Simon Krisztián: Mosolyogva kell befejezni a futballt

– Mi volt a legnehezebb a döntésben?     
– Elmondani a kisfiamnak – mondta lapunknak Simon Krisztián, aki kedden bejelentette, véget ér profi labdarúgó-pályafutása. 

– Ezt komolyan mondja?
– Erre nem voltam felkészülve. Miron nyáron lesz négyéves, és nem számítottam rá, hogy ezt az egészet vele lesz a legnehezebb megbeszélni. Az utóbbi időszakban ott volt mindig a stadionban, talán miatta is sajnáltam, hogy kevesebbet játszhattam, talán még kicsi ahhoz, hogy felfogja, mit is jelent ez az egész. Csapattársammal, Fiola Attilával beszélgettünk erről, neki idősebb gyereke is van, aki már jobban lereagálja, hogy az édesapját láthatja a pályát – amikor a kisfiamat az ölembe ültettem és megpróbáltam neki elmondani, milyen döntés érlelődött meg bennem, az nagyon érzelmes pillanat volt. Miron csak annyit kérdezett: akkor többet leszünk együtt? 

– És, többet lesznek együtt?     
– Hogyne, most is én megyek érte az óvodába. 

– A kissrácot mennyire érdekli a futball?     
– Örömmel látom, hogy egyre jobban, de én sohasem erőltettem ezt. Persze, mindenféle kellékünk van az ezernyi kisebb-nagyobb labda mellett, kiskapuk, bóják, ha akarnám, edzhetnénk is együtt. Számomra az a legnagyobb boldogság, amikor azt mondja, hogy apa, menjünk focizni! Aztán húsz perc múlva már azt mondja, hogy játsszunk inkább a markolóval, társasozzunk, és az is nagyon jó, de nyilván imádom, amikor labdázunk. Utána akarok nézni, az ő korában hogyan lehet elkezdeni szervezett keretek között a futballt, így ez érdekes váltás lenne: én abbahagyom, ő meg elkezdi.

– Régóta érlelődött önben ez a döntés?     
– Természetesen tudtam, hogy a karrier nem tart örökké, és egyre többször jutott eszembe, mihez is kezdek majd, ha egyszer abbahagyom. A tavasszal többször is beszélgettünk a vezetőkkel, és egy idő után érdekes dolgot vettem észre: arról, hogy még egy évet játszhatnék, két percet beszéltünk, ám hogy azután milyen feladatom lehetne a klubnál, harmincat-negyvenet. Amikor az ilyen jellegű tárgyalások után mentem haza, mindig az járt a fejemben, amit a jövőről egyeztettünk, az a feladat, amelyben számítanának rám, és azt éreztem, egyre több motiváció van bennem ezzel kapcsolatban. Maga a játék, a szerződésem meghosszabbítása már nem tűnt fontosnak. Persze, sokat beszélgettem a családommal, a barátaimmal, és végül meghoztam a döntést.

– Pontosan mi lenne az a bizonyos feladat?     
– A tervek szerint a klubon belüli Talent-program mentora lennék. Hogy ez mit jelent? Ez új szerep, majd idővel alakul, formálódik, de a korosztályos csapatainknál figyelemmel kísérhetném a játékosainkat, akár egyéni képzést is tarthatok, mondjuk, a szélsőknek, afféle tanácsadó szerep lehet ez, és úgy gondolom, hogy akár a futball, akár az élet egyéb területein sokat tudok segíteni a gyerekjátékosoknak. A pályafutásom végén sem volt soha problémám a nálam fiatalabb játékosokkal, sőt rengeteg barátot találtam közöttük. Talán mert én sohasem játszottam meg magam, nem követeltem magamnak plusz tiszteletet, megtaláltam a hangot más korosztályokkal is.

– Ebben lehet valami – amint kiposztolta a befejezésről szóló hírt, rengeteg korábbi csapattársa küldött szívmelengető üzenetet. Még a kívülálló is felfigyelhetett arra, mennyire szeretik önt.     
– Ez nagyon jó érzés. Sokan régebben készült közös képeket posztoltak, vagy küldtek el nekem, és jó volt nézni, mennyi mosoly van ezeken a fotókon. Rengeteg szeretetet kaptam a csapattársaimtól, a szurkolóktól, és ez valóban jó érzés. 

– Minek tulajdonítja ezt?     
– A személyiségemnek, a karakteremnek, hogy mindig próbáltam csapatemberként együttműködni a társaimmal – talán ennek. 

– Elégedett a karrierjével?     
– Teljes mértékben. 

– Nincs hiányérzete?     
– Lehetett volna másképp? Több volt benne? Nem hiszem, hogy sok értelme van ezen merengeni. Persze, azt hiszem, tudom, mire gondol: a három súlyos sérülésemre. 

– Pontosan, hiszen 2015 novemberében, 2016 márciusában, majd 2018 márciusában is elszakadt a térdében a keresztszalag. Egyetlen ilyen sérülés is végzetes lehetett másoknál – a kitartás mintaképe ön, hogy a harmadik után is visszatért.      
– Megbékéltem a karrieremmel. Elfogadtam, hogy az én életem így alakult. Nem kergettem a statisztikát – hogy milyen jó lenne háromszáz élvonalbeli meccset játszani, még néhány gólt rúgni, inkább örültem annak, hogy ez a saját döntésem. Nem a sérülés vetett véget a pályafutásomnak, látja, 2018 óta eltelt hét év, és magam határoztam úgy, most legyen vége. Tudok örülni annak, hogy a kisfiam nem azt látja, apa egy roncs, sántítva közlekedik és fáj mindene. Másrészt azt is gondolom, hogy a sérüléseket követő rehabilitációs munkát már olyan felkészült szakemberek és modern eszközök segítették, hogy könnyen lehet, ezért tartott ilyen sokáig a karrierem. Nyilván valami oka volt, hogy a pályafutásom így alakult, és ez a három súlyos sérülés befolyásolt sok minden egyebet, de eszembe sem jut feltenni azt a kérdést, mi lett volna, ha… 

– Jó ezt hallani.     
– Nekem ez volt megírva, és boldog vagyok, hogy így volt megírva. Viszont ne haragudjon, elköszönök. Indulnom kell az oviba…

Nagy gólok a Ferencváros ellen

2010. szeptember 11., Újpest–FTC 6–0, 2014. szeptember 21., Újpest–FTC 2–1, 2019. február 9., Újpest–FTC 1–1. Melyik volt a legemlékezetesebb? 

„Ez olyan felvetés, mint amikor egy háromgyerekes szülőt megkérdeznek, melyik fiát szereti a legjobban? Mindegyiknek saját története van, mindegyikre jó szível emlékezik vissza az ember. Kétezertízben, amikor az Újpest történetének egyik legnagyobb győzelmét arattuk a nagy rivális felett, az első NB I-es gólomat szereztem. A legszebb talán a 2014-es volt, ott balról befelé cseleztem, és visszarúgtam a labdát Dibusz Dénes jobb kezéhez – nyertünk, fontos gól volt, ha muszáj lenne, ezt választanám. Öt évvel később már túl voltam a harmadik térdsérülésemen, és csak az utolsó öt percre álltam be, mégis sikerült egyenlítenem. Szenzációs érzés volt az is. Amikor bejelentettem, hogy abbahagyom a futballt, egy Újpest-szurkoló elküldte nekem az összes gólomat, amelyet lila-fehér mezben szereztem. Nagyon meghatott, hogy ennyit dolgozott vele, összegyűjtötte, megvágta, nagyon sok örömet szerzett vele. Nem tagadom, folytak a könnyeim, amikor végignéztem a góljaimat…”