7 mérkőzés, 23 ezer kilométer, végtelen élmény

Személyes történettel kezdem beszámolómat, amelyen keresztül szeretném érzékeltetni, milyen esemény volt az, amely egy életre a labdarúgó-világbajnokság rabjává tett, és ami miatt végtelenül hálás vagyok az elmúlt hetekben átélt élményekért. Néhány évvel az ezredforduló előtt születettként a 2006-os, németországi vb az első, amelyről már emlékfoszlányaim akadnak. Előttem van, ahogy otthon végignézzük, amint Argentína 6–0-ra megveri Szerbia és Montenegró akkor már nem is létező államszövetsége válogatottját, az utolsó gólt pedig egy bizonyos Lionel Messi szerzi. Emlékszem arra is, itt tudtam meg, hogy Trinidad és Tobago egy ország, illetve, hogy mit jelent a rendes játékidőn túli hosszabbítás, valamint a tizenegyespárbaj fogalma. A történelemkönyvekbe a nürnbergi csata néven bekerülő portugál–holland nyolcaddöntő eseményeiről – mivel villanyoltás után, este 9 órakor kezdődött– már csak a reggelizőasztalnál értesülhettem, de néhány nappal később a rokonaim meglátogatása miatt éppen a bajor városban élhettem át, milyen a hangulat egy olyan helyen, ahol világbajnoki mérkőzést rendeznek. Emlékszem, minden a futball körül forgott – még úgy is, hogy Nürnbergben már nem volt több meccs hátra. Nagyon tetszett az ezernyi dekoráció, a sétálóutcán rendezett kapuralövő-versenyek, a mezárusok forgataga, vagy éppen a labdarúgónak öltözött, „élő szoborként” viselkedő mutatványosok megjelenése. A negyeddöntőben Németország Argentínával csapott össze – egy Nürnberghez közeli kisvárosban néztük a tévében. A házigazda 1–1 után tizenegyesekkel 4–2-re verte meg a dél-amerikaiakat, méghozzá úgy, hogy Jens Lehmann két lövést is hárított. A meccs véget ért, másodpercekkel később pedig hangos dudálás és éljenzés hallatszott odakintről. Német nemzetiségű nagymamám vezetésével perceken belül mi is az utcán voltunk és az éneklő, zászlókat lengető, autójukkal tülkölő és ide-oda cikázó helyiek körében lelkesen ünnepeltük a győzelmet. Ismeretlen emberekkel pacsiztunk és velük együtt boldogan kiabáltunk. Mindezt pizsamában…

Ez az ünneplés örök emlék maradt és húsz évvel később, amikor megkaptam a megtisztelő lehetőséget, hogy tudósíthatom a Nemzeti Sportot a labdarúgó-világbajnokságról, ez volt az első, ami eszembe jutott. És az, vajon mennyire kerül ünnepi hangulatba az idei tornán a legtöbb mérkőzést rendező Egyesült Államok, ahol a labdarúgás még messze van attól, hogy a legnépszerűbb sportág legyen és ahol jó néhány stadion a központoktól távol, az autópályák mentén található, így az ott tartott mérkőzések kevésbé kerülnek szimbiózisba a legközelebbi nagyvárosok életével.

Kétségeim a helyszíneken járva nem bizonyultak alaptalannak, de még véletlenül sem állnék be azok sorába, akik az észak-amerikai rendezést „katasztrofálisnak” vagy „minden idők legrosszabbjának” minősítik. Minden furcsának ható körülmény ellenére ez a világbajnokság is varázslatos volt.

Erről az egyenes kieséses szakasz során győződhettem meg. A csoportkör összecsapásait még otthon néztem végig, viszont már Budapesten átálltam a keleti parti időzónára és az erre a feladatra vállalkozó lelkes kollégáimmal együtt éjszakánként jártunk dolgozni, hogy azonnal be tudjunk számolni a vb minden érdekes történéséről. Aztán búcsút intettem a többieknek és a legjobb 16 közé jutásért rendezett forduló alatt elindultam, hogy Kanadából, majd az Egyesült Államokból mutassam meg közelről a világbajnokság eseményeit.

