Szoknya, gatya – Vincze András jegyzete

Szigeti kelta nyelven a magyar–skót meccs a félidőben „a’tarraing” volt, azaz döntetlenre állt.

Bocsássanak meg ezért a furcsa kezdésért – mármint hogy a szakmai tanulságok helyett az internetes fordítót böngészgettem a meccs első félideje közben –, de a nap jelentős része a futball kontra hagyománytisztelet jegyében telt.

Kora délelőtt ugyanis a pesti korzó felé vitt az utam, s lépten-nyomon találkoztam a szállodákból a belváros felé igyekvő, hagyományos skót népviseletet, azaz kiltet és sporrant (bőrerszény) viselő, fehér gyapjúzokniban és bebújós lakkcipőben grasszáló férfiakkal, akiknek a leglátványosabb testfedője persze a mifelénk szoknyaként emlegetett ruhadarab volt. Ami egészen megragadó, az a magyar fővárosba elhozott honfiúi büszkeség, amelyet a mifelénk általában szégyenlősen emlegetett hagyománytisztelet szült, ráadásul a skót atyafiak a puritánabb megnyilvánulásokhoz szokott fociközegbe helyezték bele a különleges és számunkra igencsak látványos kultúrát. Az üzenetük is fontos: a futball ihletett környezetben ünnepnappá válhat. S hogy a hangulatra később se lehessen panasz, arról már a magyar szurkolók gondoskodtak, hiszen a Kazahsztán elleni csalódás ellenére is sok ezren kimentek biztatni a nemzeti csapatot.

A lelkesedéssel tehát a lelátói oldalon nem volt gond, mégis valami elveszni látszik… A kazah és a skót meccs kapcsán szemet szúrt, hogy ott lent, a pályán a védekezés és a középpályás játék nincs szinkronban, a támadófutballt illetően pedig igencsak ingatag edzői elképzelésnek tűnik, hogy majd a szöglet- és szabadrúgások talán eredményt hoznak.

Szóval amíg a skót szoknya klassz látványosság volt, a futball már nem annyira, éppen ezért a keddi történet végét csak oda lehet kikerekíteni: válogatottunkat valahogy gatyába kellene rázni.