készíteni. Ugyanakkor soha semmilyen nagy tollforgatói élmény nem volt, nem lehetett, s nem is lesz gyönyörűbb annál, mint Magyarországon meccsre menni, a Stadionból tudósítani – és a válogatott pályára lépése olyan áhítat, amely egy vagy több napra (eredménytől függően) selyembe csomagolhatja az ember lelkét.

Az Uruguay elleni mérkőzés ilyen. Lehet, ötvenedszer írom le, hogy a válogatott stadionnyitó meccse generációs híd, amelyen nagyapáink, apáink vannak az ív egyik oldalán, a magunk generációja középen, a gyermekeink meg a túlfelén, ám most létrejön az a kapocs, amely a jelent összekötheti a régi legendás és dicsőséges futballtörténetekkel. Az Uruguay elleni kilencven perc ugyanis a történelem része lesz, az eredmény így vagy úgy könyvlapokra, emlékfalakra kerül – na persze az még a távoli jövő, mi most a győzelem reményével felvértezve várjuk az összecsapás kezdő sípszavát, s rendületlenül hiszünk abban is, hogy Dzsudzsák Balázsék a világsztár státuszú Luis Suárezék ellen megállják a helyüket.

Mert a válogatott meccse egyben mindig az új reményé is. S most a magyar címeres mezbe öltöző játékosoknak megadatik a csoda, amelyről annyit olvashattak a sportoldalakon, s annyit hallhattak pályafutásuk során – a nemzeti stadionban zsúfolásig telt lelátók, 65 114 drukker előtt futballozhatnak. Elhomályosíthatnak régi, távoli emlékeket, leradírozhatják az újságírói nosztalgiát is – a futball hazatér.