Előbb-utóbb kijön – Malonyai Péter publicisztikája

MALONYAI PÉTERMALONYAI PÉTER
Vágólapra másolva!
2017.06.25. 00:35

Ötven évvel ezelőtt a bajnokságra és kupameccsre (nem selejtezőre, az Eintracht Frankfurt elleni VVK-nyolcaddöntőre) készülő Ferencváros vívott edzőmeccset, a Kőbányai úton 1500-an voltak kíváncsiak a csapatra. Február volt, tél, az időjárás-jelentés szerint a napi átlaghőmérséklet fagypont körüli.

Jut eszembe arról, hogy napjaink Fradija zárt kapus meccsen kapott ki 1–0-ra a horvát Slaven Belupótól. Egy lélek se ki, se be, pedig ott – esetünkben Kaposváron –, ahol nincs élvonalbeli társulat, remek hírverése lehet(ne) a futballnak egy-egy nagynevű klub érkezése. Volt is egykoron. Értem én, hogy ma már nincs hírverés, marketing van, meg mezreklám, edzőmeccsek helyett tesztmeccseken gyakorolnak a csapatok, meg aztán hogy néz az ki, hogy az utcáról beesve akárki láthatja, mire megy Batik védő, Hajnal fedezet (pardon, középpályás), Radó csatár, esetleg megfigyelhesse az új fiúkat.

Erre ma már nincs szükség – legalábbis szolgáltatói oldalon. A néző – miközben kiszolgáltatott – nyelje be a dumát a kiszolgálásáról („Egy zónapörkölt és két kisfröccs rendel…!”), adja meg még a cipőméretét is, ha ott akar lenni a meccsen, ne zajongjon, ne kiabáljon, és egyáltalán, ájuljon el attól, hogy a fiúk belerúgnak a labdába. Váljon vérévé a véres valósággá váló Üllői úti klasszikus utolsó sora, nevezetesen: „Akkor is győzünk, hogyha kikapunk…”

Azonban nem csupán zöldben és fehérben szokás a titkolózás, másutt is megy a ködösítés, úgy beszél futballvezér, edző, játékos, mintha hatalmas titkok lapulnának a háttérben a felkészülés során, miközben rendre azok nyernek, akik jobban futballoznak, mint a szemben állók. Az Andorra elleni gyalázat során is így volt, legalábbis azon a szomorú pénteken, bizonyíték rá a jegyzőkönyv (örök darab).

Sok a humbug a labda körül. Akármi lesz a kupaselejtezőkön, biztosan elhangzik majd, hogy „Még nem vagyunk készen…”, szóval az idény eleji forma, ami ezen a szinten kész röhej. Az edző pontosan tudja, mikor játszik a csapata, az a dolga, hogy felkészítse a meccsre. Annyi idő alatt, amennyi van rá. Találjon ki valamit, hogy a legjobbjukat fussák a keze alá vezényeltek. Kétségtelen, az idő nagy úr, viszont objektív, stabil, egy perc akkor is hatvan másodpercből áll, ha a mester ért a szakmájához, s akkor is, ha nem. A perceket, órákat, napokat kihasználni, ez a művészet. Ha úgy tetszik, ehhez kell a profi, nem a különféle nyilatkozatokhoz.

Mindez vonatkozik az idény végi formára is – arra gondolok, hogy megint előjött: fárasztó szezon van a játékosok mögött, ezért szaladunk bele gyakran válogatott vereségekbe nyárelőn. Nos, hogy meddig tart az idény, az a különféle kiírásoktól függ, a futballistának addig kell teljes vértezetben, készenlétben állnia, ameddig a program előírja. Meg a szerződése, de ezt most hagyjuk.

Fárasztó? Persze hogy az. De hát azért vannak az edzések, hogy bírja a gyerek, aki azért állt futballistának, hogy vigye valamire. Mi itt a kérdés? Meg aztán ott van az úgynevezett „rotáció” is. Túl sokat hallani nálunk ahhoz képest, hogy hányszor fordul elő egy-egy futballévben, hogy kétszer kell meccselniük a játékosoknak egy-egy héten. Ha arra gondolok, hogy a gyerekek egykoron naponta futballoztak két-három órát (legalább), miközben otthon nem várt rájuk fizioterapeuta, szerelésfelelős (pardon: equipment menedzser), még dietetikus sem. Hogy valóban más lett a világ, abból derülhetne ki, hogy a végeredmény minőségi, olyannyira, hogy az idősebb korosztálynak eszébe se jutna nosztalgiázni. Legfeljebb csak az unokáknak mesélve, hadd tudja meg a gyerek, hogy régebben is voltak kitűnő futballistáink. Is – ez nagyon fontos lenne.

