Zötyögő élet – Vincze András jegyzete

Gyerekfejjel éltem meg a pillanatot, amikor apámmal Pécsre utazva a Mecsek-expressz büfékocsijában rendre összefutottunk az egykori olimpiai bajnok labdarúgóval, a PMSC akkori vezetőedzőjével, Kovács Imrével, hogy aztán az amúgy szigorúan helyjegyes vonatozás több mint három órán át klasszikus, talponállós futballkonferenciává alakuljon.

Merthogy akkoriban olyan volt a (foci)világ, hogy mindenki beleszólhatott, így fordult elő, hogy a televízióból, rádióból, az újságok oldalairól ismert nagy tekintélyű edző részletes elemzéseket tartott – még a vonaton is. Ráadásul akkoriban kérdezték is, mert a labdarúgás közügy volt, szeretni való érdekesség.

Aztán persze szigorodtak a viszonyok (érdekes módon párhuzamosan azzal, ahogy gyengültek az eredmények...), de a futballszakma még így is sokáig nyitott tér volt, a nyolcvanas, kilencvenes években a meccsek előtt az öltözőfolyosón az edzők elbeszélgettek a meccsről tudósító újságírókkal, hogy nagy vázlatokban mi is lesz a taktikájuk. Nem szólva arról, hogy sokáig éltek, működtek az úgynevezett nyílt szakmai napok, s ha jól emlékszem, hétfőn előbb az intézők, technikai vezetők, majd az edzők gyülekeztek az MLSZ különtermében, és ha a tanácskozás néhány órája nem volt elég arra, hogy véget érjen minden mondat, akkor a közeli éttermekben, presszókban ment a szakmázás, vagy – visszakanyarodva az alaptörténethez – olykor a Pécs felé tartó vonatbüfé alumíniumszínű állóasztalánál.

Zötyögött a vonat, zötyögött vele a futballélet is. Lehet, naiv a gondolat, de nem lenne rossz, ha lenne ma is valami kibeszélőhelye a focinknak. S mindez annak apropóján jutott eszembe, hogy még az ünnepek előtt Lothar Matthäusszal volt látható videoanyag a nemzetisport.hu oldalunkon, most pedig Thomas Doll-lal készített interjút kollégám, Borbola Bence – és mindkét korábbi német válogatott, nem mellékesen a magyar labdarúgásért dolgozó edző közös terepen, Budapesten nyilatkozott lapunknak. Kiderült, különösebb szakmai feladat most nem kísérti őket, nyilván nem unatkoznak, de ha a régi módi élne, s ha egyszer véget ér ez az elátkozott víruskorszak, akkor – villant be a gondolat – nekik is ott lehetne a helyük azon a bizonyos nyílt szakmai napon, amelyre ahogyan ők, úgy sok-sok magyar futballedző is bekukkanthatna. Hallani, látni, dumálni, kicsit megmutatni magát, taktikázni...

Hiszen a foci tényleg akkor jó, ha nemcsak nézni, hanem beszélni is érdemes róla.
Mindenkinek – és mindenhol...