Dzsudzsák Balázs: Mesébe illő történet az enyém

Tudom, túlzó az összehasonlítás, de a minap a világbajnokságon elköszönő, negyvenegy éves Cristiano Ronaldót nézve az jutott eszembe, hogy valahol hasonlítanak egymásra. Mintha egyikük sem tudná abbahagyni a játékot.
Az idő múlása akarva-akaratlanul szembejön, főleg azokkal, akik még talpon vannak ebben a korban – válaszolta lapunknak adott exkluzív interjújában Dzsudzsák Balázs, a Debreceni VSC 39 esztendős csapatkapitánya. – Mindig megkapjuk a kérdést: miért vagyunk még itt, miért nem élvezzük máshogy az életet, miért nem hagyjuk abba? Cristiano Ronaldo persze teljesen más szint, ezt azért gyorsan tegyük hozzá… De látjuk, milyen erőnléti állapotban van, mennyire megviseli egy vereség, és ugyanezt látjuk Lionel Messinél is. Az az éhség, szeretet és alázat, ami bennük van a futball révén, nagyon kevés emberre jellemző ennyi idősen.

Önt is ez a belső motor hajtja előre?
Ebben a korban már tényleg nagyon kevesen vagyunk, akik profi szinten aktívan futballoznak. De ha az ember élete kerek, és egyre inkább elengedi, ami nem rá tartozik, sokkal tisztábban tud a sportra figyelni. Nyilván több mindenre kell odafigyelnem, mint korábban – az étkezésre, pihenésre –, de ezen a szinten ez elengedhetetlen. Ha valaki még teljesíteni akar, fegyelmezettnek kell lennie, és nem lehetnek óriási kilengések az életében.

A teste nem jelez még?
Száz százalékon edzek, sohasem szerettem kibújni a munka alól. A tréningeken megvan a szabadságom, hogy bármikor szóljak, ha úgy érzem, valamiből kevesebb kellene, de nem szeretek magammal kivételezni, hiszen akkor ahhoz szoktatom hozzá a szervezetemet.

Vagyis továbbra is feszegeti a határait.
Valahogy úgy… Most is a határán vagyok a teljesítőképességemnek, de az ausztriai edzőtáborban is olyan számokat produkáltam a felméréseken, amilyeneket nagyon régen. Ez jó érzés. Belemegyek mindenbe, ahogyan eddig is, és bármennyit játszom majd, abból próbálom kihozni a maximumot. Bízom benne, hogy olyan sikeres idényem lesz, mint a legutóbbi.

A nevét úgy skandálták, mint Eindhovenben

Mit gondol, a szurkolók érzik, hogy ezt már nem kötelességből csinálja?
Az előző idény utolsó mérkőzésén, amikor lecseréltek, a PSV-s időszakomat idézve skandálták a nevemet. Ezek a visszajelzések erősítenek meg, hogy van értelme folytatni. Azt is érzem, hogy hasznára vagyok még a csapatnak. A szerepem persze egyre inkább változik, és ezt kérik is tőlem. Egyre nagyobb a felelősségem a csapat összetartásában, a fiatalok segítésében.

Mennyire más ma a szerepe, mint néhány éve?
Sokkal összetettebb. Már nem én góljaim, gólpasszaim vagy számaim a legfontosabbak. Túl vagyok azon, hogy saját magamat kelljen előtérbe tolnom. Ha azzal segítek, hogy átadok egy tizenegyest, kiszolgálok valakit vagy jobb helyzetbe hozom a csatárt, azt teszem. Minél több debreceni játékost, minél több csapattársamat szeretném eljuttatni a válogatottságig vagy még feljebb.

Ezt az új edzői stáb is így látja?
Gert Remmelt az első beszélgetésünkön kértem, hogy őszinte kommunikáció legyen közöttünk. Senkinek sem kell attól tartania a klubnál, hogy úristen, a Dzsudzsák helyén játszom, vajon mi lesz, mit szól majd, ideges lesz-e, ha lecserélik. Ezen már régen túl vagyunk. Az új vezetőedzőnk elmondta, örül, hogy itt vagyok, látja a helyemet, tudja, milyen pozíciót és szerepet szán nekem.

