Lipcsei a nyáron kihajít néhány „rohadt almát”

– Mikor utazik Madridba?
– Megpróbáltam úgy szervezni az életemet, hogy ez a túra még most, a télen létrejöjjön, ám úgy néz ki, csak nyáron mehetek – mondta a Nemzeti Sportnak Lipcsei Péter. – José Mourinho sem ér most rá velem foglalkozni, engem tanítani, hiszen a Real február huszonkettedikén a Lyonnal játszik Bajnokok Ligája-találkozót, nem beszélve a fontos spanyol bajnoki meccsekről. De vár, és ezt többször is jelezte nekem.

– Mikor találkoztak legutóbb?
– Személyesen már jó régen. Mourinho akkor még a Chelsea edzője volt, a magyar válogatott pedig az argentinokat fogadta a Puskás Ferenc Stadionban, és José eljött Budapestre, hogy megnézze játékosát, Hernán Crespót. Mentem ki a gyerekemmel, és a toronyépületben összefutottunk.

– Alighanem pontosan tudja, milyen sokan nem szeretik José Mourinhót a stílusa miatt.
– Érdekes helyzet ez. Amikor a Portóban együtt dolgoztunk, és ő volt Bobby Robson pályaedzője, egyfolytában azt láttam, hogy csendes, szerény, szorgalmas ember, aki mindig tanul, állandóan képezi magát. Bevallom, akkor még nem hittem volna, hogy a világ egyik legjobb edzője lesz. Aztán évek múltán figyeltem őt a tévén keresztül, már a Chelsea trénereként, és arra gondoltam, mennyire megváltozott, milyen nagyképű. Mondtam is a feleségemnek, ha egyszer összefutunk, már meg sem ismer majd. Ehhez képest ott, a Puskás Ferenc Stadionban messziről integetett, mosolygott, amikor hozzám ért, átölelt. Hihetetlenül kedves és közvetlen volt. Nagy ember, higgyék el nekem!

– Afféle tanulmányútra menne hozzá?
– Igen. Gondolom, lenne mit tanulnom tőle. Saját pénzen kimennék egy hétre Madridba, kivennék egy kis szállodai szobát, és mindennap ott lennék mellette a Real edzésein. Óriási élmény lenne. És José biztosított, jöhetek bármikor.

– Ő a példaképe?
– Az egyik. De említhetném még Gellei Imrét és Nyilasi Tibort is. Utóbbitól rengeteget tanultam. Például az alázatot, a klubszeretetet, a mindenáron való győzni akarást és a fanatizmust. Ezt csak azért hangsúlyozom, mert edzőként látnom kell: megváltozott a világ, és megváltoztak a gyerekek. Ha belegondolok, hogy a mi generációnk mennyire másként állt hozzá mindenhez, elsősorban persze a futballhoz…

– Mi a különbség?
– A hozzáállás. Néhány gyerek felveszi magára a Fradi-mezt, és eltölti itt az idejét. Nincs bennük ambíció, elég nekik, ha szürke NB II-es játékosok. Nem hiszi el, de olykor üvölteni tudnék, olyan a mentalitásuk. Kakas Laci, a kapusedzőnk mondta egyszer, hogy ha van egy láda almád, és abban ott lapul akár egy rohadt, azt ki kell venni, ki kell hajítani onnan, mert a többit is tönkreteszi. Hát ezt vallom én is. A nyáron elköszönök néhány fiútól, mert nem ide valók.

– Nem elég motiváció Fradi-mezben futballozni?
– Ugyan már. Én tizennyolc évesen úgy léptem be a Ferencváros öltözőjébe, hogy megszólalni sem tudtam. Pintér Attila, Limperger Zsolt, Bánki József és a többi spíler között szinte felfoghatatlan volt a számomra, hogy közéjük tartozom, fradista lettem. Ma már ez sem számít. Van még egy idézetem, amelyet kivágtam valamelyik újságból, mert azt gondolom, sok mindent elárul a mai világról. Carlos Tévez, a Manchester City argentin klasszisa nyilatkozta, hogy ha tehetné, az összes fiatal labdarúgót megverné. Ebben aztán minden benne van az új nemzedék hozzáállásáról. Pedig Angliában ma is szent ügy a futball, akkor képzelheti, hogy nálunk mi van.

A LIPCSEI PÉTERREL KÉSZÜLT INTERJÚ TELJES SZÖVEGÉT A NEMZETI SPORT HÉTFŐI SZÁMÁBAN OLVASHATJA!