Gergely Balázs magyar sportbázis létrehozását szorgalmazza Kolozsváron

– Milyen szerepet tölt be a Kolozsvári Magyar Napok az erdélyi magyarság életében?
– A Kolozsvári Magyar Napok nekem – és azt hiszem, sokunknak – a 2010-es indulástól kezdve sokkal több egy nyári fesztiválnál. Ez az a pillanat, amikor a magyar közösség helyben van, és több tízezer ember együtt érzi otthon magát a saját városában, szellemi fővárosában, kultúrájában. Olyan tér és idő ez, amikor megéljük, hogy a közösségi létünknek súlya, értelme és nem pusztán múltja, folytatása is van. A KMN évről évre bebizonyítja, hogy Kolozsvár magyar identitása elevenen él, és erős közösségbe szervez mindnyájunkat – a legfiatalabbaktól az idősekig. Mindig is azt vallottam, hogy a magyar napok egyfajta éves találkozási pont: egyszerre ünnep és alkalom a visszatekintésre, tervezésre. Itt születnek új együttműködések, itt talál egymásra – egy amolyan kulturális vásártér keretében – a város és vidéke, a helyi közösség és Erdély, a Kárpát-medence, valamint a nagyvilág magyarsága.

– A Donaton futóverseny mára márkanévvé erősödött az erdélyi sportvilágban. Mi ösztönözte a kolozsvári szabadidős sportesemény életre hívását? 
– Tizenöt éve indítottuk el a Kolozsvári Magyar Napokat, a nyolc-kilenc napos rendezvénysorozatot, amely mintegy 500-600 programot foglal magába. Már az első években felvetődött a gondolat, hogy jó lenne kiterjeszteni a tömegsport felé. Kézenfekvőnek tűnt, hogy a célra a futás lehet a legjobb választás. Akkorra már sokat változott a sportág megítélése, hiszen ha valaki ezelőtt húsz-huszonöt évvel futott a köztereken, még erősen rácsodálkoztak. Emlékszem, többször előfordult, hogy a szomszéd faluban, ahol előszeretettel kocogtam, megszólt egy-egy néni, bácsi: „Magának nincs dolga?” A közmegítélés azóta sokat változott. Élt a helyi emlékezetben egy nagyon szép XVII. századi legenda a török közeledésének hírével a városba rohanó, s a katonaságot riasztó Donát pásztorról, innen jött az ötlet, hogy összekapcsoljuk a szervezett futással, és a versenyt beépítsük a Kolozsvári Magyar Napokba.

– A korábbi években meghirdetett családi sportnapnak viszont az idei kínálatban nem láttam nyomát. Elsikkadt?
– A magyar napokon az első évektől kezdve hangsúlyosan jelen volt a sport, főként a foci, a kosárlabda, a streetball s hosszú éveken át a teqball, na meg a sakk is. Néhány éve megpróbáltuk ezeket összehúzni, és azt mondani, hogy más sportágakkal kiegészítve életre hívunk egy amolyan sportágválasztó családi hétvégét, amelyen a magyar edzőkkel lehet találkozni és bemutatkozhatnak a kolozsvári magyar kötődésű klubok is. Kétszer is megszerveztük az eseményt, de maradt bennünk hiányérzet. Ezért maradt ki az idén, de azt tervezzük Grabán Zsolt és Gergely Enikő szervezőtársaimmal, hogy összehívjuk a kolozsvári magyar érdekeltségű sportegyesületek képviselőit egy „hogyan tovább” felütésű beszélgetésre. Vizsgáljuk meg közösen, hogy van-e létjogosultsága Kolozsváron teljes hétvégés magyar sportrendezvénynek, és ha igen, érdemes-e a programot a Kolozsvári Magyar Napokhoz kötni, vagy tartsuk inkább külön időpontban. 

– Amikor kolozsvári magyar klubokat említ, melyekre gondol? 
– Kolozsváron kizárólagosan magyar sportklub tudomásom szerint nem működik. Talán a gyerekfociban a Dribli Gyermekfoci Klub, bár szerintem ők sem küldik el a román gyermekeket, ha náluk kopogtatnak. Ez érthető is, nem méltányos dolog etnikai alapon kizárni bárkit, ráadásul sok vegyes házasságból érkező gyerek van a közösségünkben. Ennél sokkal fontosabb, hogy a magyar gyermekek olyan klubokban kezdjenek sportolni, ahol az oktatás magyarul is zajlik, s az edzők közül van, aki felvállaltan kommunikál az anyanyelvünkön. Ez egy normálisabb román-magyar együttélés szempontjából is lényeges, hiszen így a román gyerekek is idejekorán megszokhatják, hogy a világunk sokszínű. 

