Szalai, Szabics meg a többiek – Deák Zsigmond jegyzete

A magyar labdarúgás két legjelentősebb híre az elmúlt 24 órában, hogy Szalai Ádám a német Mainzból a svájci FC Baselbe igazolt, illetve hogy Szabics Imre távozott a Mol Fehérvár kispadjáról. Bár mindkettőt valószínűsítették korábban, a hivatalos bejelentésekre szerdáig várni kellett. Konkrét összefüggés természetesen nincsen az események között, ettől még alapvetően formálhatják futballunk közel- és akár távolabbi jövőjét.

Mire is gondolok pontosan? Szalai a válogatott csapatkapitánya, a pályán és azon kívül is meghatározó embere, kicsit olyan, mint a Sinkovits Imre által alakított főhős az 1965-ben bemutatott A tizedes meg a többiek című filmben: ő a társaság „éceszgébere”, a kezében futnak össze a szálak. Nyilvánvaló, hogy örökre nem marad így, hiszen a játékos decemberben elmúlt 34 éves, ám mivel nem tolongnak mögötte a fiatal magyar centerek, hogy kiszorítsák a kezdőből, klubszintű pályafutása alakulása erősen befolyásolja a válogatott lehetőségeit is.

Mainzban, a Bundesliga 9. helyezettjénél már nem kapott annyi bizalmat, amire lehetett volna építeni, Bázelben, az ottani Super League dobogósánál viszont számítanak rá. A német bajnokság a 4., a svájci a 14. (a magyar meg a 27.) a vonatkozó európai rangsorban, ebből kiindulva van rá esély, hogy Szalai a saját, új klub- és nemzeti csapata üdvére egyaránt eredményesen szerepel még egy ideig. Mondjuk az nem öröm, hogy kikopott egy magyar az elitligákból, de azt a tucatnyi évet senki sem veheti el tőle.

Hogy utána milyen perspektíva vár rá, az jó kérdés (bár egyáltalán nem biztos, hogy a sportág mellett marad), ebből a szempontból Szabics Imre sorsa érdekes jövőképet mutat. Ő márciusban lesz 41 esztendős, tehát nem sokkal idősebb Szalainál, játékosként évekig szerepelt szintén a Bundesligában (Mainzban is), tréneri pályafutása ígéretesen indult Ausztriában, aztán első vezetőedzői megbízatásába belebukott Székesfehérváron. Mással is történt már ilyen, s bizonyára történni is fog, ettől függetlenül – noha nem fűznek baráti szálak hozzá – mégis szomorúbb vagyok, mint egy átlagos NB I-es edzőváltásnál. Szabics, sőt, továbbmegyek, a Szabics, Juhász Roland, Torghelle Sándor trió sikere ugyanis követendő modellt szolgáltathatott volna a hazai kluboknak: itt vannak a „céhlegényeink”, akik játékosként tudást szívtak magukba Nyugaton, s tessék, milyen jól kamatoztatják itthon, a kispadon. Nos, egyelőre inkább az ellenpélda jellemző (Huszti Szabolcsot nyugodtan sorolhatjuk ugyanide), ezek után ne csodálkozzunk, ha továbbra is külföldi mesterekben látja a legtöbb vezető a siker titkát. Pedig nem kellene más, mint egy fiatal magyar edző sikere. Ez most elmaradt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!