„Nekem a szívem csücske a Honvéd” – interjú a 60 éves Kovács Kálmánnal

– Ha megkérnék a Budapest Honvédtól, hogy csapat élvonalba visszajuttatása érdekében vállaljon valamilyen pozíciót, elvállalná? Vagy ez a hajó már elment?
– Nem tagadom, nekem a szívem csücske a Honvéd… 

– …ezért kérdeztem, mert külföldről hazatérve rendre Kispesten rúgta a labdát.
– Mindig is szerettem volna imádott klubomnál valamilyen pozíciót betölteni. Amikor abbahagytam a játékot, gondoltam, elkezdem az edzői tanulmányokat, hogy egyszer majd én ülhessek vezetőedzőként a kispadon a Bozsik Arénában. de ez már a múlt. Miként az is, hogy a Magyar Futball Akadémia megalakulásakor, 2007-ben George F. Hemingway pályázatot írt ki a különböző edzői posztokra. Rengeteg szakember kellett az akadémia beindításához, és a tulajdonos ezt látta legjobb kiválasztási módszernek. Mit gondol hová kerültem?

– Gondolom, mint a nyolcvanas évek aranycsapatának tagja, megbízták valamilyen feladattal.
– Téved! A pályázatomból azt a következtetést vonták le, hogy „túlképzett” vagyok az MFA-hoz. A kérdése úgy szólt, mi lenne a jelenben, erre az ön kifejezését használva felelek: ez a hajó már elúszott. Azért is, mert nem vagyok jártas a klubhierarchiában és naprakész az edzői szakmában. Más kérdés, hogy az Ikarus BSE-nél játékosmegfigyelőként dolgozom, és egyéni képzést tartok.

Három helyett végül öt évre írt alá

– Akkor úgy kérdezem, mi az, amin változtatna szeretett klubjában?
– Két fixa ideám van: az egyik nem is a Honvédra vonatkozik. Az iskolai futball rendbetétele, a másik a pót-osztályfőnöki rendszer kialakítása az akadémiákon. Az előbbi mögött nem elsősorban szakmai feladatokat kell látni, mondjuk azt, hogyan kell külső csüddel lőni. Az iskola eleve közösségi tér, a sportok jó része – így a labdarúgás is – közösségi cselekvés, ezt kellene még jobban erősíteni. Egyszerűbben fogalmazva: segíti a beilleszkedést a közösségbe, a fiatalok egymás közti kapcsolatfelvételét. A másik már köthető Kispestre, de bármelyik klubnál meg lehetne szervezni. Az MFA-n a különböző évfolyamokhoz kirendelnék pót-osztályfőnököket. Talán nem hangzik nagyképűen, ha azt mondom, mi, egykori bajnokok tudnánk tanácsokat adni.

– Lehet, hogy éppen ezt nem akarják…
– Mindannyian nagyon jól elvagyunk a civil életünkben, de ha megbíznának, hogy a rutint hogyan lehetne átadni vagy élménybeszámolót tartani, megtennénk. Mit gondol, hányszor hívtak, te Kálmán, mesélj már a srácoknak erről vagy arról?

– A hangsúlyából következtetve egyszer sem…
– Eltalálta! Kreatív, személyiségépítő beszélgetésekre gondolok, vagy a mentális oldalt segíteni. Szóval, nem arról lenne szó, jön az öreg szivar, és arról az időszakról beszél, amikor még kocka alakú volt a labda.

– Rákoskeresztúron, a Körösi Csoma Sándor iskolában tudják a diákok, ki Kovács Kálmán?
– Igen, kiderül, ha másképp nem, egy-egy apuka még láthatott játszani.

– Ez zavarja?
– Nem, viszont tisztában vagyok vele, az első két testnevelési órát meg lehetne úgy tartani, hogy én vagyok Kovács Kálmán, de a harmadik tanórától az dönt, milyen tanár vagy.

– Fedezett már fel valakit, mondván, ügyes?
– Persze, szóltam, de ezzel nem vagyok nagyra. Tudja, mit mondott César Luis Menotti, amikor megkérdezték Diego Maradonáról?

– ???
– A szülők egykor eltöltöttek egy kellemes estét egy Buenos Aires-i tartományban, aztán megszületett Diego, nekem már csak vigyáznom kellett, el ne tűnjön…

– Azért számít az ügyesség, mert önt az édesapja rendre magával vitte a Honvéd edzéseire is, és egy ilyen alkalommal szóltak, nem lenne-e kedve részt venni a toborzón. Volt, a többit tudjuk…
– Hatvan srác közül kettőt választottak ki, én voltam az egyik. 