– Hogy viszonyul a sportban is jelentkező identitásőrző törekvéshez és a Kolozsvári Magyar Napok céljaihoz a helyi románság?
– Eleinte a politikum és a városvezetőség mellett a város románsága is inkább hűvösen, jobb esetben közömbösen. De nem gátoltak, legalábbis nem volt jellemző. Aztán ahogy teltek az évek, láthatták, hogy nem vagyunk ellenségesek, még csak be sem zárkózunk, mi több, egyfajta kirakatot szeretnénk nyitni feléjük is. Első évtől kezdve román nyelven is közzétettük a programunkat, és amit csak lehetett, igyekeztünk románul is hozzáférhetővé tenni. Rövid időn belül egyre pozitívabb lett a rendezvénysorozat megítélése. Ezt a román sajtóvisszhang mellett több közvéleménykutatás is megerősítette, sőt a 2010-es évek második felére a KMN Kolozsvár egyik legismertebb, legnépszerűbb nagyrendezvényévé nőtte ki magát. Az ebben rejlő lehetőségeket a városvezetők is felismerték, és anyagilag, majd eszmeileg is az ügy mellé álltak. Persze mindig akadnak ekézők, de ehhez is megfelelően kell viszonyulni. Nekünk, szervezőknek sem árt, ha újra meg újra tudatosodik bennünk, hogy honnan indultunk, na meg az, hogy az elkényelmesedés luxusa kizárt. 

– Miként látja a magyarság helyzetét Kolozsváron? A statisztikák szerint egyre fogy a magyarok aránya a teljes lakosság körében, a 2021-es népszámlálás adatai szerint már tizenhárom százalék alatt van. 
– Bonyolult kérdés. A számok semmiképpen sem arról tanúskodnak, hogy jól állnánk. Tudni kell azonban, hogy nemzetiségi vonatkozásban a népszámlálás sem tükrözi pontosan a valóságot. Sokan vannak külföldön, sokan pedig nem nyilatkoznak a nemzetiségükről. Az utóbbi két népszámlálás között látni egy több mint tízezres csökkenést, ami nagyon sok. Túl sok. Fontos ugyanakkor, hogy a kolozsvári magyarság abszolút számát tekintve egy Eger méretű közösség, amely jelentős súlyt jelent. Mindent összevetve nem rózsás a helyzet, de állítom, hogy a város a mai formájában igenis élhető, és van remény a további pozitív változásokra. Kolozsvárnak van egyfajta szellemisége, amely a történelem folyamán sokszor segített, jó értelemben asszimilálva a benne élőket. Kolozsvár román lakosságának legalább 70-80 százaléka, ha nem is első, de második-harmadik generációs betelepülő. A masszív betelepítések legjelentősebb hulláma a 'hatvanas évek közepétől kezdődött, és rövid idő alatt teljesen megváltoztatta a nemzetiségi arányokat. Ez a folyamat a rendszerváltás körüli évtizedekben egy társadalmi és kulturális mélyrepülést eredményezett, de ahogy telik az idő, Kolozsvár szellemisége szép lassan lekerekíti a különbségeket. Azt látom, hogy a jelenlegi Kolozsvár román többsége jóval nyugatosabb, mint a korábbi, és a hangulat is sokkal jobb a városban, mint, mondjuk, harminc évvel ezelőtt.

