Hajszán Gyula: még mindig a világ ura

– Mindenki úgy vélte, edzőként vagy klubvezetőként folytatja a pályáját. Miért alakult úgy, hogy a szabadidősportot szolgálja?  
– Köszönettel tartozom a város akkori vezetőségének, hogy 2010-ben a nem sokkal előtte átadott sporttelepen gondnoki állást ajánlott. Hamar beletanultam a kialakuló menetrendbe, igazodnom kellett a nyitva tartási időhöz, a bajnokságok üteméhez, a rendezvényekhez, sokszor a szombat és a vasárnap is munkanap volt. A pályafoglalásokban nem lehetett fennakadás, jöttek a csapatok, iskolák tartották itt a tornaóráikat, diákolimpia színhelye volt a Barátság Park, öltözőről, labdákról, segédeszközökről kellett gondoskodni. Hat éve vagyok a létesítmény vezetője, de a felelősség azért sem kicsi, mert hozzánk tartoznak a győrszentiváni, a Krúdy iskola mögötti, a Kazinczy gimnázium előtti, a Bercsényi ligeti műfüves kispályák, valamint egy belvárosi vizes játszótér, és a város egyik sikersportjának otthona, a kajak-kenus vízitelep.

– A játékos-pályafutása után vállalt edzői feladatot miért hagyta abba?  
– Lényegében ez a munkakör egész embert kívánt. Eleinte az ETO-nál a tehetségeket felfedező Cs. Kovács László mellett dolgoztam, kaptam korosztályos együtteseket is, sőt, fél év után Szabó Ottóval és Csertői Auréllal együtt lehettünk Varga Zoltán vezetőedző segítői, egy ideig szakmailag hozzám tartozott a tartalékcsapat. Később edzősködtem környékbeli kiscsapatoknál, Kunszigeten, Ikrényben, Győrsövényházon, Ménfőcsanakon, Nagyszentjánoson, még a megyei NB III-as Boca Juniors nevű gárdánál is. Aztán kezdtem rájönni, hogy szakmai hátszél nélkül nemigen tudok előbbre jutni a ranglétrán…

– Tulajdonképpen egy ETO-t sújtó átigazolás nyitotta meg a pályafutása előtt a nagykaput. Egyetért a megállapítással?  
– Nem teljesen, mert 1979-ben kerültem a Rába ETO-hoz, már Kovács Imre edző is beállított a csapatba. Tény, hogy a fordulat akkor következett be, amikor a Ferencváros elvitte Győrből Pölöskei Gábort, akkor jött Verebes József és vele a nekem is dicsőséget hozó aranykorszak. Két aranyérem, két ezüst, egy bronz, egy kupaezüst, de én a Mágus távozása után is kitartottam a zöld-fehérek mellett, egészen 1990-ig. Közben harminchat alkalommal válogatott be az éppen hivatalban lévő szövetségi kapitány, először Párizsban szerepeltem címeres mezben: egy nullára kaptunk ki attól a francia válogatottól, amelyben Giresse, Tigana és Platini alkotta a középpályássort. Mexikóban kimaradtam az irapuatói hat nullából, harminchetedszer pedig Verebes Józsefnél rúgtam kapufára egy szabadrúgást egy válogatott felkészülési mérkőzésén.

– Eleve elrendeltetett a labdarúgó-pályafutása?  
Újkéri falusi srácként kitörési lehetőségnek számított. Az ottani ifjúságiak közül kerültem be előbb a járási, majd a megyei csapatba a Képes Sport tehetségkutatóján, onnan igazolt le a Haladás VSE. Jobbára a tartalékoknál játszottam tizenévesen, de edzőmérkőzéseken testközelből figyelhettem olyan remek labdarúgókat, mint Halmosi Zoltán, Kereki Zoltán, Király Ferenc, és nagyra tartottam az edző Sárosi Lászlót is. Sopronba kölcsönben kerültem, az edző, Mathesz Imre hívott segíteni, bent is maradt az SSE az NB II-ben, és miután a Haladás kiesett az élvonalból, az akkori szabályok szerint a magasabb osztályú ETO átigazolhatott Szombathelyről.

– Két ciklusban a közönség első számú kedvenceként bolondította ördöngös cseleivel az ellenfelek védőit. Mai szemmel nézve vihette volna többre is?  
– Először döntsük el, mi a több… Ha mérleget készítek, biztosan befolyásolta a pályámat az a fertőző májgyulladás, amely háromnegyed év kihagyásra kényszerített. A másik, hogy ha 1986-ban elfogadom az akkori kirakatklub, a Honvéd megkeresését, valószínűleg alakulhatott volna másképp is. Elégedetlenségre azonban nincs okom, még úgy se, hogy jobb esetben a válogatottságom száma meghaladhatta volna az ötvenet. De mindenképpen sikeres futballmúltat tudhatok magam mögött, az ETO megbecsült játékosa voltam még akkor is, amikor harminchárom évesen visszatértem Németországból.

– Idegenlégiósként megtalálta a számításait?  
– Csak azért vállaltam Németországot, mert tudtam, hogy ott a hazainál jobb anyagi lehetőség vár. Az MSV Duisburgnál eltöltött két év kevésbé mondható sikeresnek, tömören fogalmazva, nem megbántva a helyieket: munkásváros munkáscsapattal. Utána azonban két csodás évet töltöttem a berlini Tennis Borussiánál, a harmadik osztályból kerültünk fel a másodikba. Játékosként is kellemes emlékeim vannak onnan, és a város is felejthetetlen élményekkel gazdagított.

– Nyilván figyelemmel kísérte a legutóbbi világbajnokságot: merre tart a huszonegyedik század második negyedénél a labdarúgás?  
– Azt tapasztalom, hogy mindinkább tért hódít a labdabirtoklás. Nem elveszíteni a labdát, gyors kontratámadások vezetésével kerülni közel az ellenfél kapujához, sőt, a magasan, már az ellenfél térfelén alkalmazott letámadás is divatos azzal a kockázattal együtt, hogy sikertelensége esetén hamar kerülhet gólveszélybe a saját kapu. A világ legtöbb részén már megtanultak futballozni, a rivalizálásban pedig az a döntő, hogy mely együttesek tudnak soraikban egyéniségeket felvonultatni, akik képesek a mérkőzések eredményét befolyásolni. Az ő nevelésükre, megszerzésükre fontos tényező a pénz, de nem elhanyagolható körülmény, hogy a világ futballja jelenleg is számos rendkívüli klasszist tud felvonultatni, akik között figyelemre méltóan sok a most reflektorfénybe került fiatal.

– Ebben a kontextusban hová helyezi el a mi futballunkat?  
– Nálunk is örvendetesen nő a tehetségek száma, példa erre Marco Rossi új, megfiatalított válogatott kerete. Az infrastruktúra javítása nagyon kellett a jövőhöz, közben Priskin Tamás, Gera Zoltán, Király Gábor és társaik népszerűbbé tették a futballt, a jelenlegi helyzet is reményt keltő, különös tekintettel Szoboszlai Dominik karrierjére. A bajnoki mérkőzéseken növekedett a nézőszám, az akadémiák teljesítménye javult, a gyerekeknek is vonzóbb a foci. Tény, minden apró lépésért meg kell küzdeni, ezért sajnálom, hogy az évekig épített válogatott lecsúszott a vb-részvételről – de talán a következőn már ott lehet.

– Lényegében kilenc szűk esztendő után bajnokságot nyert az ETO FC. Rászolgált?  
– Teljes mértékben. Már az NB II-ben is jól volt összerakva, mind egyénileg, mind taktikai téren fokról fokra javult a teljesítménye, néhány jól sikerült igazolással együtt aztán felért a csúcsra. Régi játékostársaimmal beszélgetve is gyakran téma ez, és azt mindegyikünk elismerte, hogy az ETO játszotta tavaly a szemre legtetszetősebb és ugyanakkor eredményes futballt. Csak éppen a mai világban már nem akkora érték a klubhűség. Minden játékos igyekszik már az első lehetőséget megragadni jobb, a konyhára többet hozó külföldi szerződéssel, és onnan, ha lehetséges, a még magasabb minőség a cél. Hol van már a mi időnk alapszabálya, a harmincéves alsó korhatár a külföldre igazolásnál?! Ma, ha vannak kérők, választhat a játékos olyan lehetőségek között, amelyek jobbak a hazainál.

– Ezzel együtt változott a játékot körülvevő légkör is…  
– Persze, minket nyolc-tíz évnyi szereplés után a vállukon hordoztak a szurkolók, ez ma egy-két idény után elképzelhetetlen. A mostani szimpatizánsok közül azokat, akik objektíven belegondoltak a helyzetbe, nem érte váratlanul, hogy a négy távozó győri kulcsjátékost nehéz pótolni, megfelelő újakat beépíteni a csapatba, és velük ugyancsak minőséget produkálni.

– Tizennyolc évig volt Szabadhegy városrész önkormányzati képviselője. Mit sikerült megvalósítania?  
– Elsőként az iskolai, óvodai sportolási lehetőségek bővítését említeném. Jelentős értékű csatornázási beruházást is megvalósítottunk, utcákat, tereket újítottunk fel, körforgalom épült. Ezekkel javítottuk a városrész lakóinak a komfortérzetét. A legutóbbi választáson már nem indultam, eljött az ideje, hogy átadjam a helyem.

– Igaz, hogy közeledik a nyugdíjazása időpontja?  
– Folyamatban van, bár nem érzem szükségét. Szeretnék még aktív maradni, meglátjuk, milyen lehetőség lesz rá. Az egészségem engedi, ma is rendszeresen futballozom, kondizok, erősítek. A mozgáskoordinációm még megvan, ha kissé lassabb is, de az öregfiúk-válogatottban folyton azt kérdezik, hogyan tartom magam karban, és szerintük, ha becserélnének egy élvonalbeli mérkőzés hajrájára, a közönség nem venné észre, hogy október 9-én leszek hatvanöt éves…

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 3-i lapszámában jelent meg.)