A csapat is hamar elfogadta az új stábot?
Sokszor hallani a játékosoktól Debrecenben, mennyire könnyű volt a beilleszkedés, milyen jó a csapatkohézió. Ugyanezt tudom elmondani az edzői stábról is. Gyorsan alkalmazkodtak a környezethez, az együtteshez, a hangulathoz. Olyan, mintha semmi sem történt volna, mert az új vezetőedző ugyanolyan mentalitású és beállítottságú, mint amilyen elődje, Sergio Navarro volt. A stáb is pontosan érzi, az öltöző a játékosoké. Azon kívül nyitott, szabadabb felfogást képviselnek, de az edzés az edzés. Nincs késés, nincs komolytalanság. Ez a kettő nagyon jól megfér egymás mellett.

Holland újság írt az önbizalmáról

Ugorjunk vissza az időben! A futball gyerekként játék volt, bizonyítási vágy vagy valamiféle menekülési út?
Menekülés sohasem volt. A szüleim mindent megtettek, hogy vidéki gyerekként legyen esélyem a városi elithez csatlakozni. Nyírlugosról naponta a Debrecenbe ingázás jelentős áldozatot követelt tőlük, ezt sosem felejtem el.

Érezte gyerekként ennek a súlyát?
Tudtam, hogy teljesítenem kell az iskolában és a futballpályán is. A szüleim úgy álltak hozzá, hogy amelyikben jobban megmutatkozik a tehetségem, arra megyünk tovább. Amikor egyértelművé vált, hogy a futball az én utam, maximálisan támogattak.

Az ausztriai edzőtáborból hazatérve nem akármilyen program vár a debreceni keret tagjaira. A labdarúgók és a szakmai stáb tagjai Nyírlugoson tartanak amolyan csapatépítő programot, amely természetesen Dzsudzsák Balázséknál kezdődik. A rutinos játékos édesanyja lecsóval, töltött káposztával várja a vendégeket. A Loki csapatkapitánya elmondta, a válogatotthoz a mai napig szállítják a töltött káposztát, és nagyon örül neki, hogy ez a tradíció megmaradt. Legutóbb, amikor Marco Rossi szövetségi kapitány együttese júniusban a Nagyerdei Stadionban fogadta Kazahsztánt (3–1), a csapat tagjai Nyírlugoson fogyasztották el a futballista édesanyjának főztjét.

Ma hogyan tekint vissza erre az útra?
Mint mesébe illő történetre. A nyírlugosi kisfiú eljutott odáig, hogy a legtöbb válogatottsággal büszkélkedő magyar labdarúgó lett. Játszhattam Európa-bajnokságon, nyertem bajnoki címeket, lehettem a legjobb játékos.

Ezért is nehéz abbahagynia?
A labdarúgás számomra óriási szerelem! Persze tudom, előbb-utóbb az út végére érek. De nem akarok az az ember lenni, aki csak azért van a pályán, mert nem tudja abbahagyni. Ezt a vezetőkkel is tisztáztuk. Azt akarom, hogy a fejem és a testem is tudja, mit kell csinálnia. Ha az egyik már nem képes rá, butaság lenne folytatni. De amíg mindkettőt kontrollálni tudom, megyek előre.

A nyírlugosi gyerkőcből a PSV ünnepelt sztárja lett. Hollandiában a hirtelen jött eredmények adtak annyi önbizalmat önnek?
Nemrégiben igazoltunk egy kapust Bulgáriából, aki korábban a Feyenoordban védett. Hozzám hasonlóan fiatalon került külföldre, egyedül, akárcsak én. Csakhogy ő depressziós lett, nem tudta kezelni a helyzetet, nehezen illeszkedett be. Én pedig tágra nyílt szemmel néztem rá, mert velem éppen az ellenkezője történt. Gyakorlatilag nulla angoltudással kerültem ki, egy angol könyvet vittem magammal, azt olvasgattam a szabadidőmben. Az edzések után kötelező volt együtt ebédelni, és mindig más játékos mellé kellett ülnöm. Nem lehetett csak Danko Lazoviccsal vagy Ibrahim Afellayjal haverkodni, éppen azért, hogy mindenkivel erősödjön a kapcsolatom.

Nehéz volt megszólalnia?
Szívták a véremet, de azt mondták, beszéljek nyugodtan, nem baj, ha hibázom. Ez sokat segített. A pályán ugyanezt szerették bennem. Sohasem felejtem el azt az újságcikket, amelyben azt írták, belőlem táplálkozik a csapat, mert még ha hibázom is, olyan önbizalommal teszem, hogy abból a többiek erőt merítenek.

Hollandiában tanult meg igazán bátran játszani?
Ott verték belém, hogy ha megkapom a labdát, tüzeljek, lőjek kapura, rontsak az ellenfélre. Ne csak biztonsági megoldásokban gondolkodjak. Ezért is mondom minden fiatalnak, akiben megvan a tehetség és a lehetőség, Hollandia nagyszerű lépcsőfok. Az ottani futball képes szinte tökéletesre csiszolni azt, amiben tehetséges vagy.