– A fellegvári stadionban, a CFR–Manchester United 2012-es Európa-liga-mérkőzésen láttam egy rendkívül figyelemre méltó kolozsvári szurkolói transzparenst, amely a következő, angol nyelvű üzenetet hirdette: „Transylvania, this is where we live, this is where we belong”. A büszkén vállalt erdélyi identitás sugall valamiféle szellemi emelkedettséget, etnikai különbözőségeken felülemelkedő, karakteres és független szemléletmódot.
– A kolozsvári románságban, de általában az erdélyi románságban is kialakul egyfajta regionális öntudat. A mértéke, az intenzitása változó, de érezhető. Beszélnek, cikkeznek is róla, a közbeszéd részét képezi. Finoman fogalmazott, amikor azt mondta, hogy szellemi emelkedettség. Én megkockáztatom, hogy ez inkább nyers felsőbbségtudatot jelent. Az erdélyi románok jelentős része többnek érzi magát a Kárpátokon kívüli nemzettársánál. Az általánosítás csapdáját elkerülve is mondhatjuk, van alapja ennek, társadalmi, gazdasági és kulturális vonatkozásban egyaránt. Ami az etnikai különbözőségeken felülemelkedő független szemléletmódot illeti, ez egyelőre nem jellemző, bár már nem is teljesen üres halmaz. Ugyanakkor kétség sem fér hozzá, hogy a mindennapi együttélés sokkal jobb, mint a nyolcvanas vagy a kilencvenes években volt. Gyakorta felvetik magyar barátaim is, hogy fel kellene számolni a párhuzamos társadalmakat. Szerintem egy ilyen folyamat végzetes lenne számunkra. A nagy közösön belül lüktető magyar társadalmunk fenntartása meggyőződésem szerint létkérdés. Ugyanakkor az sem jó, ha a közösségeink párhuzamos egyenesekként elfutnak egymás mellett. Inkább a másik vonallal rendszeresen érintkező szinuszgörbének látnám a saját világunkat, amelynek megvan az önállósága, de folyamatosan interakcióban van a többségi társadalommal is. Egy állam keretein belül élünk, ettől nem lehet és nem szabad elvonatkoztatni, mert mi látjuk a kárát. Az elszigetelődés egyértelműen zsákutca.

– A futballstadionok nyelvezete általában nagyon leegyszerűsítve fogalmazza meg a társadalom jelenségeit, mégis érdemes felvetni a kérdést: az erdélyi és a Kárpátokon túli közeg szellemiségbeli különbsége megjelenik-e, mondjuk, a CFR és a Steaua Bucuresti vetélkedésében?
– Ez olyan téma, amelyről nem mernék felelősen bármit is mondani, mert nem látok a mélyére. Nem vagyok CFR-szurkoló, egyszerűen azért, mert nem vagyok futballszurkoló. A magyar válogatott az egyetlen kivétel, a nemzeti csapatnak feltétel nélkül, szívvel-lélekkel szurkolok. Az elmúlt huszonöt évben kevés olyan válogatott meccs volt, amelyet nem láttam, vagy, ha erre nem volt mód, nem olvastam az élő közvetítést. Nem szurkolok a CFR-nek, és ezt több CFR-es barátom szóvá is teszi. Szurkolok azonban a CFR magyar szurkolótáborának, ők számomra sokkal érdekesebbek, mint maga a klub. A KVSC-szurkolótábor egy spontán alakult, organikusan fejlődő magyar közösség Kolozsváron, amely kiváló bizonysága annak, hogy a sportnak milyen erős közösségépítő, identitáserősítő ereje van. 

