Amiről Varga Kevin álmodni sem mert, az megvalósult

– Karcagon született, ott is nőtt fel. Tudja, milyen eredetű a város neve?
– Milyen?

– Török... A qarssaq eredetileg pusztai rókát jelentett.
– Nem hallottam róla. De jó, hogy ezt is megtudtam. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy Budapest, Hódmezővásárhely, Debrecen és Hajdúböszörmény mögött az ország ötödik legnagyobb területű városa. Karcagon születtem, ott is nőttem fel, ezer szállal kötődöm a városhoz.

– Szeretett ott élni?
– Nagyon. Mozgalmas gyerekkorom volt. Szerencsés időszakban nőttem fel, a városban dübörgött a sportélet. Főleg ami a labdarúgást illeti. Amikor nyolc-kilenc éves voltam, a másodosztályban szerepelt a Karcag, minden meccsen ott toporogtam az oldalvonal mellett, labdaszedő voltam. Lehet, furcsán hangzik, de a mai napig élénken él bennem az emlék, amikor a Fradi ellen zsúfolt lelátók előtt szaladhattam a labda után, vagy amikor a nem sokkal korábban a Manchester Unitedet verő Zalaegerszeggel játszott a helyi csapat. A szüleim ma is ott laknak, természetesen megvan a gyerekszobám is, igaz, alaposan átalakult azóta, más funkciója lett.

– Akkoriban tele volt aggatva poszterekkel?
– Ha nem is tele, de mint minden akkori gyereknek, az én szobám falán is voltak képek. Nem is kérdés, hogy a futballal kapcsolatos poszterek vitték a prímet, miután Bayer München-szurkoló vagyok, az akkori csapatképet is kiragasztottam. Oliver Kahn, Willy Sagnol, Philipp Lahm, Mehmet Scholl, Roy Makaay, Claudio Pizzaro. De jó csapat volt!

– Lefogadom, a gyerekkori érmei mind megvannak.
– Édesapám szereti a relikviákat, naná, hogy az összes érmem, trófeám megvan. Sőt, néhány cipőmet is elrakta, és a rólam szóló újságcikkeket is kivágta. Néhány mez is van a gyűjteményben, szóval a régi szobámban kisebb múzeum van berendezve.

– Édesapja is futballozott?
– Apa a másodosztályig vitte, Szolnokon játszott. Támadó középpályásként rohamozott, állítólag tehetséges volt. Gyerekkoromban is sokat beszélgettünk a futballról, lehuppantunk a televízió elé, és együtt néztük, elemeztük a meccseket. Ma is a futballban dolgozik, a karcagi utánpótlásban edzősködik. A család többi tagját nem ragadta magával a sport, van egy húgom és apa első házasságából egy féltestvérem, ők más vonalon mozognak.

– Ön mikor rúgott először labdába?
– Talán még járni sem tudtam. Szervezett keretek között is viszonylag korán, ötéves koromban kezdtem el játszani, a Bozsik-program mifelénk is népszerű volt, ott volt a helyem a pályán.

– Más sportot nem is volt ideje kipróbálni?
– Általános iskolában úszás tagozatra jártam angol nyelvvel párosítva. A karcagi uszodába jártunk át, versenyeken indultam, sőt, ha jól emlékszem, külön úszóórákat is vettem. De túl nagy eredményeim nem voltak. Viszont a duatlont és a triatlont is kipróbáltam a diákolimpia keretein belül, országos szinten is egészen jó eredményeim voltak.

– Sosem akart olimpiai bajnok úszó lenni?
– Nem igazán. Mindig a foci vonzott. Jó volt az úszás, ám egy idő után belefásultam, túlzottan monoton volt. Sokszor már vártam, hogy vége legyen az edzésnek, és mehessek haza a labdát rúgni.

– Gondolom, az angol nyelvtudás most különösen jól jön.
– Általános iskola után angol alapfokú nyelvvizsgát tettem, és miután azóta is használom, tanulom a nyelvet, egészen jól megy. A mai világban nagyon fontos. Itt, Törökországban a helyi játékosok kevésbé beszélik a nyelvet, ám miután a keret legalább fele légiós, van brazil, holland, belga, német, bosnyák, cseh és számtalan afrikai játékosunk, az öltöző nyelve az angol. Néhányukkal kifejezetten jó barátságot ápolok. De hogy a helyiek is mindent megértsenek, az öltözőben és az edzéseken van egy tolmácsunk, amint a szakmai stáb elmondja az utasításokat, ő azonnal fordítja angolra a feladatokat.

