Valter Attila: Meg kell újulnom, és ezt a Bahrainnél hagyják

– Hogy látja, mi 2025 legfontosabb tanulsága önnek?
– Csak nagyon költői választ tudnék adni, ám azt inkább nem mondom. Magamnak levontam a fontosabbakat, de összességében éppen az a lényeg, hogy ne próbáljam mindenben feltétlenül a tanulságokat keresni. Bőven előfordult olyan, ami nehezebben ment idén, nem úgy alakult, ahogy terveztem, de ugyanakkor más meg jóval könnyebben. Összességében azt emelném ki, hogy a gondolataimat nem hagyhatom figyelmen kívül, de a lényeg, hogy csak csináljam a dolgomat – felelte a Nemzeti Sportnak Valter Attila.

– Miként tekint vissza a Visma csapatában eltöltött három idényre?
– Az első év elképesztően alakult, aztán 2024-ben is akadtak jó eredményeim, viszont előfordultak kudarcok, olyan célok, amelyeket nem értem el. A mostani évad pedig a 2023-as ellentétje, ahogyan a csapatnak is, kevesebbet nyertünk. Egy hullámként látom az egészet, éppen emiatt fontos a váltás, azt érzem, hogy 2026-ra a Vismában nem tudtam volna megfordítani az irányt, hogy ismét felfelé íveljen a pályafutásom. Az a lényeg, hogy a szépre emlékezzek, a negatívból tanuljak.

– Harag vagy bármilyen rossz érzés maradt önben?
– Nem. Sem magammal, sem a csapattal kapcsolatban, mert nem vinne előre. Szerintem mindannyian ilyenek vagyunk az életben is, futjuk a magunk köreit. Lesznek még nagyon jó időszakaim, és bizonyára nehezebbek is. Akkor meríthetek majd a 2025-ös tapasztalatokból, hogy ezen miként lendültem át, mit tettem, vagy éppenséggel csak hagytam megoldódni magától.

– Melyek a legszebb emlékei a Visma versenyzőjeként?
– A rengeteg nagy verseny és győzelem, amit együtt éltünk át. Különleges élmény volt a 2023-as Vuelta is. Ez minden évben egyre csak szépül, mert sem előtte, sem utána nem volt képes más csapat arra, hogy mindhárom Grand Tourt megnyerje egy idényen belül. Én pedig Jonas Vingegaard segítőjeként benne lehettem ebben a társaságban – ráadásul már az első vismás viadalomon győzelemhez segíthettem őt, míg én negyedik lettem. Kétszáz közös versenynapot töltöttünk együtt, ez elképesztően sok kilométer és történés, szeretnék mindre emlékezni. Azért vagyok itt, hogy ezeket az élményeket megtapasztaljam, ezekből jutott elég az elmúlt három évben.

– Van olyan, amit utólag hiányol?
– Egészséges hiányérzet mindig van bennem, de megtanultam idén, hogy ez természetes. Sőt, jó is, hogy létezik, mert motivál, hogy legközelebb ne érezzem magam céltalannak, ne hagyjam, hogy negatív spirálba kerüljek, mert ez mind csak az én felelősségem. Nézőpont kérdése minden, mert nagyon jól alakult a felkészülés és az év eleje, de nem jöttek úgy az eredmények. Ha bármikor megkérdeztem volna a huszonkét évesnél fiatalabb énemet, mit szólna ahhoz, hogy rövidesen a Vismában teker, azt feleltem volna, hogy lehetek utolsó az összes versenyen, már a legnagyobbak között vagyok, eljutottam oda, ahová akartam. Aztán amikor ténylegesen odaérsz, új célokat jelölsz ki, majd egy ponton már nem tudsz olyat kitűzni, amit meg is tudnál ugrani. Ez a hiányérzet motivál, legközelebb kipipálom, és meglesz az, aminek a hiánya rossz érzést keltene.

– Miért döntött a váltás mellett?
– Úgy éreztem, szükségem van rá. Tiszta lappal, új csapatban akartam folytatni. Talán megpróbálhattam volna megújulni a Vismánál is… Viszont olyan szerepet ajánlottak volna a hollandok, amit nem akartam.

– Alsó polcra tették, ahonnan nehéz kitörni?
– Igen, náluk ez így működik. Megvannak a protokollrendszereik, hogy mit miként végeznek, és melyik versenyző mire képes. Ha ezekbe bekerülsz, nehéz átlépdelni. De ezért nem haragszom rájuk, ők ebben jók, és amúgy ha azt látták volna rajtam az edzéseken, hogy fejlődöm, enyém lett volna a vezető szerep akár a Strade Bianchén, ahogy idén is megkaptam. Viszont itt jön a képbe a saját felelősség, úgy éreztem, nem leszek képes náluk előbbre jutni.

– A Bahrain-Victoriousnál más lesz?
– Remélem, hogy igen. Eltérő szemlélettel állnak hozzám a csapatnál, nem ugyanazt jelenti egy nagy eredmény, mint a Vismánál. Most úgy érzem, a Bahrain mentalitása passzolhat hozzám, de könnyű úgy beszélni, hogy még ott sem vagyok igazán. Nem szeretnék beleszaladni, hogy mondogatom, én leszek a kapitány és szabadon versenyezhetek, mindig minden tökéletes lesz… Nincsenek illúzióim, nekem kell megújulnom, és ezt itt hagyják.

– Beszélt arról a vezetőkkel, hogy mi nem tetszett a Vismánál?
– Igen, elmondtam nekik, ahogyan azt is, mit hiányoltak belőlem. Ezekben a Bahrainnél jobban támogatnak, és szabad kezet adnak abban, hogy megvalósíthassam önmagam.

– A jövőre vonatkozó versenynaptárába mennyi beleszólást engedtek?
– Száz százalékot. Elküldték az egész naptárat, és én dönthettem el, mely versenyeken szeretnék indulni. Utána megmutatták, ők mire gondoltak, ez kilencvenkilenc százalékban megegyezett, beleraktak még két nagy versenyt, amelyek eszembe sem jutottak, de márciusnál tovább még nem konkretizáltuk. Összességében más polcon vagyok a Bahrainnél, de a felelősség is más, amit szeretnék magamban tudatosítani. Hogy ezt most megkaptam, nem jelenti azt, hogy a Vismánál visszafogtak volna. Sokan azt hiszik ugyanis, hogy tudtam volna jobban menni, de nem hagyták. Abban a mentalitásban nem voltam képes többet kihozni magamból, viszont itt fogok tudni úgy edzeni és mindennap felülni a biciklire, hogy igen, ezért küzdök, és el is érem. Remélem, ez a mentalitás meghozza a változást a versenyeken.

– Ebben az állandó bizonyítani akarásban nem lehet összeroppanni?
– De, némiképp ez történt velem ebben az évben. Tudtam, ha újra mennék egy jobb eredményt, a lelkivilágomban akkor sem változna semmi. Utólag ez bizonyosan furcsán hangzik, de nem is érdekel, hogy megértik-e mások. Nekem kell előre kijelölnöm a célokat és jobban kiélveznem az utamat, azt, hogy miként érem el az eredményeket, és mindez mennyi lemondással és áldozattal jár. Korábban a folyamatban elvesztettem az élvezetet, de abban bízom, hogy most megtalálom.