Kosárlabda: Szonja Vaszics 18 évesen már a világ legjobbjaitól fejlődve tanulhatott

– Hogyan került az edzőkonferenciára?     
– Rátgéber László meghívására érkeztem Pécsre – válaszolta a Nemzeti Sportnak Szonja Vaszics, háromszoros Euroliga-győztes szerb kosárlabdázó, aki tavaly fejezte be sikeres pályafutását. A 32 éves olimpiai ezüstérmes és Európa-bajnok magasbedobó két kerekasztal-beszélgetésen is részt vett, amelyeken saját karrierjének tanulságairól és a kosárlabda jövőjéről is értekezett. - Sokkal tartozom neki, természetes volt, hogy eljövök. Örömmel tettem, hiszen elképesztően színvonalas és érdekes rendezvényt rakott össze csapatával, én is nagy érdeklődéssel hallgattam az előadásokat.

– Mekkora szerepe volt Rátgébernek a pályafutásában?     
– Nagyban befolyásolta a karrieremet, amikor 2008-ban a Szpartak Moszkvához hívott. Érdekes, mert akkoriban nem igazán éreztem a késztetést, mondhatni, semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy Moszkvába menjek. Egyrészt túl fiatal voltam, másrészt nem volt elég önbizalmam, azt gondoltam, még nem vagyok elég jó játékos egy ilyen szupercsapathoz. Laci és édesapám jó barátok voltak, ők úgy látták, van bennem potenciál, és bele kell vágnom. Laci kitárta az ajtót a világra, hatalmas élmény volt, amikor a Szpartakhoz kerültem, egy csapatban lehettem olyan világsztárokkal, mint Diana Taurasi és Sue Bird. Nagy utat jártam be a klubban: kiegészítő játékosként kezdtem, és a csapat vezéreként, Euroliga-győztesként jöttem el. Rengeteget tanultam és tapasztaltam abban a hat évben. A legfurcsább az egészben az volt, hogy Laci akkor bárkit, de tényleg bárkit a világon odavihetett volna, de engem akart. Ezért örökké hálás leszek neki.

– Öt-hat évet is játszhatott volna még – miért hagyta abba a kosárlabdázást ilyen fiatalon?     
– Mert azt éreztem, eljött az ideje. Sokan azzal magyarázták a döntésemet, hogy rengeteg súlyos sérülésem volt, és már nem bírok magas szinten játszani, de nem ez volt a fő ok. Lehet, hogy csak harminckét éves vagyok, de tizenhét évesen elkerültem otthonról, majdnem tizenöt évet lehúztam profiként külföldön. Ez az életvitel nyomot hagy az emberen... Három évvel ezelőtt éreztem, hogy már nem tudok mindent feláldozni a pályafutásomért, a motivációm is csökkent, más lett a prioritásom. A férjemmel gyermeket szeretnénk, s abban biztos vagyok, hogy az anyasághoz teljes odafigyelés szükséges.

– Tavaly nyáron úgy fejezte be a karrierjét, hogy Szerbiával Európa-bajnok lett, valamint megválasztották a torna legjobb játékosának, majd negyedikként zárt a tokiói olimpián, és Nikola Jokics mellett az év játékosa lett hazájában...     
– Szinte meseszerű lett a befejezés, sokkal szebb, mint valaha is elképzeltem. Amikor 2019-ben a Gironához szerződtem, azért választottam a spanyolokat, mert kicsit besokalltam a rivaldafénytől, ami a sztárkluboknál a játékosokra vetül, és mindentől, ami ezzel jár: sok szereplés, állandó koncentráció, megannyi meccs, utazás és persze az eredménykényszer. Újra élvezni akartam a játékot, mielőtt abbahagyom, és ezt megtaláltam Gironában.

– Marad a sportág közelében?     
– Már tavaly novemberben elkezdtem dolgozni a Szerb Olimpiai Bizottságnál, ahol sportigazgató vagyok. Ugyan elsősorban az egyéni sportolókkal foglalkozunk, nagyon élvezem, hogy olyan helyzetbe kerültem, hogy javíthatunk a sportolók felkészülésének feltételein.