– Ellenpólusként pedig a városi ellenlábas Universitateát és az „U”-tábort szokás emlegetni.
– Igen, bár ennél azért bonyolultabb a helyzet. A két nagy rivális klub között a 2000-es évek óta dúl a gyűlölködő rivalizálás, amely korábban nem volt jellemző. Főként azért nem, mert a csapatok rendszerint különböző osztályokban játszottak. Az „U” az első világháború után alapított egyetemi sportklub, amelynek előzménye a magyar világban a KEAC, a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Klub volt. Manapság a magyar nyilvánosságban leginkább a román ultranacionalizmussal, magyargyűlölettel kötik össze a csapat szurkolótáborát. A CFR-hez, amely eredetileg KVSC, vagyis Kolozsvári Vasutas Sport Club néven alakult 1907-ben, erősebb a magyar kötődés. A külső szemlélő azt gondolhatja, hogy az „U” a román, a CFR pedig a magyar klub, de ez így nem igaz. Nehéz tárgyilagosan beszélni róla, mert nagyon árnyalt és bonyolult az egész viszonyrendszer. Gyerekkoromból jól emlékszem arra, hogy a legtöbb magyar drukker ismerősünk „U-s” volt, ráadásul a csapatban az idők során rengeteg magyar játékos is megfordult. A korabeli meccseiken ott ültek a lelátón a magyar idősek és fiatalok, ugyanúgy, mint a románok. A CFR vasutascsapat volt, erős helyi és regionális kötődésekkel. Nemigen játszott az első osztályban, ez a 2002-es tulajdonosváltás és a klub felfuttatása után vált mindennapossá. Nem mellékes, hogy azóta nyolcszor nyerte meg a román bajnokságot. Kétségtelen, hogy ez idő alatt kialakult a klub irányába egy erős, majdhogynem általános szimpátia magyar részről, dacára annak, hogy a magyar jelleg sem a játékos- sem az edzői-vezetőségi állományon nem érződik. A szurkolók mellett talán leginkább a tulajdonosi körben mutatkoztak jelei. Visszatérve a szurkolókra: a városon belüli rivalizálás hasonló, mint Budapesten a Fradi és az Újpest, vagy Bukarestben a Steaua és a Dinamo között. Erősek az ellentétek maguktól is, és erre tevődik „extraként” a magyar–román ellentét. Ám ez sem ilyen egyszerű. Az „U”-nak mai napig számos magyar drukkere is van, nekem is jó néhány ismerősöm, barátom kijár a meccseikre. Ez ténykérdés, függetlenül attól, hogy sokan nem tudjuk megérteni, miként lehet olyan csapattal közösséget vállalni, amely ultráinak szlogenjeiben és viszonyulásában visszatérő motívum a magyarellenesség. Az „U” magyar szurkolói ezt rendszerint nem ismerik el, számukra a klubhűség mindent felülír. A CFR aktív szurkolótábora is román többségű, de a KVSC mint önállóan szerveződő magyar rajongói kör számomra megkérdőjelezhetetlenül többletet, hozzáadott értéket jelent a klub megítélésében.

–  A kölcsönös tiszteleten és megértésen alapuló együttélés egyik legszebb példáját Szoboszlay Miklós, a kolozsvári futballélet néhány éve elhunyt, városszerte megbecsült alakja beszélte el nekem: az 1940-es években ő fiatal magyar kapusként románul szólt Iuliu Hatieganu orvosprofesszorhoz, mire az egyetem híres román előadója magyarul válaszolt neki. 
– Ilyesmi ma is előfordul. Olykor játékból, máskor tiszteletből néhány magyarul beszélő román ismerőssel én is szoktam így kommunikálni. Ami a sportot illeti, a médiában jellemzően elhallgatják a nemzetiségi hovatartozás tényét, de a románok is büszkék a román színekben versenyző magyar sportolók sikereire. Az erdélyi magyarok szempontjából nézve izgalmasabb ez a kérdés. Van olyan román csapat, például a román kézilabda-válogatott vagy például az „U” kosárlabdacsapata, amelynek őszintén tudok szurkolni. A romániai női kézilabda világszínvonalú, a csapat vagány, minőségi játékot játszik, miért ne szorítanék érte mindaddig, ameddig nem a magyar válogatottal meccsel. Nem tudok ugyanakkor a román futballválogatottnak drukkolni, leginkább a stadionokban divatos magyarellenes hangulatkeltés miatt. Bár itt is volt kivétel, mondjuk, ha az 1994-es világbajnokságot megjárt román aranycsapatra gondolok. Akkor még a román focivilágban a magyarellenesség sem volt ekkora divat, és a Hagi által fémjelzett csapat minősége rá is szolgált az elismerésre. Arról nem is beszélve, hogy az akkori román válogatottnak jelentős része különböző nemzeti kisebbségekből származott. Gheorghe Hagi mellett többekre is igaz volt ez, Selymes Tibor személyében magyar nemzetiségű játékosa is volt annak a román csapatnak. Akkoriban természetes volt ez, a ’70-es, ’80-as években a magyarság olyan óriásokat adott a román focinak, mint Kovács István – aki az Ajaxot kétszer is BEK győzelemre vezette –, Jenei Imre vagy Bölöni László. 