Kezdésnek jobbat nem is kívánhattam volna! A világbajnokság legkisebb befogadóképességű stadionjában, a torontóiban éltem át a legjobb hangulatú, egyben a legőrültebb összecsapást. A Cristiano Ronaldo és Luka Modric párharcaként felvezetett mérkőzésen hihetetlen erejű szurkolás mellett lehettem részese annak, ahogyan Portugália fordít Horvátország ellen (2–1), majd déli szomszédunk utolsó utáni pillanatban szerzett egyenlítő találatát elveszik, mivel Igor Matanovic a „hajával” lesre állította Mario Pasalicot.

Drámai eseményekből és fordításokból a folytatásban sem maradtam ki, Argentína Egyiptom (3–2) és Anglia (2–1) elleni győzelméről – Lionel Messi varázslásairól – is a helyszínről számoltam be Atlantából. A harminc éve olimpiát rendező városban – amely az egyik legjobb elhelyezkedésű, a belváros szélén található stadiont adta a vb-nek – a szurkolók a centrum minden pontját ellepték, a bárok teraszain hangosan énekeltek és akik nem messzebbről érkeztek, azoknak elég volt a kezdés előtti órákban átsétálniuk az aréna kapuihoz. Ez szöges ellentétben volt például a New York (nem annyira közeli) szomszédságában, a New Jersey állambeli East Rutherfordban található helyszínnel – ahol többek között a döntőt is rendezték –, ahova a luxushelikoptereket nem számítva, rossz és kevésbé rossz megoldások közül választva lehetett eljutni: órákat araszolva a dugóban, esetleg zsúfolt vonaton zötyögve a méregdrága jegy megváltása után.

Persze Georgia állam fővárosában sem volt minden fenékig tejfel: a közbiztonság hiányosságait a saját bőrömön tapasztaltam meg. Az első ottani meccsem napjának reggelén kizárólag a gyors reakciómon múlt, hogy a személyzet nélküli benzinkúton nem rabolt ki egy nem éppen az argentin válogatott várható összeállításának megvitatása céljából körém gyűlő társaság, a következő alkalommal pedig egy másik lapnak tudósító újságíró kollégámmal, barátommal együtt kellett egy taxira lecsapva menekülőre fognunk, amikor vacsora előtt gyorséttermet kerestünk egy elég zűrös városnegyedben.

Hogy valami kellemes témával zárjam atlantai élménybeszámolómat: az Argentína–Egyiptom meccs előtt futottam össze a városban élő 85 esztendős honfitársunkkal, Felföldi Lászlóval, aki élete első világbajnoki mérkőzésére látogatott ki csillogó szemmel. Miközben a tudósítói munkát hosszas tervezés és felkészülés előzi meg, néha a legérdekesebb témákba véletlenül fut bele az ember. Laci bácsival egy olyan ismerősöm hozott össze, akivel a meccs előtti napon találkoztam először. Amellett, hogy szerencse dolga, ha az ember jókor van jó helyen, fontos nyitott szemmel járni és a legváratlanabb helyeken is meglátni, ami érdekes lehet.