– Nem volt még 19 éves, amikor 1984-ben bajnok lett a Bp. Honvéddal, és Moszkvában ifi Európa-bajnokságot nyert. Kezdjük a bajnoki aranyéremmel.
– Abban az idényben Kozma Mihállyal ültem a kispadon. Ha szoros volt a meccs, általában őt cserélte be Komora Imre. De már az is megtiszteltetés volt, hogy csere vagyok Misivel, akinek régebben még labdát szedtem… A Bodonyi Béla, Dajka László, Esterházy Márton alapcsatársorba szinte képtelenség volt beférni, Kozma is többször jutott szóhoz. Egyébként a szerződtetésemkor azt mondták, kapok havi 2200 forintot, meg elmondták, mennyi a pontpénz. Először három évet írtam alá, nem akartam magam többre lekötni annak ellenére, hogy imádtam a Honvédot. De mindenképpen játszani szerettem volna, s azt gondoltam, ha nem férek be, nem kell évekig a kispadot koptatnom. Úgy lett ötéves szerződésem, hogy a válogatottakat még valamilyen formaság elintézése előtt behívták az irodába, és az én nevem is elhangzott. Fogalmam sem volt, mit keresek ott. Utolsónak hívtak be, és azt mondták, mindenki öt évet írt alá, hogy képzelem én fiatal taknyosként, hogy csak hármat vállalok. Persze, hogy aláírtam, csupán azt kértem, ha nem férek be, eligazolhassak.

– Noha a Honvédban az 1983–1984-es idényben csupán nyolc alkalommal jutott szóhoz, az ifikkel befutott…
– Pedig semmi sem utalt arra, hogy jó csapatunk lesz, egy pulai nyolccsapatos tornán az utolsó helyen végeztünk. Nemhogy az Eb-siker nem jutott eszünkbe, de az sem, hogy összeállunk. Bicskei Bertalan hetente összerántotta a keretet, a Népstadion szoborparkjában edzettünk, behívta Petry Zsoltot, Kovács Ervint, Vincze Pilut, Oravecz Gyurit. Összeálltunk, megnyertük az Eb-t, a vébén is ott lehettünk, de a csoportból nem jutottunk tovább. A bolgárok tovább léptek, nekünk Kolumbiával minden mutatónk egyforma volt, azt mondták, sorsolnak a második továbbjutó helyre. Az újságok azt írták, hogy én húztam a rövidebbet, pedig nem is kellett húznom, mert a kolumbiai srác előttem kapott lehetőséget, és amikor meglátta, hogy a kettes számú skatulyát húzta ki, örömében elrohant, nekem már felesleges lett volna szerencsét próbálnom…

Légiósként megtanulta, az ego a legfontosabb

– Kispesten Komora Imre, az ifiválogatottnál Bicskei Bertalan volt az edzője, mindkettőjükről jó véleménye van, pedig tűz és víz a két szakember.
– Szakmailag Bicskei fantasztikus volt, rendkívül felkészült, ezen kívül empatikus a játékosokkal. Komora teljesen más: menedzser típusú vezető. Nagyon jó pályaedzőket választott Dobesch Gyula vagy Vági István személyében. Ők feleltek a szakmáért, Komora pedig kihajtotta az egyesülettől a játékosoknak a lakást, mindig tudta, mikor selejtezik le a honvédségi autókat, amiket aztán olcsón meg lehetett venni. Imre bácsi remekül kártyázott, az „átkosban” magas szintű honvédségi vezetők voltak a partnerei. Mindig hagyta őket nyerni, ezt persze ők nem tudták. Aztán úgymond kért valamit… Mondjuk, nem tűrte az ellentmondást, ezt magam is megtapasztaltam, amikor mellette dolgoztam.

– Melyik volt a legjobb korszaka?
– Kispesten a sorozatban megnyert bajnoki címek azt követően, hogy Esterházy Marci az athéni AEK-hoz igazolt. Számomra az a Honvéd aranycsapata.

– A Twente–Bp. Honvéd UEFA-kupa-mérkőzésen 1994 őszén három gólt szerzett, csapata 4–1-re nyert. A holland klubnál funkciót betöltő 63-szoros válogatott Willy van de Kerkhof azt mondta, ha tavasszal játszik Hollandia ellen Eindhovenben a válogatottban, Magyarország nem kap ki hét-egyre. Emlékszik, miért nem lépett pályára?
– Volt egy időszak, amikor Verebes József szövetségi kapitánnyal faséban voltunk. Valami miatt megorrolt rám. Az Enschedében játszott mérkőzés és a körülményei előttem vannak. Egy honvédségi repülővel érkeztünk meg, miután leszálltunk, a reptér dolgozói megkérdezték, haza is azzal akarunk-e utazni, mert matuzsálemi darab… Aztán eltűnt a szerelésünk egy része, a helyiektől kellett sportszárat kérnünk. Valószínűleg úgy voltak velünk, hogy csórók vagyunk, megesznek, aztán kaptak egy négyest. Nekem nem is a három gólom az emlékezetes, hanem hogy Hamar Pistának adtam egy gólpasszt.