– Mit tapasztal, az erdélyi vegyes családokban melyik csapatnak szurkolnak egy magyar–román meccsen?
– Jómagamnak és az ismerőseimnek szinte kivétel nélkül egyértelmű, hogy a magyar válogatottnak. Egy vegyes családban ez már esetleges. Ki tudja? Sok apró szempont írhatja át a viszonyulást, és hát ott lehet a rosszul értelmezett megfelelési kényszer is. Az identitások sokrétű, olykor egészen bizarr harcát a sport elég pontosan tükrözi. Van olyan is, hogy a magyar büszkeség román színek alatt domborodik. Számos példát ismerünk erre az egyéni sportok világában, de a legjobban talán a jégkorong példázza a jelenséget. A magyar jégkorong-válogatottnak több székelyföldi származású tagja volt és van, de a román válogatottnak mintegy nyolcvan százaléka székely-magyar játékos. Hogyan viszonyuljunk egy magyar–román jégkorongmeccshez? Jó kérdés. Pap Előd barátom például azt mondja, hogy ő a magyar–román hokimeccseken mindig annak a csapatnak szurkol, amelyikben éppen több a székely.

– Hallottam, korábban zárt körben felvetette a hajdani nagy kolozsvári sportegyesület, a Kolozsvári Atlétikai Club, a KAC újjászervezését. Hogy áll az ügy?
– A KAC egy név. Egy név és egy szép történelmi emlék egy klubról, amely réges-rég megszűnt. Nem annyira a KAC felélesztése a lényeg, a kérdés inkább az, hogy egy kolozsvári magyar klub alapításának van-e létjogosultsága, esélye. Erről beszélgettünk korábban tágabb körben, kolozsvári sportszervezőkkel. Akkor úgy tűnt, nem érett meg rá az idő. Nem voltak meg sem az anyagi, sem az infrastrukturális feltételei, így az életképességére sem volt sok esély. Talán mindmáig a legfontosabb hiányzó láncszem egy sportbázis, amely – egy jelentős multifunkcionális kulturális és szabadidős központhoz hasonlóan – nagyon hiányzik Kolozsvárról. 

– Sportlétesítményre, sportolási terepre, pályára gondol?
– Igen, amelynek nagyszerű gazdája lehetne mondjuk a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Komolyan megfontolandónak tartom a gondolatot, hogy a kolozsvári karnak legyen egy sportközpontja, amely a magyar egyetemi és ifjúsági sport otthona, a kolozsvári magyar gyermeksport keltetője lenne. Az anyagi feltételek ehhez most nincsenek meg, de hosszú távú stratégiai célként érdemes lenne foglalkozni a kérdéssel. A kétezres évek elején jártam az Egyesült Államokban, és irigykedve néztem a nálunk ismeretlen multifunkcionális sportközpontokat, amelyekben a vívó- és küzdősporttermektől a kosárlabdapályán át az uszodáig minden megvolt. Erdély központjában is nagy szükség lenne valami hasonlóra. Kolozsvár Erdély egyetemi fővárosa, sok ezer magyar diáknak átmeneti vagy végleges otthona. Ide jön továbbtanulni a magyarlakta területek ifjúságának színe-java. Itt szocializálódnak, és innen rajzanak ki az egyetem végeztével. Nem mindegy, hogy milyen közegben történik mindez, és mit visznek magukkal. Sokan vannak, akik a szülőföldjükön, a szülővárosukban sportoltak, aztán itt Kolozsváron abbahagyják. Szinte mellékes, hogy melyek az okok, hogy nincs rá lehetőség vagy bonyolult elérni, netán méregdrága, vagy éppenséggel nem akaródzik egy román klubnál próbálkozni, mondjuk, a nyelvi hiányosságok miatt. 

– Gondolom, ebben a törekvésben a legnépszerűbb sportágnak, a futballnak kulcsszerep jutna. Ha pedig így van, akkor kell ehhez egy nagypálya, ambiciózusabb tervek esetén stadion.
– Nem feltétlenül, bár kétségtelen, hogy a focival népszerűségben egyetlen sportág sem veszi fel a versenyt. Számos jó példát ismerünk Erdély- és Magyarország-szerte, ahol regionális vagy települési szinten egy-egy sportág fémjelzi a közösséget, része a közös identitásnak. A székelységben a csapatsportok közül a foci mellett a jégkorong, a női kézilabda és kosárlabda, de Erdély-szerte számos egyéni sportág szállítja az országos szintű eredményeket, és védjegye az adott közösségnek. Nem látom értelmét annak, hogy Kolozsváron fajsúlyos magyar futballklubról álmodozzunk, de szívből örvendek annak, hogy Székelyföldön már kettő is van belőle. Abban viszont, hogy Kolozsváron is felfuttassunk néhány egyéni sportágakat magyar edzőkkel, netán kinézzünk egy-két magyaros csapatsportot, mint például a vízilabdát, amelybe apait-anyait beleteszünk, látok fantáziát. Több ezer általános és középiskolás magyar diák tanul a városban és vonzáskörzetében, nekik sem mindegy, hogy román klubok olvasztótégelyében, vagy az általános emberi minőség mellett magyar közösségi identitástudatot is fejlesztő egyesületben pallérozódhatnak.