Philadelphiában a vasútállomáson szúrtam ki egy kínai srácot Szoboszlai Dominik válogatott mezében, akivel aztán hosszasan beszélgettünk. Elmondta, hogy bár gyerekkorának csak egy részét töltötte Budapesten és már 13 esztendeje New Yorkban él, mégis olyan fontos neki hazánk, hogy nem volt kérdéses, milyen mezben megy ki a Paraguay–Franciaország nyolcaddöntőre. A franciák következő meccse, a Marokkó elleni előtt nagyjából harminc méterre tőlem tűnt fel egy fiú piros színű, fehér fűzős, sarló-kalapácsos Rákosi-címeres mezben. Elsőre nem hittem a szememnek, de közelebb menve meggyőződtem róla, jól látom: egy amerikai fiatal – akinek semmiféle magyar rokoni szála nem volt – Puskás Ferenc nevével és mezszámával feliratozott szerelésben jött szurkolni az afrikaiaknak. Ez volt ugyanis az egyetlen piros meze…

Máskor persze azzal is meg kellett birkóznom, hogy sehogy sem akart a „horogra akadni” egy jó beszélgetőtárs. A legközelebbi vb-helyszíntől, Philadelphiától mintegy 400 kilométerre, Pittsburghben annak próbáltam utánajárni, hogyan követik a világbajnokságot a rendező városoktól távolabb élő emberek. A kérdésemre nagyjából az a válasz született: bár voltak, akik lelkesen követték az eseményeket, sokakat hidegen hagyott, milyen sportesemény zajlik a hazájukban több mint egy hónapon keresztül. Az évtizedek óta a pályán lévő kollégáim történeteiből tudom, a tudósítói munka egyre sterilebb környezetben zajlik. A játékosokat és az edzőket ma már a legtöbbször csak nagyon korlátozott körülmények között lehet szóra bírni. A labdarúgók és a szövetségek pedig a legtöbb információt csak a saját médiafelületeiken osztják meg a közvéleménnyel. E körülmények mellett remélem, azt legalább sikerült elérnem, hogy aki megtisztel azzal, hogy a cikkeimet elolvassa, vagy a közösségi médiában közzétett videóimat megnézi, minél inkább ott érezte magát a világbajnokságon.

Ebből a szempontból egyáltalán nem bántam, hogy a hét mérkőzésből, amelyen részt vehettem, négy találkozóra sem biztosított helyet a FIFA a sajtóhelyek alapfelszereltségéhez tartozó asztalnál, helyette egy sima lelátói székre ültetett a szurkolók közelébe, akik miközben a combomra fektetett laptopon a tudósításomat írtam, a közelemben ugráltak, énekeltek. Mindennek a betetőzéseként az angolok elleni fordítást ünneplő egyik argentin drukker leöntött sörrel, bár ezt utólag már nem is bántam… Tűzközelben ülve ugyanis sokkal jobban át lehetett élni, mi zajlik a lelátón. Otthon biztosan kiakadtam volna, ha valaki ezt teszi velem, itt viszont csak nevettem, és miután meggyőződtem arról, hogy szerencsére a hozzám hasonlóan eláztatott számítógépemnek sem lett baja, boldogan folytattam a munkát.

A sörfürdő, illetve asztalok és konnektorok hiánya mellett egyébként sok más izgalmas körülményhez kellett alkalmazkodni. A beléptetés a biztonsági ellenőrzés kapacitásának alultervezése miatt többször is katasztrofálisan hosszúra, többórásra nyúlt. Atlantában egyszer tucatnyi kollégával együtt ragadtunk benn a liftben. Bostonban olyan nagy forgalmi torlódás volt a meccs után, hogy miután leszálltam a stadiontól a központba szállító buszról, az utcákon és metróaluljárókban hatalmas sprinteket kellett lenyomni „teljes menetfelszerelésben” ahhoz, hogy időben kiérjek a repülőtérre – a végül aztán másfél órás késéssel induló járathoz…

