A szürkék és az állomány – Malonyai Péter jegyzete

Ha veszik a fáradságot és elolvassák a 14. oldalon Mihályi Petra interjúját Rátgéber Lászlóval, és még át is gondolják, mi van a sorok mögött, többet tudnak meg a honi kosárlabdáról, mint amennyi egyébként kiderül. A Mester (nálam örökké az) nem avat be a részletekbe, de amit elmond arról, mit kellene tenni, sok mindenről árulkodik. Kétségtelen, én is szívesebben olvasom a magyar klasszikusokat (most például Mikszáth Új Zrinyiászát, ki tudja, hányadszor), de Rátgéber mondandója enyhén szólva is megszívlelendő.

Főként, ha összevetik szavait a valósággal, például az edzői nyilatkozatokkal, amelyekben nálam az a különleges, hogy még a nagyon kikapó gárda edzője is dicsér, minimum azzal, hogy megyünk tovább az úton.

Igen ám, de sokféle út van, szakembere válogatja, hogy melyikre lép rá. Már csak azért is – és ezt emeli ki Rátgéber is –, mert az úton haladva akár az árokparton is rengeteg értékre lelhetnek, még gyémántra is.

Persze a gyémánt mit sem ér hozzáértő csiszolás nélkül, és ezzel eljutottunk az edzői szakma lényegéhez, ami nálam is az, hogy hozzák ki a lehető legtöbbet a gyerekekből, készítsék fel arra, hogy nem csupán biológiailag válnak felnőtté (ez ugyebár objektív), hanem sportolóként is éretté kell válniuk.

Nagy felelősség, ám mifelénk – ez meggyőződésem – kevesebbet tesznek érte, mint kellene, esetleg illene – a mostanság már erős anyagi háttér ismeretében mindenképpen. A klasszissá váló ifjak szívesen beszélnek arról, hogy ki volt, kik voltak azok, aki elindították, pátyolgatták, nevelgették őket, de sohasem hallunk azokról, akik szintén érdemesek voltak rá, csak éppen a szem, a fül, az érzék és persze a sok-sok munka hiányzott ahhoz, hogy talentumukkal révbe érjenek.

Nem könnyű feladat, szerencse is kell hozzá, például abban, hogy mit talál az úton az edző, kincset vagy rágógumipapírt. A nálam örökké a legjobb női úszó, Egerszegi Krisztina mestere, Kiss László mondta mindig nekem, hatalmas szerencséje volt, hogy ráakadt a végül ötszörös olimpiai bajnok kislányra, hiszen ha Fortuna nem áll mellé, éppen annyit tudott volna a szakmáról (sokat, ezt higgyék el), mint amennyi végül az eredményekből is kiderült.

A sportban – ez azért feltűnő – a tömegtermelés az úr, jönnek az újak, mennek, akiknek lejárt az idejük, ám egyáltalán nem mindegy. hogy a nevelést a szürkék állománya vagy a szürkeállomány irányítja.
Ezt is Rátgéber László sugallja, én csak egyetértek vele.

Az eszemmel, a szívemmel egyaránt.

Ha veszik a fáradságot és elolvassák a 14. oldalon Mihályi Petra interjúját Rátgéber Lászlóval, és még át is gondolják, mi van a sorok mögött, többet tudnak meg a honi kosárlabdáról, mint amennyi egyébként kiderül. A Mester (nálam örökké az) nem avat be a részletekbe, de amit elmond arról, mit kellene tenni, sok mindenről árulkodik. Kétségtelen, én is szívesebben olvasom a magyar klasszikusokat (most például Mikszáth Új Zrinyiászát, ki tudja, hányadszor), de Rátgéber mondandója enyhén szólva is megszívlelendő.

Főként, ha összevetik szavait a valósággal, például az edzői nyilatkozatokkal, amelyekben nálam az a különleges, hogy még a nagyon kikapó gárda edzője is dicsér, minimum azzal, hogy megyünk tovább az úton.

Igen ám, de sokféle út van, szakembere válogatja, hogy melyikre lép rá. Már csak azért is – és ezt emeli ki Rátgéber is –, mert az úton haladva akár az árokparton is rengeteg értékre lelhetnek, még gyémántra is.

Persze a gyémánt mit sem ér hozzáértő csiszolás nélkül, és ezzel eljutottunk az edzői szakma lényegéhez, ami nálam is az, hogy hozzák ki a lehető legtöbbet a gyerekekből, készítsék fel arra, hogy nem csupán biológiailag válnak felnőtté (ez ugyebár objektív), hanem sportolóként is éretté kell válniuk.

Nagy felelősség, ám mifelénk – ez meggyőződésem – kevesebbet tesznek érte, mint kellene, esetleg illene – a mostanság már erős anyagi háttér ismeretében mindenképpen. A klasszissá váló ifjak szívesen beszélnek arról, hogy ki volt, kik voltak azok, aki elindították, pátyolgatták, nevelgették őket, de sohasem hallunk azokról, akik szintén érdemesek voltak rá, csak éppen a szem, a fül, az érzék és persze a sok-sok munka hiányzott ahhoz, hogy talentumukkal révbe érjenek.

Nem könnyű feladat, szerencse is kell hozzá, például abban, hogy mit talál az úton az edző, kincset vagy rágógumipapírt. A nálam örökké a legjobb női úszó, Egerszegi Krisztina mestere, Kiss László mondta mindig nekem, hatalmas szerencséje volt, hogy ráakadt a végül ötszörös olimpiai bajnok kislányra, hiszen ha Fortuna nem áll mellé, éppen annyit tudott volna a szakmáról (sokat, ezt higgyék el), mint amennyi végül az eredményekből is kiderült.

A sportban – ez azért feltűnő – a tömegtermelés az úr, jönnek az újak, mennek, akiknek lejárt az idejük, ám egyáltalán nem mindegy. hogy a nevelést a szürkék állománya vagy a szürkeállomány irányítja.
Ezt is Rátgéber László sugallja, én csak egyetértek vele.

Az eszemmel, a szívemmel egyaránt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!