Sokan azt hitték, pénzért eladta magát 

A PSV után jött Oroszország, és vele együtt rengeteg kritika. Mit értett félre akkor a magyar közvélemény?
Teljesen más világot éltünk. Nem röpködtek magyar játékosokért tízmillió eurók, teljesen más polcon volt a magyar futball, és egészen más csomagolásban tálalták az egész történetet. Nem túlzás, ha azt mondom, abban az időben szinte minden rólam szólt a magyar médiában.

Jó néhány idős futballista játszik még profiként világszerte. A japán Miura Kazujosi 59 évesen még mindig aktív, a Fukusima United színeiben már a 42. idényére készül. A brazil Nené és a paraguayi Roque Santa Cruz egyaránt 44 éves, előbbi a Botafogo-PB, utóbbi a Nacional Asunción játékosa. A 41 éves Joaquín Larrivey Chilében futballozik, míg a szintén 41 esztendős Thiago Silva visszatért nevelőklubjához, a Fluminenséhez. Cristiano Ronaldo februárban töltötte be a 41-et, az Al-Naszr egyik vezéralakja, és a 2026-os világbajnokság legidősebb mezőnyjátékosa volt. Luka Modric negyvenévesen még mindig a legmagasabb szinten futballozik, akárcsak az argentin Enzo Pérez. A veteránok listája jól mutatja: a modern futballban a tudatos felkészülés és a megfelelő erőnléti állapot kivételesen hosszú pályafutást tehet lehetővé.

Túl nagyok lettek az elvárások?
Megnyertem a holland bajnokságot, ismeretlen játékosként robbantam be a sztárok közé. Olyan csapatban és olyan poszton voltam eredményes, ahol és amelyen akkoriban kevés magyar. Mindennap más klubbal hoztak hírbe, és a közvélemény számára szinte biztosnak tűnt, hogy valamelyik elit ligába igazolok. A szerződésemben tizenkétmillió eurós kivásárlási ár szerepelt, és a végén mindenki csalódott volt, hogy az Anzsit választottam. Sokan úgy élték meg, mintha ez óriási pofon lenne, és biztosan eladtam magam. Holott két konkrét ajánlat volt a, Benfica és az Anzsi. Elfogadom, hogy az emberek fele a Benficát választotta volna. De ez a két lehetőségem volt fehéren-feketén az asztalon, ezek közül kellett dönteni. Az más kérdés, mi lett volna, ha várunk, vagy ha nem írunk alá olyan gyorsan. De erre a kérdésére már sohasem kapunk választ.

Megbánta?
Büszkén és egyenes gerinccel vállaltuk akkor is az egész történetet, és ma is büszke vagyok rá, hogy azokkal a játékosokkal futballozhattam, akikkel. Talán elég csak Roberto Carlos nevét említem. Nem rossz bajnokságba kerültem, az orosz liga akkor erős volt, márkás játékosok szerepeltek ott, egyáltalán nem tartozott Európa gyenge ligái közé.

Szóval, az ön körüli felhajtás torzította el a képet?
Akkoriban nemigen volt más magyar játékos, aki elvitte volna rólam a fókuszt. A közvélemény már felépített egy történetet arról, hová kellene igazolnom. Közben mi a valóban meglévő lehetőségekkel számolhattunk. Talán ez nem volt világos sokaknak.

Tizenkét évet töltött külföldön. Hol volt a legmagányosabb?
Sehol sem éreztem magam igazán annak. Nagyon jó helyeken, csodás városokban futballozhattam, nagyszerű játékosokkal, csapattársakkal és emberekkel dolgozhattam együtt. Sokszor kérdezik, melyik volt a legélhetőbb város, de nehéz lenne egyet kiemelni. Melyik ujjamba harapjak? Eindhoven, Moszkva, Dubai? Mindegyik csodás hely.

És Nyírlugos?
Nyírlugos mindig Nyírlugos marad. A szívem csücske. Édesanyámék a mai napig ott élnek.

Mit jelent ma hazamennie?
Ahogy idősödik az ember, egyre jobban értékeli, honnan jött. És azt a kontrasztot is, amelyben él. A mindennapokban ott a TikTok, a telefon, a közösségi média, aztán hazamegyek Nyírlugosra, és minden megszűnik, elhalkul. Ott csak a család létezik, a kutyával vagyok, kikapcsolok. És megkapom a kis babusgatást, a megszokott otthoni menüt.