– Nem ellentmondásos, hogy az erdélyi magyar futballban utánpótlás-nevelés terén az erőforrások javarészt Székelyföldre összpontosulnak, Erdély fővárosa pedig háttérbe szorul?
– Székelyföld a kisebbik anyaországunk. Minden oda érkező beruházás, fejlesztés közös érdekünk, amelynek – meggyőződésem szerint – hosszú távon az egész erdélyi magyarságra pozitív hatása lesz. Románián belül Székelyföld egy – nemzetiségi szempontból – majdnem homogén mikrotársadalom, magyar többségű önkormányzatokkal, magyar polgármesterekkel. Ha Székelyudvarhelyen elmegy bárki kézilabdázni, hál’ istennek nem kérdés, hogy „de facto” magyar klubba kerül, hiszen a város közel száz százaléka magyar. Kolozsváron, ahol a város összlakosságából 13–15 százalékot tesz ki az egyetemi fiatalsággal együtt mintegy 40–50 ezer magyar, már sokkal bonyolultabb a helyzet. De még egyszer mondom: abból kell kiindulni, hogy itt szocializálódik Erdély fiatalsága, Erdély leendő értelmisége, elitje, vagy legalábbis annak jelentős többsége. Ezt figyelembe véve úgy vélem, hogy szükség lenne egy komoly hatás- és egy megvalósíthatósági tanulmányra egy magyar sportbázis, valamint egy kulturális-szabadidős központ létrehozásáról. Az utóbbit is kulcskérdésnek gondolom, de ez más téma, messzire vezet. Amit biztosan állítok, hogy a magyar jövő szempontjából a templom és az iskola mellett kulcsfontosságú a sport és a szabadidős közművelődés. Alaposan körbe kellene járni a két központ létrehozásának kérdését, felmérve, hogy van-e létjogosultságuk, mibe kerülnének, milyen forrásokból és hol lehetne megoldani a felépítésüket és biztosítani a fenntarthatóságukat.

– Visszakanyarodva az erdélyi identitás és a magyar–román együttélés sportban is érzékeny témájához: melyek azok a félreértések, leegyszerűsítések, tévedések vagy csúsztatások, amelyek a budapesti értelmezésben megjelennek az erdélyiekkel kapcsolatban?
– Erről talán önök, budapestiek tudnak többet. Sokszor szembesültem az anyaországban kedves, vicces, olykor sértő sztereotípiákkal is, ami az erdélyieket illeti, de úgy érzem, a jó viszonyba közel minden belefér. Az egyetlen vörös vonal a magyar identitásunk megkérdőjelezése. Az rendkívül méltánytalan és nagyon fájó. Nincs annál rosszabb, mint amikor az anyaországodban lerománoznak. Mi idehaza az identitásunkat nem úgy éljük meg, mint a magyarországi többségi társadalom tagjai. Nekik ez adottság: teljesen normális, magától értődő állapot. Ezzel szemben az erdélyi, vajdasági, felvidéki vagy kárpátaljai ember számára a magyarság hangsúlyosan erkölcsi kérdés. Olyan értelemben, hogy meg kell küzdenünk érte, olykor a megaláztatást is vállalva. A szüleink, nagyszüleink generációja szellemi, fizikai, anyagi és – mindenekfelett – erkölcsi értelemben is megharcolt ezért. Ha a nyelvi jogokat, az anyanyelvi oktatást, a kulturális életet, a szimbólumaink használatát és sok egyebet nézünk, mi magunk is nap mint nap küzdünk érte. Ilyen körülmények között rendkívül bántó, amikor az embert az anyaországában olykor flottul lerománozzák. Keveset enyhít a rossz érzésen a tudat, hogy legtöbb esetben nem sértő szándékkal, inkább felületességből mondják, akik mondják, talán nem is érezve a jelző pejoratív súlyát. 

