A hely szelleme – Thury Gábor jegyzete

A DVTK–Mezőkövesd találkozóval hivatalosan is felavatták az új diósgyőri arénát. Más kérdés, az átadás néhány hónapos csúszása is közrejátszott abban, hogy az együttes az NB I veszélyes zónájába került, és a kiesés Damoklész kardjaként még ott lóg a csapat játékosainak feje felett.

Emlékszem a régi stadionra, amelyben a szektorok nem szorosan egymás mellett álltak, hanem egymástól néhány méterre, mint megannyi tömb a főlelátóval szemben. Igen, tömb volt a javából, mert fürtökben ültek-álltak benne a szurkolók. Régebben azt írtuk, a futball szeretetén és a klubkötődésen kívül azért is népes a csapat szurkolótábora, mert a térségben kispénzű emberek élnek, akiknek elsődleges szórakozása a futball. Csak a futball. Hogy a megállapítás manapság mennyire támasztható alá szociológiailag, azt nem tudom, abban viszont biztos vagyok, hogy a labdarúgás egyik korábbi végvára lassan ismét kivívhatja korábbi státuszát a magyar futballban. A régi sikerek megismétlésére rövid távon nincs esély, a gond nélküli bennmaradás a cél, ezt követően lehet az Edda együttes városában álmodni egy világot.

Ez a város, mi több, a régió megérdemelte ezt a stadiont vagy ha úgy jobban tetszik, arénát. Itt és most ismét írjuk le, amit számos alkalommal már rögzítettünk: a régi stadionban játszó DVTK kétszer nyert Magyar Népköztársasági Kupát (1977, 1980), és bajnoki bronzérmes is volt (1979). Az olimpiai válogatott 1979-ben Lengyelország ellen kilenc diósgyőri futballistával állt fel, Lakat Károly szakvezető jó érzékkel kérte fel segítőjének a klubsikerekben elévülhetetlen érdemeket szerző Szabó Gézát, és nem véletlenül játszottak az egykori acélvárosban. Az is tény, hogy az utóbbi majd' két évtizedben hol az FC-t működtető tulajdonosi kör nem volt elég tőkeerős, hol szakmai értelemben nem állt össze a csapat; volt időszak, amikor a labdarúgók is alig ismerték egymást, nemhogy a centenáriumát 2010-ben ünneplő – és abban az évben kieső – egyesületet. A szurkolók viszont a legkisebb javulást is maximális odaadással hálálják meg.

A stadionavatót azok közül a diósgyőri drukkerek közül is sokan megérték, akik egy szuszra sorolják fel az egykori aranycsapatot a kapus Veréb Györgytől a csatár Fekete Lászlóig. Nekik az isten továbbra is piros – már csak a hely szellemét kell megidézni.