Harminc éve már – de meddig még?! – Bodnár Tibor publicisztikája

FOGMOSÁS, ÖLTÖZKÖDÉS, aztán irány – a postaláda! Hiszen előző este úgy feküdtem le, hogy nem tudtam, a nyolcvanas évekre jellemző, ma már megmosolyogtató viszonyok miatt nem tudhattam, mit játszottak idegenben (a hazai meccsek után az ilyesmi persze nem fordulhatott elő, hiszen, ha csak lehetett, mindegyiken ott voltam) a nyíregyházi kézi- vagy röplabdázók. A híréhségem nem tűrt tovább halasztást, a Kelet-Magyarország, a megyei napilap pedig már ott pihent a bérházunk földszintjén található fémdobozban. Vagy még nem, és akkor tízpercenként meglódultam újra a másodikról lefelé. Az utolsó esélyt akkor adtam meg neki, amikor már muszáj volt indulni a suliba. Ha esetleg addigra sem jött meg a lap, egyfelől dühbe gurultam, másrészt abban reménykedtem, valamelyik osztálytársam hátha értesült már a Szpari (akkoriban nemcsak a focistáknak dukált ez a becenév, hiszen valamennyi nyíregyházi csapat az NYVSSC, később az NYVSC égisze alatt versenyzett) eredményéről.

A foci az más volt. Gyermekkorom legnagyobb részében az NB II-ben szerepeltek a kedvencek, így a rádió körkapcsolásából kimaradtunk ugyan, de a vasárnapi Poptarisznyában a háromnegyed hetes magnósblokk (amikor B. Tóth László az elejétől a végéig leadta a három kiválasztott slágert, hogy a rajongók és a gyűjtők otthon rögzíteni tudják Madonna, Michael Jackson, Stevie Wonder vagy éppen a Modern Talking számait) és a hétórás hírek után bemondták az NB II-es eredményeket. 1992 júniusában is onnan tudtam meg, hogy nyert a Szpari Szegeden 1–0-ra, amivel meglett az osztályozó, játszhattunk a Haladással, amelyet a Honvédhoz készülő Illés Bélástul ejtettünk ki a szombathelyi éjszakában tizenegyesrúgásokat követően. A szemem láttára.

A sorsom egyébként 1983 novemberében dőlt el. Akkoriban a megyei napilapok hétfőnként nem jelentek meg, a Népsport meg kedden „pihent”, a Szpari viszont vasárnap nyert Tatabányán 4–1-re. Nem várhattam keddig, apám hétfőn munka után hazahozta a Sportot (1 forint 90 fillérje, meg fia későbbi megszállottsága bánta…), én pedig büszkén olvastam a címlapon, hogy „A Nyíregyháza bravúros győzelme után a Videoton megerősítette az első helyét”, belül pedig a korábbi olimpiai bajnok edzővel, Kovács Imrével külön interjú készült a meccs után, amiben arról beszélt, hogy a „mieink gyorsabbak és elszántabbak voltak”. A Tatabánya gólját Kökény Miklós szerezte, aki alig egy év múlva már Szpari-játékos volt (már az NB II-ben, mert a bányászvárosban aratott hetedhét országra szóló diadal ellenére azért kiesett a csapat…), hozta őt magával előző klubjából az akkor legyőzött Dalnoki Jenő (bagatell, ő is olimpiai bajnok ugyebár) edző, akinek az edzésein gyakorta szedtem a labdát a nyíregyházi stadionban. Épp akkor, 1984-ben jelent meg Pongrácz György Puha vagy, Jenő! című életrajzi könyve, amit Jenő bácsi az egyik tréning előtt pipával a szájában dedikált személyre szólóan nekem.

Azon a bizonyos 1983-as tatabányai meccsen Moldván Miklós, Kiss Miklós, Fecsku István és Bücs Zsolt lőtte a nyíregyházi gólokat. Azok számára is beszédes nevek, akik kevésbé ismerik a klub múltját: Moldván a mai napig az egyedüli válogatott futballistája a Szparinak, Bücs is játszott a nemzeti csapatban, és adott kötényt a Wembley-ben az angolok ellen David Plattnek, akkor éppúgy Mészöly Kálmán válogatta őt be  második kapitányi korszakában,  mint tíz évvel korábban az elsőben Moldvánt. „Bübü” egyébként épp kedden töltötte be a 63 életévét – az Isten éltesse sokáig! A tudósítás melletti keretesben ott tündökölt már a forduló válogatottja is, benne 7-es osztályzattal Bücs és Kiss, a második csapatban (ilyet is össze lehetett állítani akkor, volt kikből) Gáspár László (későbbi keletes kolléganőm, az áldott emlékű korábbi válogatott és Európa-bajnoki bronzérmes kosárlabdázó, Dézsi Mária férje), Moldván és Fecsku. Aznap nem lehetett kiszedni az újságot a kezemből, talán még azzal is aludtam.

