A Zsiborás-elmélet – Vincze András jegyzete

Ezerszer leírtuk már: a magyar futball akkor léphet előre, ha olyan légiósok játszanak a bajnokságban, akik a teljesítményükkel túlszárnyalják a magyar srácokat. Az óhaj teljesült, ugyanis lapunk bajnokság végi, szokásos rangsorában két külföldi, a Ferencváros alapembere, az uruguayi Fernando Gorriarán, valamint a kieséstől a tavaszi jobb szereplésnek köszönhetően megmenekülő Kisvárda bravúrkapusa, a brazil Felipe lett az első.

A tudósító kollégákkal a teljes idényen átívelő vitánk volt arról, hogy egy vergődő futballt játszó csapat kapuját őrző játékos értékelése során milyen szempontokat érdemes figyelembe venni. Magam a legendás Zsiborás Gábor (ő egykoron az FTC és MTK színeit viselte) vélekedését osztom, miszerint a kapusok osztályozása a legigazságtalanabb, ugyanis a gyepen nem az számít, hogy a gólvonal előtt álló futballista milyen parádésan nyújtózkodva üti a léc fölé vagy az alapvonalon kívülre a lasztit, hanem az az egyetlen bravúr, amellyel mondjuk pontot vagy pontokat ment, illetve szerez a csapatnak. Csakhogy egyetlen védéssel a kapus gyakorta nullás érdemjegyet kap (mintha semmi más dolga nem lett volna a meccsen), holott az a hárítás az eredményt tekintve 7-est vagy akár 10-est is érhetne. Szóval, e tekintetben a mindvégig kiesés ellen küzdő Kisvárdában a gyenge védekezés miatt látványos védésekre „kényszerített” brazilnak nagyobb esélye volt a sok lövés, sok védés marketingje miatt jónak lenni, mint a Zsiborás-elmélet szerint – és ezt vallom én is – egy jó, stabil, felkészült, koncentráltan védő kapusnak a mögöttünk hagyott hónapok során. A Mol Vidi kapuját őrző Kovácsik Ádám ráadásul az Európa-ligában is helytállt (igaz, ez az NB I-es produkció s osztályzás szempontjából nem osztott, nem szorzott) – és itt kanyarodok vissza a magyar futballisták, légiósok témakörére: nálam lényeges szempont (persze osztályzáson kívül), hogy a fehérvári játékosban van a futballunk jövője, és nem a kétségkívül szimpatikus, sőt jó fej brazilban.

Túl sok hely nem maradt már Fernando Gorriarán értékelésére, de igazából nincs is mit ragozni az ő történetén, ugyanis az uruguayi támadó középpályás játéka ékes példája annak, hogy az erőnlét, a sebesség, a mentális felkészültség, a passzhatékonyság kiket jellemez a modern futballban – a profikat.

Ami lényeges: eljött a pillanat, hogy a magyar játékosoknak futniuk kell a légiósok után – és talán nem is olyan nagy baj ez…