Na, talán nem is kell túl sokat magyarázni: mindenkit arra biztatnék, ha teheti, rögvest csapja fel lapunkat az 5. oldalon, és olvassa el a Dárdai Pállal készült interjút. Három, a kapitányváltással kapcsolatos kérdésre adott válaszból ugyanis sokféle érzelmi kitörés csillapítható, annak tükrében főleg, hogy – mint mifelénk mindig – fortyogó véleményvulkán tört ki Georges Leekens kinevezésének hírére.
Tehát: bármennyire jól hangzik is, az edzősködésben nem játszanak a nagy szavak (akkor sem, ha a bemutatkozó sajtótájékoztatón megjelent újságírók nem győzik lekörmölni az ígéreteket), továbbá jó, ha nagy ritkán felbukkan a szerencse is a kispad árnyékában („…és a norvégok elleni pótselejtezőn lepottyant az égből Kleinheisler László”), de Dárdai Pál szerint a magyar futballjövő szempontjából a legfontosabb a tanulható rész, vagyis az, hogy a rutinos szakember az új edzőgeneráció tagjait ültesse maga mellé a kispadra, velük dolgozzon a hétköznapokon, az edzéseken, és hagyja ellesni a mesterfogásokat.
Ennyi…
Ennyi elegendő ahhoz, hogy tartalommal, értékkel bíró üzenete legyen a kapitányváltásnak.
Az persze nem elhanyagolható információ (ezt már azoktól tudjuk, akiknek nagyobb rálátásuk van a belga futball múltjára és jelenére – lásd az NS 3. oldalán a véleménycsokrot Kű Lajostól Balog Tiborig), hogy munkamániás edző veszi át az irányítást a munkamániás edzőtől. Ez azért (is) jó hír, mert eddig nem tudtunk úgy bajnokira menni, hogy ott ne találkoztunk volna Bernd Storckkal – immár Georges Leekens sem tehet mást, mint hogy a régi, legendásan szigorú játékos énjét előcsalogatva szoros emberfogásban követi a futballunkat. Főleg azután, hogy székfoglalójában kijelentette, a magyar pályákon vannak tehetségek.
No, hogy hosszúra ne nyúljon ez a néhány sor, a kapitányváltást követő szokásos sajtóbeszélgetésen megejtett bemutatkozás szintúgy szokásos közhelyeit Dárdai Pálhoz hasonlóan szikáran érdemes összefoglalni: Georges Leekens dolgozni akar.
Rendben.
A legjobb, amit mindenki megtehet, hogy hagyja is.