Manapság már elképzelhetetlen, hogy ilyen lassú legyen az információáramlás. Az okostelefonunk abban a pillanatban jelzi, ha a világ másik végén gól születik egy meccsen, öt-tíz percen belül már elérhető a találatról készült felvétel is. Tetszik, nem tetszik, nyilván az ember kénytelen haladni a korral, én sem utasítom el magamtól ezt a fajta hírfogyasztást. Esetemben ez annyit is tesz, hogy olykor nem is bírom ki reggelig, és – a technikának hála – már késő este megveszem digitálisan a másnapi NS-t. Mint például a minap, amikor a Vasas–Nyíregyháza meccs után furdalt a kíváncsiság, hogy vajon Vajda Gyuri kollégám „odaadta-e” az őt megillető nyolcas osztályzatot a korábbi kisvárdai és nyíregyházi támadónak, a két gólig, gólpasszig és kapufáig jutó vasasos Kovácsréti Márknak. Persze hogy „odaadta”...

De azért a lap attól lap, hogy az ember reggel kezébe fogja, ropogtassa és friss illatát keresve szagolgassa olvasás közben. Kedvenc kávézómba reggelente a Nemzeti Sportot lobogtatva lépek be, olykor ismeretlenek is elkérik tőlem, hogy hadd nézzenek már bele, évek óta nem fogtak a kezükben újságot. Ha minden igaz, 2047-ig tehetünk majd így mi, akik még esküszünk a nyomtatott újságra. Amikor majd’ tíz éve volt szerencsém a barcelonai Mundo Deportivo szerkesztőségében járni, akkor legalábbis a főszerkesztő-helyettes arról beszélt, hogy addigra, mármint 2047-re teszik a nyomtatott sajtó végét.

Szinte hihetetlen, de 1983-as „megismerkedésünk” után alig 13 évvel, 1996. szeptember 9-én, vagyis éppen harminc éve jelent meg az első tudósításom az – akkor már – Nemzeti Sportban. Persze hogy Szpari-meccsről, az akkor éppen Nyíregyházi FC néven versenyző csapat Tiszakécske elleni NB II-es mérkőzéséről, amely 3–0-s hazai győzelmet hozott. A kétgólos Domokos Béla kapta tőlem az első nyolcas osztályzatot, Bessenyei Gyula hetest, miként a középpálya másik motorja, a „kis” Kovács (István) is, a másik oldalon néhányan belefutottak egy-egy négyesbe, Czipper Zsolt ötöséből pedig le kellett vonnom két jegyet, mert kiállította Hanyecz játékvezető – manapság már a fia teljesítményét osztályozhatom és értékelhetem NB I-es meccsek után. A nyíregyházi kaput a Debrecenben legendává váló Mező József védte, a tiszakécskei kispadon az örök kispesti beugró, Szurgent Lajos rakta le a későbbi feljutó csapat alapjait, a nyíregyházin pedig Kiss Miklós ült, aki ugye tizenhárom évvel azelőtt, az „első Népsportomban” gólszerzőként és a forduló válogatottjának tagjaként köszönt vissza rám. Ő is igazi legenda, mindmáig a legeredményesebb NB I-es gólszerzője a Szparinak. Azelőtt a bizonyos harminc évvel ezelőtti meccs előtt félénken léptem oda hozzá, hogy az osztályzatokat egyeztessük-e a végén, mire közölte, hogy azt rám bízza. Ő, a „nagy” Kiss Miklós, gyermekkorom csatárbálványa. Rám bízza… Beleborzongok még ma is, mekkora kegyeltje voltam a szerencsének, hogy ilyen helyzetbe hozott az élet és a sors.

Vagy amiatt is, hogy a Nyíregyházán játszott 1992-es magyar–ukrán válogatott meccs előtt (akkoriban kezdtem „külsőzni” a Kelet-Magyarországnak) a Sportot tudósító legendás újságírót, Boskovics Jenőt hallgathattam szájtátva. Arról beszélt, képzeljük el, vannak olyan kollégái, akik azt tartják pályafutásuk csúcsának, hogy NB I-es meccsekről tudósítanak. Nem értettem a sokat megért, nagy hírű zsurnalisztát, és azt mondtam magamban, bárcsak egyszer megadatna nekem is ilyen. Megadatott, és a mai napig büszkévé és boldoggá tesz, hogy számítanak rám a lapnál akár NB I-es meccseken is.

Legyen ez még sokáig így! Akár 2047-ig – ha már akkor úgyis vége kell lennie…

 A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!