Felkelt a napunk – L. Pap István jegyzete

A nap süt, a szél fúj, Szilágyi Áron vív. Mégpedig olyan átható tekintettel, ami elől nincs menekvés, ami sugározza az erőt, az akaratot és a tekintélyt, egyszersmind elveszi, elszívja az ellenfélét.
Ahogyan a rajt előtt nyilatkozta: ellene, a kétszeres olimpiai bajnok ellen mindenki kettőzött erővel megy fel a pástra – viszont azzal a nem épp boldogító tudattal, hogy a kétszeres címvédő áll vele szemben. És ebben a lélektani csatában a káprázatos vívótudáson túl most ez volt a döntő.
Ahogyan a rajt előtt nyilatkozta: ellene, a kétszeres olimpiai bajnok ellen mindenki kettőzött erővel megy fel a pástra – viszont azzal a nem épp boldogító tudattal, hogy a kétszeres címvédő áll vele szemben. És ebben a lélektani csatában a káprázatos vívótudáson túl most ez volt a döntő.

Nyilván nem bánta senki, hogy a koreaiakat eltakarították, és hogy ismét ideális sorrendben érkeztek az ellenfelek. De ez alighanem mindegy volt, mert Áron minden gesztusán látszott, hogy őt itt most egyszerűen képtelenség megverni, mert újra kegyelmi állapotban vívta végig a férfi kard egyéni napját. Déja vu érzés volt látni, amint Luigi Samele éppúgy remegő térdekkel áll fel a döntőre, mint 2012-ben honfitársa, Diego Occhiuzzi vagy 2016-ban az amerikai Daryl Homer. Mindeközben Szilágyi „semmilyen pulzussal” úgy sétál be, mintha az ifibajnokságon vívna a 32 közé jutásért.

Kilenc évvel ezelőtt, Londonban még kissé hitetlenkedve vette tudomásul, hogy Gerevich Aladár, Kovács Pál, Kárpáti Rudolf és még hét magyar kardvívó nyomába lépett, és olimpiai bajnoki címet nyert. A sorban a tizenharmadikat. Rióban beállította az egyaránt duplázó Fuchs Jenő és Kárpáti (továbbá a szovjet Krovopuszkov és a francia Lamour) rekordját. Aztán nemcsak a tizennegyedik, hanem a tizenötödik kardbajnokunk is ő lett, az olimpizmus 125 éves történetében a világon az első, akinek ez a játékokon harmadszorra is sikerült.

Nem elfelejtve, hogy szerdán csapatversenyt is rendeznek – nincs feljebb.

Amikor tizenhét évesen csapatban világbajnok lett Szentpéterváron, a nagy előd és vasasos klubtárs, az Athénban ezüstérmes Nemcsik Zsolt úgy mutatta be, hogy hozzá fogható tehetségű vívó még nem született. Peking előtt elhunyt a mestere, Gerevich György, Rio előtt Somlai Bélát Decsi András váltotta a pást sarkában. Szilágyi azonban végig önmaga, az egész magyar sport egyik legeltökéltebb, egyben legintelligensebb és legszimpatikusabb alakja maradt. Ritka csoda, hogy mindez káprázatos eredménylistájában is visszaköszön.

Szilágyi Áronnak megint, ahogyan a vívók mondják, immár – leírni is gyönyörűség – harmadszor is „napja” volt. De nem csak neki.

Hiszen ha már Japán rendezi az olimpiát, nyugodtan kijelenthetjük: felkelt a mi napunk is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!