– Milyen erdélyi előítéletek élnek a magyarországi magyarokkal szemben?
– Hát, ilyen vonatkozásban mi is megérjük a pénzünket. A leggyakrabban használt, méltánytalan és általánosító címkézés mifelénk a „táposozás”. A „túl jó dolgából” adódóan elkényelmesedett, finnyás és puhány „pannonmagyarok” – nagyjából ez a jelző mögötti jelentés. Ilyen címkézések közben nem ártana, ha – a sportnál maradva – felidéznénk magunkban, mondjuk, a közelmúlt anyaországi óriásait Darnyi Tamástól Kovács Katiig és Egerszegi Krisztinától Szilágyi Áronig. Netán a háromszoros olimpiai bajnok vízilabda-válogatottat. És akkor fussunk neki újra, ki is a „tápos”… 

– Korábban azt mondta, nem hagyná ki a magyar futballválogatott mérkőzéseit. Hogyan tudta nézni őket, ha az ismert geokódos korlátozások miatt Erdélyben gyakran elsötétül az M4 Sport adása, ha a sportesemény közvetítése kezdődik?
– Érzékeny pontra tapintott. Nagy előrelépés, hogy a futballválogatott Eb- és vb-selejtezőit legutóbb már kódolatlanul nézhettük, és ugyanígy az olimpiai közvetítések láthatóságát is sikerült megoldani. De más esetekben továbbra is fennáll a probléma, ráadásul az internetes portálokon gyakran még az összefoglaló videók is elérhetetlenek a geokódolás miatt. Hogy mit lehet tenni? Improvizálunk, ha tudunk. Streamelés, gyakran rossz minőségben vagy semmi. Frusztráló.

– Kicsit a nyolcvanas évekbeli hegyi meccsnézéseknek a történetét idézi, amikor a román televízió nem adott futballt, emiatt buheraantennákkal kellett a magaslati pontokon ügyeskedni.
– Rosszabb annál, mert akkor legalább tudtuk, hogy azért nem látjuk a meccset, mert nem engedik. Most egy olyan világban élünk, amelyben elvben magától értődő, hogy követni tudod a nemzeti válogatottad meccseit. Mégsem az. Az Európai Unión belül, ahol elvben minden szabad, nincsenek határok, nincsenek vámok, a kulturális identitásod részét képező sport geokódolt, nem jut el hozzád. Nincs mit szépíteni rajta, kiábrándító. Magyarországnak köszönhetjük, hogy legalább a válogatott foci-vb-selejtezőit követhetjük, de a problémát uniós szinten kellene megoldani. 

– Májusban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnökévé választották. Tervezi-e, hogy a nagy múltú erdélyi magyar intézmény nyisson a sport irányába is?
– Tény, hogy a sport eddig nem volt az EMKE felvállalt része. Talán azért, mert a közgondolkodásban a sport nem tartozik közösségszervezéshez és a művelődéshez. Pedig ott a helye, hiszen óriási a kohéziós, identitásőrző, -teremtő ereje. Amikor magyarként együtt örvendünk egy olimpiai éremnek Kárpát-medence-szerte, amikor együtt énekeljük a Himnuszt a nemzeti tizenegy fellépése előtt, akkor valóban megszűnnek határok és a különbségek köztünk. 

– Hogyan tudná ezt a tapasztalatot becsatornázni az egyesület munkájába?
– Cél lehet a sportemlékezet ápolása, Erdély múltbeli és mai sportteljesítményeinek feldolgozása és beépítése a köztudatba. Másrészt a sportolás, kiemelten a tömegsport népszerűsítése révén. A közös sportolás keretében formálódó kisebb-nagyobb közösségeknek erős nevelési potenciáljuk van. A gyermeket sportoló közösségekben lehet a legkönnyebben rávezetni az olyan szilárd alapértékekre, mint az alázat, a kitartás, küzdőszellem, tisztesség – és hosszan sorolhatnám tovább –, de mindezek közül talán a legfontosabb a közösséghez tartozás érzése. Biztosan állítom, hogy érdemes figyelmet és lehetőség szerint erőforrásokat fordítani ilyen irányba is. 