– Az UEFA-kupa 1987–1988-as kiírásnak harmadik fordulójában a Panathinaikoszt az ön négy góljával győzték le 5–2-re, a visszavágót 5–1-re elvesztették. Sok mendemonda keringett akkoriban – az egyik, hogy Dusan Krchnák csehszlovák játékvezetőt aranylánccal lepték meg a görögök.
– Én úgy ismerem a bíróval kapcsolatos történetet, hogy elvitték lóversenyre és tuti tippeket kapott. Ezt később Fitos József mondta, akit éppen a jó játéka miatt igazolt le a görög klub. Mondjuk, ha itthon nem kapunk két gólt, csinálhatott volna bármit a játékvezető…

– A külföldre igazoló labdarúgók nagy része még manapság is azt nyilatkozza, ha a kinti futballról kérdezik, hogy minden más. Gondolom, az ön idejében ez pláne így volt.
– Még azt is beleszámítva, hogy akkoriban a második vagy harmadik vonal közelebb volt az élvonalhoz. A felvetésre válaszolva: az edzések dinamikusabbak voltak, az egymás közti játék pedig életre-halálra ment, nem úgy, mint nálunk. Ezeken lehetett bizonyítani, te jobb vagy a posztriválisodnál. S még valami: Auxerre-ben, amikor már megértettem magam franciául, meghívtam a csapattársakat kerti partira. Szélesre tártam a kaput szó szerint és átvitt értelemben is. El is jöttek, de gyalog. Megkérdeztem, miért nem gépkocsival érkeztek, azt válaszolták, kicsit távolabb parkoltak. Hogy miért? Úgy reagáltak, nem divat klikkekre szakadni, márpedig ennek a látszatát is el akarták kerülni. Amúgy légiósként azt tanultam meg, az ego a legfontosabb.

– Ez önnek furcsa lehetett, mert annak ellenére, hogy ontotta a gólokat, talán jobban örült, ha gólpasszt adhatott…
– Igen, ráadásul honvágyam volt. Ez is befolyásolt néhány döntésemet. Mondok egy példát: auxerre-i edzőm, Guy Roux remek szakember volt, mondhatom, kedvelt is. Jean-Pierre Papin mögött második voltam a góllövőlistán, tehát jól ment a játék. De megsérültem, a csapat jó sorozatba került, kimaradtam, én ezt úgy fogtam fel, mellőznek. Hiába mondta a tréner, maradjak, én kardoskodtam, hogy kölcsönbe visszakerüljek Kispestre. Számomra a Honvéd-öltözőnél nem volt fontosabb helyiség. Nem tagadom, számos rossz döntést hoztam, de mindig túlléptem, mert az is bennem volt, hogy a jövő a fontos.

– Említette Guy Roux-t. Az 1997-es Dortmund–Juventus Bajnokok Ligája-döntő előtt megláttam a müncheni Olimpiai Stadion lelátóján egy riporterállásban. Önről kérdeztem, felderült az arca, azt mondta, szinte a fiaként szerette.
– Én is hasonlóképpen érzek vele kapcsolatban, közös volt bennünk, ahogyan a futballt láttuk – a TF1 szakkommentátoraként közel hozta a nézőkhöz. Auxerre-ben volt nap, hogy mindig ugyanazt az edzést végeztette, idővel dögunalmasnak tartottam. Megkérdeztem, „Mester, mi értelme van minden kedden százszor kapura lőni az ügyesebb lábbal? A másik csoport meg a lefordulásokat erőlteti.” Azt válaszolta, nem kell terhelni a futballisták fejét, a mozdulatokat kell gyakorolni, hogy még jobban berögzüljenek. Magyarországon már az ötvenedik lövés után beletenne a játékos valamilyen flik-flakot, kint ez eszükbe se jutott, csak lőttek-lőttek kapura ugyanazzal a mozdulattal. Hogy a meccsen is jól menjen.

– Kikkel szeretett leginkább együtt játszani?
– Az én nagy Honvédomból szinte mindenkivel, Détári Lajostól Kerepeczky Györgyig.