A vb a második nagy világeseményem volt tudósítóként, két éve a párizsi olimpián volt szerencsém dolgozni. Természetesen már akkor is tudtam, hogy a munkával teli hetek alatt alig jut idő aludni, így most is nagyon kellett figyelnem arra, hogy amikor van rá néhány szabad órám, pihenésre fordítsam. Szükség volt egyfajta formaidőzítésre, tudatosságot igényelt, hogy az ember mikorra szedje össze minden erejét, hogy órákon át magas koncentráció mellett teljesíteni tudjon, és mikor kapcsoljon ki. A tehetősebb, valamint a világbajnokságon részt vevő országokból népesebb stábok utaztak a tornára, a feladatok is megoszlottak a kollégák között. Ha az ember végig egyedül dolgozik a helyszínen, nyilván többfelé kell koncentrálnia, és több helyre is kell eljutnia. Ha a ki- és a hazautazásomat is hozzászámoljuk, földön, föld alatt és levegőben mintegy 23 500 kilométert tettem meg – összehasonlításképpen: bolygónk kerülete az egyenlítő mentén 40 075 kilométer. Magyar újságíróként jelenleg ez a munkarend a realitás és ez volt járható út a vb-re, ám mindenhez óriási lendületet adott annak az öröme, hogy egyáltalán ott lehetek. És láthatom, ahogyan például Erling Haaland vezérletével Norvégia csodálatos győzelmet arat Brazília felett. Átélhetem, ahogyan a földkerekség legkiválóbbjainak egy másik tagja, Kylian Mbappé gólt szerez. Mosolyoghatok a gyakran erős túlzásokba első amerikai showbusiness produkcióin. Meghallgathatom és továbbadhatom az Államokban és Kanadában élő magyarok történeteit a kihívásaikról, és írhatok azokról a nagyszerű dolgokról, amiket együtt építettek fel. És láthatom közelről, milyen szép, amikor a vesztes elődöntő után egy vigasztalhatatlannak tűnő angol szurkolóba egy argentin próbál lelket önteni. Politikai vita ide, indulatokkal teli mérkőzés oda – a legszebb emberi pillanatok előidézésére képes a futball.

A csúcspontként – nem is kérdéses – a világbajnokság döntőjét éltem meg. Az oda vezető út igazán formabontóra sikerült. A mérkőzés előtti napon utaztam volna New Yorkba, ám a kanadai erdőtüzek okozta füstfelhőt hatalmas viharok mosták el és emiatt minden létező repülőjáratot töröltek, ami aznap a térségbe tartott. Összesen hét beszállókártyát kaptam olyan repülőgépekre, amelyek aznap egyáltalán nem szálltak fel. Végül egy Pennsylvania nyugati határán élő rokonom mentett meg, akinek az autójával végül hét és fél óra alatt eljutottam a „Nagy Almába”. A mérkőzés napján aztán a küzdelmes beléptetés ellenére szerencsére időben bejutottam a stadionba és amikor felértem a lelátóra, libabőrös, csodálatos érzés fogott el, látva a stadionban a fináléra gyülekező hatalmas tömeget és a pályán bemelegítést végző játékosokat. Bár tudtam, hogy a vb-döntőn vagyok, mégis, annyira rendkívüli volt mindez, hogy csak a hosszabbításban tudatosult bennem igazán, tényleg a világbajnoki döntőn ülök a lelátón. A spanyol gól pillanata, majd az ünneplés is felejthetetlen élmény marad, a legkülönlegesebbnek pedig a világbajnoki trófea felemelésének másodperceit éltem meg.

A stadionból hazafelé tartva azon gondolkodtam – bár talán közhelyes –, milyen szenzációs is a futball. Hogy minden, egyébként jogos kritika, mint például a jegyárak, a szervezés, a közlekedés, a beutazási problémák, valamint a nagypolitika és a reklámipar akaratának „keresztülverése” ellenére is milyen csodálatos esemény a világbajnokság, és mennyi embernek ad örömet. Egy ország első gólja vagy pontszerzése. A csoportból való továbbjutás. Egy szép menetelés az egyenes kieséses szakaszban. Vagy éppen az aranyérem megszerzése. És hogy ezalatt a vb alatt is hány ember ugrált örömében önfeledten az utcán. Akár pizsamában…

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. július 25-i lapszámában jelent meg.)