– Mikor járt legutóbb odahaza Karcagon?
– Az év végén két mérkőzésünk között három napra haza tudtam ugrani Magyarországra. Sok időm nem volt otthon, jóformán csak beköszöntem édesanyáméknak, ettem, ittam, és már indulhattam is vissza a reptérre.

– Megszerette Isztambult?
– Igazi világváros. Össze sem lehet hasonlítani Karcaggal vagy éppen Debrecennel. Az első évet sajnos a pandémia határozta meg, a kávézók, éttermek egytől egyig zárva voltak, akadt olyan hétvége, amikor az utcára sem lehetett kimenni. Az borzasztó volt. Az elmúlt fél évben ebből a szempontból enyhült valamelyest a helyzet, a vendéglátóhelyek nyitva lehetnek, maszkot ugyan hordani kell, de jóformán mindent lehet csinálni.

– A belvárosban lakik?
– A stadionunk közel a tengerparthoz, az európai oldalon, Kasimpasa városrészben van, ám az edzőkomplexumunk máshol, a repülőtértől tizenöt percre található. Miután a hétköznapjaink ott zajlanak, ahhoz közel választottam lakást. Nem szerettem volna a belvárosból órákat utazni a tréningekre.

– Hogy képzeljük el a környéket?
– Ugyan ez nem a belváros, és igazából nehéz megfogalmazni, milyen is ez a hely... Közel van az autópálya, nem messze tőlem száguldoznak az autók, ám szerencsére mindebből semmit sem hallok. Csendes környéken lakom, tele új építésű házzal. Minden van, ami kell a hétköznapokhoz, boltok, parkok, kávézók. A tengerhez is közel lakom, van itt jó kis fürdőrész, de a vízben nem csobbantam még.

– Egyedül él?
– A menyasszonyom, Nóri is itt van velem. Ha szabadnapunk van, igyekszünk programokat szervezni magunknak, felfedezni a környéket. Rengeteg szép hely, nevezetesség van. A hétköznapok azért meglehetősen zsúfoltak, be vagyunk fogva. Általában reggel tízre kell kint lenni a pályán, és délután négy órára talán hazaérek. A nap nagy része így el is megy.

– Hol ismerkedett meg a párjával?
– Debrecenben. Akkoriban a Loki futballistája voltam, ő pedig a debreceni egyetemre járt. Öt éve már, hogy együtt vagyunk.

– Hol képzelik el a jövőjüket?
– Nóri Békésen nőtt fel. Most ott van a közös lakásunk, de hosszú távon Debrecenben képzeljük el a jövőnket. Mégiscsak ott töltöttük az első három évünket, mindketten nagyon megszerettük a várost. A barátaink nagy része is oda köt bennünket. Debrecen élhető város, nem is kicsi, és nem is túl nagy.

– Nem bánta meg, hogy belevágott a törökországi kalandba?
– Egyáltalán nem, sőt! Jobban nem is dönthettem volna. Korábban sokat őrlődtem, vajon megállnám-e a helyem külföldön, el tudnám-e fogadtatni magam, fel tudnám-e venni a tempót. Nos, úgy néz ki, igen. Úgy voltam vele, ha nem próbálom meg, sosem kapok választ a kérdésemre.

– A török ételekkel hogy áll?
– Odahaza is szerettem, úgyhogy ezzel nincs gondom. A klubnál nagyrészt napi két étkezés van, megérkezéskor és edzés után is közösen eszünk. Az edzőkomplexum konyháján nagyon jól főznek, egy rossz szavam sem lehet. Nórival természetesen éttermekbe is eljárunk, rengeteg jó hely van. De ha úgy van kedvünk, odahaza főzőcskézünk, és ha kell, én is simán össze tudok dobni egy finom vacsorát.

– Immár tizenháromszoros válogatottnak vallhatja magát. Álmodott erről gyerekkorában?
0 Olyan távolinak tűnt, hogy az álomig el sem jutottam. Inkább csak az járt a fejemben, hogy szeretnék magas szintre eljutni, nagy meccseket játszani, telt ház előtt, zsúfolt stadionokban. A világ legboldogabb embere vagyok, hogy ez sikerült!