Gergely Balázs 1977. január 12-én született Kolozsváron, régész, közösségszervező, az erdélyi kulturális élet meghatározó szereplője, a Kincses Kolozsvár Egyesület alapító elnöke, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, nem utolsósorban négy gyermek édesapja. A sporthoz régi személyes kötelék fűzi, némi történelmi mellékszállal – beszélgetésünk során ez is szóba került. „A családomban nem volt erős kapcsolódás a sporthoz – mondta. – a szüleim nem sportoltak, az 1970-es, 1980-as évek nem a tömegsport időszaka volt. A nevelésben ugyanakkor mindig benne volt az »ép testben ép lélek« jelszó, és ha a családon belüli emlékekre visszagondolok, századik évében elhunyt nagyapám jut eszembe, aki idős koráig rendszeresen tornázott és hideg vízzel zuhanyozott reggelente. Gyerekkoromban több sportágat kipróbáltam, ezek közül a cselgáncs és a – '80-as évek kommunista diktatúrájában betiltott – karate volt meghatározó. Túl későn, tizenhat évesen kezdtem el kosárlabdázni, de egy többszörös országos bajnok csapatba kerültem Kolozsváron, és ifjúsági szinten szép eredményeket értünk el. Nekem is részem lehetett abban az élményben, hogy országos döntőben léphettem pályára. A budapesti egyetemi évek alatt aztán háttérbe szorult a kosárlabda, utóbb a tájfutás tartott a sport közelében. A negyvenhez közeledve kezdtem komolyabban foglalkozni a hosszútávfutással. A legjobb eredményeim 2019, 2021 környékén jöttek, akkor Valenciában amatőrként 3 óra 6 perces idővel teljesítettem a maratont. Nem sokkal később egészen szép idővel értem célba a kétszáz kilométeres Balaton Szupermaratonon is. Ma is többé-kevésbé rendszeresen futok. Kolozsváron a Sétatér mellett lakunk, terepként a Szamos-part és a Sétatér parkja kínálja magát. Kétméteres emberként természetesen megvannak a korlátaim, ezzel együtt a pandémia alatt hobbiszinten teljesen beszippantott a sízés. Síoktatói tanfolyamokat végeztem, s bár nem vagyok jó síző, rajongásig megszerettem ezt a sportot. Szeretek gyerekekkel foglalkozni, és büszkén mondhatom, hogy több ismerősöm, barátom gyerekét állítottam lécre és adtam át az alapokat.”

Kolozsvár egyre népszerűbb futóeseménye a Gergely Balázs által életre hívott Donaton terepfutóverseny, amely a Kolozsvári Magyar Napokhoz kapcsolódóan évről évre lehetőséget ad a versenyzésre a város környéki terepeken, különböző távokon a 21 kilométeres félmaratontól a kisgyermekeknek szóló egy kilométeres szakaszig. Az erdei gasztronómiai programmal, a magyar napok közkedvelt „örömfőzésével” összekapcsolt sportélménynek az utóbbi években rendszeresen 500–600 nevező volt a részese.  Az immár hét alkalommal megrendezett Donatonnak külön érdekessége, hogy alapjául egy XVII. századi legenda szolgál: a szőlősgazdák védőszentjének nevét viselő Donát a szőlőjét őrizte (más változat szerint a nyáját legeltette) a közeli Hója-erdőben, amikor figyelmes lett a Kolozsvár felé közeledő török hadakra. Több se kellett neki, ahogy csak bírt, futott be a városközpontba, hogy értesítse a katonaságot. Ám a nagy rohanásban teljesen kifulladt, és az üzenetet átadva holtan rogyott össze, miként a marathóni győzelem hírével Athénba loholó Philippidész. A kellő időben érkezett figyelmeztetés segített, a kolozsvári védelem visszaverte a török támadást.  Erdély egyik korai köztéri szobra a Hója domboldalán magasodó Szent Donát-szobor, amely a monda szerint éjjelenként leszáll a talapzatáról, és a Szamos-partra leereszkedve ellenőrzi, hogy minden rendben van-e a városban, majd a folyóból vizet merítve újra elfoglalja helyét a posztamensen. A szent kolozsvári tiszteletének bizonyítéka a Donát út és a hajdan a tisztviselők, kereskedők, iparosok lakóövezeteként kiépült Donát-negyed elnevezése is.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. november 29-i lapszámában jelent meg.)