A Király új kalandja – Bobory Balázs publicisztikája

Én nem tudom, hogy a korosztályomból – a hetvenes évek végén születettek – más miként lett az észak-amerikai profi kosárlabda-bajnokság, vagy ahogy mindenki ismeri, az NBA szerelmese. A nyolcvanas évek nagyobbik részében nemhogy tengerentúli meccseket nem lehetett nézni a televízióban, de még az osztrák közszolgálati csatorna, az ORF 1 is szemcsésen jött azokon a hatgombos Vidi-tévéken, amelyeket egy kis piros műanyag pálcikával kellett hangolni, és a minél jobb minőség eléréséhez orvosi precizitással kellett jobbra vagy balra tekergetni…

Ellenben a vasfüggöny lehullásához közeledve már megjelentek a számítógépek Magyarországon, a legnépszerűbb a Commodore 64-es volt. Az egyik barátom kivételes helyzetűnek számított, hiszen bátyjával együtt kaptak egy ilyen komputert, hozzá két „joystickot” (irányítókart), és esős meg hideg napokon náluk gyűltünk össze játszani. Volt erre a gépre egy kosárlabdaprogram, amelyben lehetett egymás ellen is játszani, de ha jól emlékszem, csak a Boston Celtics és a Los Angeles Lakers szerepelt a „menüben". A bostoniaknál a világító citromsárga hajú, digitális Larry Bird volt a non plus ultra, a másik oldalon pedig akadt egy kopasz, szemüveges figura, aki miatt én a kaliforniaiakat akartam irányítani – őt úgy hívták, Kareem Abdul-Jabbar. Onnantól a Lakers elkötelezett híve lettem, és amikor már megérkeztek a rövid televíziós összefoglalók is az NBA mérkőzéseiről, onnantól a zseniális Magic Johnson lett az etalon. 

Én a LAL azon korszakában csatlakoztam a rajongótáborhoz, amikor a franchise már a legértékesebbnek számított, mindig nagyok voltak az elvárások, fény, pompa, várakozás kísérte az együttes szereplését. Még a kilencvenes évek eleji Lakersre is szívesen emlékszem Vlade Divaccal vagy éppen Nick Van Exellel, aztán eljött 1996 és újabb ikonikus alak érkezett Los Angeles sárga-lila felébe: Kobe Bryant megkezdte két évtizedes uralkodását. Shaquille O’Neal oldalán három, Pau Gasollal karöltve két aranygyűrűt gyűjtött, a hatodikat nem sikerült megszereznie, pedig nagyon szerette volna beérni példaképét, Michael Jordant. 

Visszavonulása után két évig üresen tátongott a Lakers trónja. A hetvenes évek óta szinte mindig volt egy vagy több „arca” a franchise-nak, akik szupersztárnak számítottak, beleillettek a város, egyben Hollywood csillogásába, el lehetett adni velük az üzletet, közben a pályán is húzták a hátukon a csapatot. Hiába szerepelt akkor aranysárga-lilában Brandon Ingram, D’Angelo Russell, Julius Randle vagy éppen Ivica Zubac, mindannyian fiatalok voltak és még felkészületlenek abból a szempontból, hogy a Lakers ékkövének terhét magukra vegyék. És ezt látták a franchise vezetői is, elkezdtek dolgozni azon, hogy szupersztár érkezzen a csapathoz. 

A munka meghozta gyümölcsét, bár a Lakers olyan a kosárlabdában, mint futballban a Real Madrid vagy a Barcelona, ha valakit megkeres, annak általában nem kell sokat gondolkodnia. A Los Angeles-i együttes megszerezte az NBA legnagyobb csillagát, LeBron Jamest azzal a céllal, hogy ismét bajnok legyen, ehhez találjon olyan játékost, aki elvezeti a többieket a csúcsra. A „Király” addig már gyűjtött három gyűrűt, folyamatosan söpörte be az egyéni elismeréseket, a legtöbb figyelem rávetült, és nyilván állandóan hasonlítgatták karrierjét Jordanéhez. Persze Jamesnek is egyetlen cél lebegett folyamatosan a szeme előtt: minél több bajnoki címet akart nyerni, győztesként, a legjobbként szeretett volna bevonulni a történelemkönyvekbe. 

LeBronnak ekkor már olyan tekintélye volt, hogy az igazolásokkal kapcsolatban is kikérték a véleményét. Nemcsak az öltözőben, hanem az irodákban is igazodási pont lett a menedzsmentjével együtt, a Lakers egyértelműen köré építette a csapatot. A legnagyobb húzás 2019-ben történt, amikor Anthony Davist is sikerült megszerezniük a kaliforniaiaknak, a sérülékeny center beépítése pedig sikerrel járt, az idény végén, 2020-ban a Lakers megnyerte a bajnokságot. 