Az időt lehetetlen legyőzni, írtam előbb a felkészülésről szólva, ám ez történelmileg is igaz. Mert miközben ezüstérmekre (világbajnokság: 1938, 1954) vagyunk a legbüszkébbek a korszakos olimpiai aranyak (1952, 1964, 1968) mellett, történelmileg is ránk ül a múlt. A futballközegre.

Az amatőr profikra gondolok. Ami ugyebár fogalmilag kizárt, ezért aztán a szocialista évtizedeken át a simli határozta meg a magyar futball hétköznapjait. A játékosnak akkor sem volt más dolga, mint kimenni a pályára, edzeni, meccselni, meccselni, edzeni, ám a klubtól csak prémiumot, kalóriapénzt kapott, olyan ez, mint manapság a költségtérítés. Hivatalos okmányaiba munkahelyként gyárak, szövetkezetek, a szocialista tervgazdálkodásra felesketett intézmények, esetleg politikailag uralkodó szervezetek (Belügyminisztérium, Honvédelmi Minisztérium) voltak bejegyezve.

Hazugság volt a javából. És ha a közeget hosszú-hosszú ideig alapvetően a hátulról mellbe jellemzi, a gondolkodásmód nem törölhető el egyik pillanatról a másikra. A kivételezettség érzése sem, tapasztalataim szerint mindmáig megmaradt az alapállás, hogy „Ez nekünk jár…!” Jöhet adomány, támogatás akárhonnan, fel sem vetődik, hogy nyújtani kellene érte valamit, pontosabban sokat.

Emlékszem, a szövetség önállóságát meghirdető elnök, a vendéglátósként (is) úttörő Somogyi Jenő a nyolcvanas évek közepén úgy képzelte ezt el, hogy az állam adja csak oda a pénzt, aztán ők már tudják, mit kezdjenek vele. Mentsége, hogy akkoriban a piac – ha szitokszó már nem is volt – a futballban szorgoskodóknak leginkább a Lehelt, a Fény utcát, esetleg a Vásárcsarnokot jelentette, teli kosárral hazatérő párjukat, igaz, honnan is tudták volna, mi az igazi üzlet. Nem úgy szocializálódtak (hogy tudományos legyek).

Ma már azért sejtésük van a futballvezéreknek a piacról, még ha a kereslet-kínálat törvényszerűségeivel nem is nagyon tudnak mit kezdeni. Meg azzal sem, hogy az árat alapvetően az érték határozza meg. Az „Ez nekünk jár…!” szemlélet azonban most is, amikor politikai döntés, hogy pénz, paripa, fegyver ne legyen kérdés a futball háza táján, meglehetősen erősen tartja magát. Már csak azért is, mert míg a pénzügyek esetleges hiányosságai (fogalmazok finoman) rajtacsíphetők a jog és az ellenőrzésre szerződött intézmények közbejöttével, szakmailag csak a végeredmény(ek) ad(nak) szilárd támpontot. Pedig itt lenne az ideje egy átfogó vizsgálatnak: hol tart a szakma a futballba zúdított pénzek nyomán. Nehéz ügy, hiszen ezt a játékhoz legjobban értő, hiteles embereknek illene lefolytatniuk, ám egyrészt ők többnyire érdekeltek is az ügyben, másrészt az is magyar sajátosság, hogy nincs olyan tekintély az öltözők környékén, akire mindenki rábólint, ne jönne legalább egy „Igen, de…”-vel (és most finoman fogalmaztam).

Tanáccsal nem, de egy történettel szolgálhatok.

A hetvenes évek remek öttusázójának, Horváth Lászlónak („Vöri” – így többen ismerik) a vívás volt a legjobb száma. Nagy előny volt, hiszen a páston nemcsak nyersz pontokat, az ellenfeledtől is elveszel. Elhatározta hát, hogy még a jobbnál is jobb lesz, ezért mesterével, Kovács Endrével rátettek egy lapáttal. Jött a versenyidőszak, ám nem volt változás. Visszatértek hát a korábbi munkához, ám – láss csodát! – a következő évben Vöri úgy vívott, mint az álom, ahogy korábban eltervezte. Kérdőn nézett mesterére, aki a sport lényegét fogalmazta meg: „Tudod, a munka olyan, mint a sz…r. Előbb-utóbb kijön…”

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik