„Élő emberből alkotok maradandót” – interjú Somlai Bélával

– „Engem nem tartanak könnyű embernek” – mondta évekkel ezelőtt egy interjúban. Vajon miért?
– Talán azért, mert nekem az átlagosnál nagyobb elvárásaim vannak az emberekkel és persze magammal szemben is: az adott szónak súlya van, magas követelményeket támasztok, fontos a munka, a munkamorál. Vagyis, ha én foglalkozom valakivel, elvárom, hogy ő is komolyan vegye.

– Ezt a szemléletet, értékrendet otthonról hozza? 
– Mindenki életében meghatározó a neveltetése. Az enyémben is. A szüleim olyan példát mutattak, de ez igaz a tágabb családomra is, amit megpróbáltam életem során követni – jó támpontot adott a különböző helyzetekben. Ez azt is jelenti, hogy nekem nem okozott gondot reagálni különféle szituációkban, de az sem, hogyan viselkedjek bizonyos körülmények között. Erre neveltem a tanítványaimat is, hiszen nem pusztán vívni tanítottam őket: emberként is tereltem, már csak azért is, mert a legtöbbjükkel még gyerekkorukban kezdtem el foglalkozni, vagyis abban a korban, amikor még lehet és kell is fejleszteni a személyiséget. Mindez magával hozta azt is, hogy akadt olyan, akivel nem is tudtam együtt dolgozni: elkezdtük a munkát, ám kiderült, annyira különbözik a természetünk, hogy együtt nem érhettünk volna el jó eredményeket – idővel rájöttem, hogy ilyenkor lépni kell, hiszen mindkét félnek felesleges időpocsékolás, ha edző és tanítványa nem passzol egymáshoz.

– Ha már az otthonról hozott mintáról beszélt: milyen családba született Somlai Béla? Veszprémről tudhatunk korábbi írásokból, és arról is, hogy az édesapja révén találta magát a vívóteremben. 
– Normális polgári család volt a miénk, amelyben egyedüli gyerek voltam, de ez abban az időben egyáltalán nem jelentette, hogy elkényeztetett egyke voltam, persze, végigmentünk mindenen, amin egy fiúgyermek a cseperedése során akkortájt végigment. Az édesapám sportkedvelő volt, s az ismeretsége okán elvitt a vívóterembe, de az akkor még nem fogott meg, viszont divat volt, hogy az olimpiai bajnokok járták az országot és élménybeszámolót tartottak. Róma aranyérmes kardozója, Kárpáti Rudolf is eljött Veszprémbe, s ott ragadott és tetszett meg nekem ez az egész. Akkor éreztem, hogy van értelme annak, amit elkezdtem csinálni. Kilencéves voltam.

A NÉPSPORTBAN OLVASOTT HAVANNÁRÓL – ELJUTOTT ODA IS 

– Vagyis akkor még versenyzőként tervezett felérni a csúcsra, hiszen nyilván mindenki így kezdi. 
– Azt mondta, mindenki így kezdi – ám most, hogy már annyi gyerekkel foglalkoztam, másként látom. Mert ugyan sokan dédelgetnek olyan álmot, hogy felérnek a csúcsra, ám nem mindegy, hogy ezt egy hétig gondolják így, vagy amíg sportolnak, végig ez a cél lebeg-e a szemük előtt, s ennek megfelelően dolgoznak. Ilyet azért keveset láttam, ám az élet összehozott olyanokkal, akikben éreztem ennek lehetőségét, és mégiscsak elmentünk együtt az olimpiára.

– Edzőként. De miért nem versenyzőként? 
– Úgy gondolták, hogy tehetséges vagyok, de a tehetség is sok összetevőből áll, s idővel rájöttem, hogy ezek egy része nem adatott meg nekem. Ha visszagondolok, talán a minta sem volt meg arra, hogyan is kellene dolgozni ahhoz, hogy az ember feljusson a csúcsra. Az álom, az olimpia és az aranyérem viszont megmaradt, így váltottam, átálltam a másik oldalra, mondván, ha én nem tudom megcsinálni, megtanulom és tudni fogom, hogyan kell valakit odáig elvinni.

– Ötven éve dolgozik edzőként – és a Vasasnál. 
– Abban az időben voltak ideálok, az édesapám pedig mindennap hazahozta a Népsportot, ebéd után mindig elolvastam. Sohasem felejtem el, hogy Havannában volt a vívó-világbajnokság, én pedig elolvashattam az újságban, hogy a medence partján miként beszélték meg egymással különböző országbeli sportolók, ki hogyan is vívott a versenyen. A hatvanas évek elején Havannába eljutni… Az élet úgy hozta, hogy edzőként a tanítványaimmal én is ott ültem a medence partján Havannában 2003-ban.

– Eszébe jutott a korabeli Népsport-cikk? 
– Igen. Ferjancsik Domonkos harmadik lett egyéniben – ez szívfájdalmam, mert ahogyan addig vívott, nem azt vetítette előre, hogy kikap az elődöntőben. Azt vártam, hogy megnyeri a világbajnokságot. De akkor kezdték el bevezetni a vezeték nélküli vívást, az ukránok hozták a szerkezetet, és ahelyett, hogy engedték volna, hogy melegítsen, állandóan „babrálták” a fejvédjét, a ruháját. Ukrán volt az ellenfele…

– A versenyzők közül többen említenek konkrét pillanatot, netán mások győzelmét, mint fordulópontot, hogy innentől mondogatták azt, hogy olimpiai bajnokok akarnak lenni. Edzőként is van ilyen pont? 
– A kezdésnél még nem gondolhattam erre, hiszen a szakosztályban úgynevezett feladási rendszerben dolgoztunk: a Vasasban én voltam a kezdő edző, ha a fentebb lévő korosztállyal foglalkozó edző a csoportomból valakiben látott fantáziát, vitte magához, s onnantól ő foglalkozott vele. Egy idő után megszűnt ez a feladási rendszer, akkortól elkezdhettem azzal dolgozni, akivel úgy véltem, érdemes.

– Ezt hogyan állapítja meg? A megérzéseire hagyatkozik? Hiszen nyilván első blikkre például a hozzáállás nem látható. 
– Ó, dehogynem! Már az egysoros vonalba állásnál, vagy akár a lábmunkánál is látom, kinek milyen a tekintete, a testbeszéde – mindjárt lehet látni, ki az, aki azt sem tudja, hol van, s ki az, aki már odaképzeli maga elé az ellenfelet is. Az előbbi is fontos egy edzésen, mert egyedül senkiből sem lesz világbajnok, kellenek az ellenfelek a felkészülés során, ám nem belőlük lesz a bajnok.

FEGYELMEZETT EMBER – A PÁST MELLETT IS 

– Egy edző egyben pedagógus, pszichológus, második apuka, netán barát is? 
– Barátságról nem beszélnék, pláne, ha mester és tanítványa között nagy a korkülönbség.

– Olimpiai ezüstérmes tanítványa, Rabb Krisztián elárulta, rendkívül jó a kapcsolatunk, nagyon sok mindent megbeszélnek egymással. 
– Őszinteségre szükség van a két ember között. Tudnunk kell arról, ami befolyásolja a másik hétköznapjait, mert így azt is tudhatjuk, mire képes a másik fizikailag, szellemileg. Ez kétirányú, neki is tudnia kell, én milyen állapotban vagyok.

– Vagyis vannak Somlai Bélának is rossz napjai? 
– Mint mindenki másnak. Csakhogy én nem a Vidám Színpadra megyek reggelente, egy edző általában nem engedheti meg, hogy a hangulata befolyásolja az adott napját: a teremben feladatom van, el kell végeznem – szerencsés vagyok, mert nekem többnyire szórakozást is jelent a munkám. Ha ez egybevág azzal, hogy az embernek olyan célja van, amelyről azt látja, igenis reális, akkor a rossz hangulat ellenére sem esik nehezére a munka. De arra ügyelni kell, hogy mindig legyen bennünk önmérséklet, nem szabad, hogy a hév elvigyen rossz irányba, a fokozatosság betartása rendkívül fontos. És fontos, hogy figyelje az edző a változásokat minden téren. A hosszú távú, tervszerű munkának meg kell hoznia az eredményt, ám ahhoz, hogy a távlati célt elérjük, kellenek a lépcsőfokok, kell rövidebb etapokban is gondolkozni, mert csak így lehet szépen haladni előre.

– Az a római bajnok, akit hallva még inkább a sportág felé fordult, vajon ráismerne a kardvívásra, ha láthatná a mostani versenyeket? 
– Még az öltözet sem ugyanaz már, mint akkor. Persze, ugyanúgy fegyver van a kardozó kezében, de azt biztosan megkérdezné, mit csinál vele, merthogy ő nem is ismeri azt a mozdulatot. Változik a világ: az idősebbektől hallottam, aztán magam is láttam, mennyit csiszoltak az edzéseken egy-egy mozdulatot – ez a szintű alapos munka ma már nincs meg. Mindent a dinamikára, a gyorsaságra igyekeznek építeni, s ennek hatására természetesen a technikai képzés némiképp háttérbe szorul. De ezt kénytelen az ember tudomásul venni, pláne, ha ott akar maradni az élvonalban. Figyelni és alkalmazkodni kell, de talán a legjobb szó erre az, hogy észre kell venni a változást és mindent, még akkor is, ha én azért inkább irányítani szeretnék, és meghatározni sok mindent, semmint hozzáidomulni. 

– Minket vajon figyelnek még a többiek? A magyar kardvívókra, a mestereikre felnéznek még a vetélytársak? 
– Egyértelműen igen. Manapság ugyan már ritkábban járok versenyekre, de azért azt elmondhatom, hogy gyakorta előkerült akár a kamera is, amikor én iskoláztattam a versenyzőimet – ebben persze az is szerepet játszott, hogy általában olyan tanítványaim voltak, akik meghatározóak voltak a mezőnyben. De talán ez azért is volt így, mert az átlagnál valamivel képzettebbek voltak technikailag, s mindez érdekelte a többieket.

– Ha már a kamerát említette, az rendszerint a páston lévőt mutatja, vagy legjobb esetben a győztes asszó utáni összeölelkezést mester és tanítványa között. Milyen Somlai Béla a boxban, az asszó során? 
– Ebből a szempontból én fegyelmezett ember vagyok. Van olyan edző, aki néha őrjöng a pást mellett, ám én úgy vélem, az edző feladata nem a drukkolás, a kiabálás, arra ott van a közönség. Szerintem egy edzőnek higgadtnak kell maradnia, mert ha véletlenül a versenyzője elér egy holtpontra, ahol megakad, s látszik, hogy abból egyedül nem tud elmozdulni, legfeljebb hátrafelé, akkor az az edző, aki korábban őrjöngött, vagyis elveszítette a valóságérzékét, szinte biztosan nem tud neki segíteni. Én uralkodom magamon, analizálom a helyzetet, s figyelem, hol tudok segíteni. Persze előfordulhat, hogy én sem tudok, de azért sokszor volt már olyan, hogy sikerült kizökkentenem a tanítványomat a rossz periódusból. Amikor Szilágyi Áron nyert a londoni olimpián, odajött hozzám az ökölvívó olimpiai bajnok Kovács István, aki ott riporterként dolgozott, s azt mondta, készített már több interjút győztes sportoló edzőjével, ám olyannal még nem találkozott, aki ennyire nyugodtan beszélt volna a siker után.

– Az, hogy nem idegesíti fel magát feleslegesen, hogy higgadt és visszafogott, valamiféle adottság? 
– Az azért nem igaz, hogy nem érintenek meg a nehézségek, de tudatosan figyelek rá, hogy ezt kifelé ne mutassam. Nem akarok bohóckodni a közönségnek, nem akarom mutatni, hogy mennyire érdekel az a helyzet, amelyben éppen vagyunk, a tanítványom úgyis tudja – az eredmény pedig a legvégén kifejez mindent.

FONTOS, HOGY MINDVÉGIG ÉGJEN A TŰZ A VÍVÓBAN 

– A világ legjobb kardozóit nevelte, csak hármat említsünk meg közülük: Ferjancsik Domonkos, Szilágyi Áron, Rabb Krisztián. Mester és tanítvány találkozásához kell azért némi szerencse is, ezzel egyetért? 
– Ez igaz, ahogyan ahhoz is kellett szerencse, hogy abból a társaságból, amelyikkel éppen foglalkoztam, ki tudtam választani egy olyan embert, akit aztán el tudtam vinni a csúcsig. Ez az ön által említett három vívóra igaz, viszont rajtuk kívül nem találkoztam több olyannal, aki tudta, mit akar elérni, s erről nemcsak beszélt, tett is érte. Aki ugyanolyan lelkesedéssel jött másnap reggel nyolckor edzésre akkor is, ha előző este kilenckor fejeztük be a munkát. Akiben minden pillanatban ott égett a tűz, s nem arra gondolt, ugyan miért pocsékolunk el ennyi energiát erre. Ahogy mondtam: ha én beleteszem a munkát, elvárom, hogy a tanítványom is beletegye. A három említetten kívül több ilyet nem találtam, talán nem véletlen, hogy éppen velük értem el a legnagyobb sikereket.

– Vajon miért hívják a kezdetektől mesternek a vívásban dolgozó edzőket? 
– Ez egy hagyományokra épülő sportág, itt régtől fogva üdvözli egymás a két versenyző az asszó előtt, a végén kezet fognak és egymás szemébe néznek. Évtizedek óta így van, hogy így is marad-e, nem tudom… Nekem mindez fontos, de hát hetvenöt évesen nem is mondhatok mást, hiszen ehhez szoktam hozzá. Az életemhez hozzátartoznak az elvek is, s ebben ott van a tisztelet is.

– Ha nem a vívóteremben van, hol találjuk meg? Hol, kikkel töltődik fel? 
– Megnyugtató támpont nekem a családom. Szerencsém van, hiszen a feleségem mindig is támogatott: testnevelő tanár, korábban edzősködött is a tornában, aztán megszületett a két gyermekünk, s ő elment tanítani, hogy velük lehessen a hétvégéken, amikor én versenyeken voltam. Szereti a sportot, ért is hozzá, gyakorta ott van velem és mellettem, és sokszor meg is beszéljük egy-egy verseny tanulságait – ő az, aki visszahúz a földre, ha netán elkalandoznék, hiszen kívülről lát rá sok mindenre. Van régóta egy házunk a Balatonnál, és úgy tűnik, az ember az élete vége felé visszatér a kiindulópontra is: a fiam és családja, így Natasa unokám Veszprémben élnek, gyakran vagyunk ott együtt. Előbb-utóbb eljön az az idő, amikor ott leszek többet, amikor több időt töltök majd a régi barátaimmal, de egyelőre nem tervezem az edzői pályám lezárását, hiszen még haladunk előre. Ha akad szabadidőm, általában múzeumba járunk a feleségemmel: a képzőművészet fiatalkoromtól érdekel, csak hát se festeni, se szobrászkodni nem tudok. Így hát inkább élő emberből igyekszem maradandót alkotni.

Bár a korkülönbség elég nagy közöttük, a kapcsolatuk igazán különleges és harmonikus: Rabb Krisztián a kezdetek óta Somlai Béla irányításával készül. És mindig kedvesen beszél a mesteréről, ám a szavak mögött valódi tartalom van, merthogy tényleg megértik egymást. Páston és azon kívül egyaránt.  „Azt hiszem, Béla bácsi látta rajtam, hogy ügyes vagyok, csillog a szemem, és élvezem az egészet, de a mi kapcsolatunk azért érdekesen alakult – elevenítette fel korábban a kezdeteket Rabb Krisztián. – A teremben sem tartoztam a leggyorsabbak közé – mármint a páston igen, de például amikor a felszerelésért kellett menni, vagy párt kellett keresni, általában az utolsó voltam. Gyakran nem is jutott nekem pár, ilyenkor a padon ülve néztem az edzést. Egy ilyen alkalommal jött oda hozzám Béla bácsi, aki akkor már olimpiai és világbajnoki érmesek edzője volt, s kérdezte meg tőlem, hogy »Fiam, te mit ülsz itt a padon? Így nem lesz belőled vívó! Állj fel, fogd meg a kardot. Fejvágás!«. Nagyon jó, sőt, különleges a kapcsolatunk, általános iskolás koromban még az is előfordult, hogy amikor meg kellett tanulnom egy verset, neki mondtam el edzés előtt. Elmesélem neki, hogyan telt a hétvégém, ahogy ő is, elmondja, ha például megy a Balatonra – sőt, szoktunk is ott találkozni.”   A kezdetről Somlai Béla elárulta, hogy a páston kívüli lassúságot persze érzékelte Rabb Krisztiánban, de azt is, hogy más tulajdonságaiban felülmúlta társait. Az pedig már edzői feladat, hogy azt, amiben valaki kicsit hátrányosabb helyzetben van, mivel lehet helyettesíteni, kompenzálni. Kettejük kapcsolatáról röviden így fogalmazott a mester: „Tudnunk kell a másikról akkor is, ha éppen nincs felkészülési időszak, vagy nincs edzés. Gyakran előfordul, hogy ilyenkor felhívjuk egymást, sokszor amiatt, hogy mit is kellene a jövőben másként csinálni a teremben. Az nem működik, hogy délután kettőtől ötig vívunk, utána meg elfelejtjük egymást. És azt is, miért is dolgozunk mi valójában.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. július 11-i lapszámában jelent meg.)