No, de milyen körülmények között? 

A 2020-as év elején Kobe Bryant helikopter-balesetben elhunyt, LeBron könnyes szemmel ígérte meg az általa „testvérként” megszólított legenda búcsúztatóján, hogy folytatni akarja az örökségét. Ez jelentette az első nagy motivációt, a másik pedig a tavasz beköszöntével érkezett, a Covid karanténba kényszerítette az embereket, természetesen az NBA-mezőnyt is, és a döntés alapján a Floridában kialakított buborékban, szinte mindentől hermetikusan elzárva fejeződött be a bajnokság. Ekkor már James régen bebizonyította, hogy az évek elteltével igazi csapatemberré vált, irányítóként is ténykedett, tíz feletti gólpassz-száma fényesen bizonyította, hogy el tudja nyomni az egóját, látja a társakat és passzol is nekik, ha jobb helyzetben vannak. Mindezt úgy, hogy azért ő volt a főnök a pályán és az öltözőben is. Nos, a Lakers aranyéremmel tért haza a buborékból, és ekkor még az is benne volt a pakliban, hogy duplázhat is.

Nem duplázott, elsősorban azért, mert a másik sztár, Anthony Davis rengeteget volt sérült és a Lakers vezetői folyamatosan rossz döntéseket hoztak a játékospiacon, ráadásul bárki ült a kispadon, a védekezést nem nagyon sikerült begyakoroltatnia, így pedig nehéz újabb címeket nyerni. James mindig, mindent kipakolt a pályára, egészen elképesztő akaraterővel figyelt a testére jóval 35-ön túl is. 

Hogy mi volt a célja? Sohasem mondta el konkrétan. Talán az, hogy szinte minden statisztikai rangsort ő vezessen a liga történetében, talán az újabb bajnoki címek érdekelték, esetleg meg akarta valósítani álmát, hogy fiával, Bronnyval együtt lépjen pályára – amely miután megvalósult, üzletileg is jövedelmező történetté vált. 

De az üzlet nem minden, a Lakers még a közelébe sem igazán került az újabb bajnoki címnek, az idő pedig eljárt James feje fölött. A Los Angeles-i franchise vezetősége nem akarta megvárni, amíg újabb szupersztárja úgy dönt, visszavonul, és akkor nem lesz igazi csillag, vezér a csapatban. 

Egészen 2025 teléig kellett várni, amikor robbant a bomba: a Lakers megszerezte a játékról mindent tudó zsenit, a szlovén Luka Doncicot. Az üzletet létrehozó klubmenedzser, Rob Pelinka úgy gondolta, Doncic és James hathatós közreműködésével oda lehet még érni akár a Nyugati főcsoport elejére, akár egy újabb bajnoki cím is közelebb kerülhet. De volt ennek egy másik üzenete is: James számára lassan lejár az idő a Lakersnél, az utódot meg fel kell építeni. 

LeBron megadta magát, elfogadta, hogy már nem egyedül trónol a hierarchia legmagasabb fokán, már a keret kialakításának tervezésébe sem vonták be, és a csapaton belül is tudomásul vette, hogy az esetek többségében nem ő lesz az első számú opció a támadásbefejezéseknél, egyszerűen besorolta magát Doncic és Austin Reaves mögé. 

Az idei playoffban pedig beárazta magát, amikor mindkét említett sztár sérülés miatt kiesett a Lakersből. Az ebben a helyzetben előre leírt együttest tovább vitte a Houston elleni főcsoport-negyeddöntőből, de tovább nem mehetett, ennyire nem volt jó körülötte az alakulat. 

James áldozatos munkája, újabb vezérszerepe nem ért számára elfogadható szerződést a nyáron a Lakersnél. Sőt, elmondása szerint puhatolózó megbeszélései voltak csak a franchise vezetőivel, ezzel pedig kénytelen-kelletlen elfogadta, hogy megtartása már nem szerepel a kaliforniaiak prioritási listáján, és távoznia kell. Hívták volt csapatai, a Cleveland és a Miami is, sőt, még a legnagyobb rivális Golden State is megpróbálta elcsábítani. 

„King” James döntött: olyan csapatban akar kosárlabdázni, amellyel bajnok lehet. A nyáron átalakuló, megerősített Philadelphia lett a befutó, ahová két évre 8 millió dollárért – számára aprópénzért – írt alá. 

A pénz nem számít, csak a dicsőség. Ez az, ami még hajtja a 41 éves Jamest ennyi idősen is, egyáltalán ne lepődjünk meg, ha a 76ers-ben lesz még egy nagy dobása. 

Ha mostanában játszanék még számítógépes programokkal, őt biztosan a csapatomba választanám…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!