– Kerepeczky nem volt válogatott…
– Nem ez határozta meg a képességeit, másrészt, ha már felhozta, manapság az lenne. Aztán remekül megértettem magam a belga válogatott Enzo Scifóval. Ráadásul nagyon szimpatikusan nyilatkozott velem kapcsolatban. Amikor a honosított horvát Josip Weberről kérdezték, valami olyasmit mondott, majdnem olyan jó, mint Kovács Kálmán. A Valenciennes együtteséből a világbajnok argentin Jorge Burruchagát emelném ki. De Bognár Gyuriról se feledkezzünk el. Hihetetlen játékintelligenciával irányított a középpályán.

Önkéntesként szívesen fotózza a szurkolókat

– Melyek voltak a legemlékezetesebb mérkőzései?
– A Panathinaikosz elleni 5–2 mindenképpen, a válogatottban a magyar–brazil, az Auxerre-rel egy Liverpool elleni 2–0-s siker. De leginkább a Kaposvár elleni 5–1-es mérkőzés maradt meg bennem, azzal lettünk bajnokok az én négy gólommal is.

– Itt a húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil három null!
– Mezey György még az előző év őszén állított be a válogatottba, idegenben Wales ellen, Esterházy Márton cseréjeként – nyertünk három-nullára. A harmadik gól előtt én adtam a gólpasszt Détárinak. De hogy játszom a brazilok ellen, abban csak reménykedhettem. Mezey György – ha beszéltünk Bicskeiről és Komoráról, róla is említsük meg, hogy nagyszerű szakember volt – bízott a gyorsaságomban, félidőben becserélt, gólt szereztem, innentől már joggal bízhattam, hogy kivisz a vébére. Pedig a brazil meccs előtti télen rossz passzban voltam, leragasztott vállal edzettem. Nem ment, önbizalmam sem volt. Ám a Volán elleni edzőmeccsen a letámadást gyakorolva labdát szereztem és Varga Nándor feje felett a kapuba íveltem. Onnantól minden klappolt.

– Számos futballeseményen önkéntesként dolgozik, ez a társadalmi szerepvállalás egy formája. Ezt is kintről hozta?
– Franciaországból, de nem játékoskoromból. Már szurkolóként jártam az egyik fiammal az Eb-n 2016-ban Lyonban a 3–3-as magyar–portugálon, és megkérdeztünk egy önkéntest, merre van a stadion, majd amikor odakeveredtünk, ugyanez az ember kérte el a jegyünket. Elhatároztam, itthon kipróbálom. Mellékesen jegyzem meg, amikor Dzsudzsák Balázs belőtte az első gólját, elhatároztam, Dzsudzsit soha többet nem szidom.

– Hogyan tetszik az önkénteskedés?
– Tetszik, azért csinálom. Kezdve onnan, hogy a szurkolókat a tömegközlekedési eszközök használatára biztatom, szívesen fotózom őket a stadionokban.

– Nem önt fényképezik, hogy itt egy volt válogatott, csináljunk vele szelfit?
– Amikor 2019-ben a Puskás Arénát avatták, mint korábbi válogatottat és önkéntest is akkreditáltak. A magyar–uruguayi előtt érkeztek a szurkolók, szinte tátották a szájukat a lenyűgöző létesítményre. Meg-megkértek, hogy a játéktérrel a háttérben örökítsem meg őket. Aztán valaki kiszúrta, hogy én vagyok Kovács Kálmán, és néhány drukkerrel összeálltam. A kezdés előtt lementem a pályára, mert az MLSZ köszöntötte a válogatottakat, aztán vissza, akkor már persze szinte mindenki tudta, ki vagyok. Onnantól kezdve legalább olyan fontos tényező lettem, mint a Puskás Aréna… Az önkéntesség vezérelve, hogy egy csapatban vagyunk. Én ezt játékosként és civilként is vallhatom.

– Külföldön nem gombokért futballozott, megtehette volna, hogy akár vállalkozóként folytatja a civil életben, ehelyett négygyermekes családapaként testnevelő tanárként dolgozik. Miért ezt választotta?
– Még Leskó Zoltán rángatott el a TF-re, hogy legyen megfelelő edzői képesítésünk. Ezt követően adódott a lehetőség, hogy testnevelő tanári másoddiplomát szerezzek. Gondoltam, mit veszthetek? Aztán adódott egy lehetőség, hívtak Kistarcsára, én meg mentem tanárnak.

– Boldog ember benyomását kelti, jól látom?
– Így van! Tisztában vagyok vele, alakulhatott volna másként a karrierem, de minden úgy történt, ahogyan történnie kellett. A hibáimmal együtt. Hatvanévesen is azt vallom, előre kell tekinteni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. szeptember 13-i lapszámában jelenik meg.)