„Minden éremnél többet ér a család!” – Bóbis Ildikó 80 éves

– Mennyit fogott fel háromévesen abból, hogy édesapja, Bóbis Gyula olimpiai bajnok?     
– Nagyon keveset! Ugyanakkor előttem van, ahogyan a tömeg fogadta a Keleti pályaudvaron a hazatérő olimpikonokat. Engem és a testvéremet apám tart a karjában a vonat ablakában. Valószínűleg azért maradt meg ez a kevés bennem, mert sokkszerű élmény volt.

– Ami az elevenséget illeti, az édesapjára ütött. Gondolom, ennek örült egy olimpiai bajnok. De miért éppen vívni kezdett?     
– Persze hogy örült, ráadásul úgy, hogy mindenki fiút várt a családba, aztán megérkeztem én…

– Öten voltak testvérek.
– Apám mondta is, hogy öt fiú veszett el bennem. Hogy miért kezdtem el vívni? Látja, ez fel sem vetődött bennem. BVSC-s olimpiai bajnok birkózóként egyértelmű, hogy a vasutasokhoz vitt le. Szólt a szakosztályvezető Nedeczky Lászlónak, és már a páston is találtam magam. Roppant büszke voltam, 1957-ben kaptam – még a napra is emlékszem, október 14-én – egy BKV-bérletet, hogy a 49-es villamossal elzötykölődjek a BVSC Tanács körúti vívótermébe – azóta persze már Károly körútnak hívják, ráadásul az épületet is lebontották.

– Mi az, ami miatt maradt nemcsak a páston, hanem pályafutása végéig a BVSC-ben?    – Ami a vívást illeti, első látásra szerelem volt. Tudom, nehéz elhinni, de a fegyverek hangja, a ruha, azaz a plasztron meg a nyüzsgés mind megfogott. Hogy miért vívtam végig egy klubban? Akkoriban nem volt divat egyesületet váltani csak úgy. Ráadásul olyan edzőim voltak, mint Nagy Árpád, aki nevelt, aztán Hatz József, Lukovich István és legfőképpen Bay Béla, aki a válogatottban is a mesterem lett. De ott iskolázott mellettem Kamuti Jenő, Fenyvesi Csaba vagy éppen Marót Péter. Utóbbiról kevesen tudják, hogy tőrben az ifjúságiak között magyar bajnok is volt, éppen abban az évben, mint én. Csak később váltott fegyvernemet, s lett kiváló kardvívó.

– A fordulat éve, 1948 – és édesapja olimpiai győzelme – után élveztek abból fakadó előnyöket, hogy Bóbis Gyula aranyérmes? A Rákosi-rendszer ugyanis ekkortól fedezte fel a sportot, hogy igazolja a rezsim felsőbbrendűségét a Nyugattal szemben…
– Néhány dolog ragadt meg bennem. Az egyik, hogy az ötvenes évek elején országgyűlési képviselő volt. Ebben az időben választották meg Bozsik Józsefet is. Ennek nemigen éreztem előnyét, inkább az csapódott le a családi asztalnál, hogy apám rettegett az ötvenes években.

– Mint élsportoló és parlamenti képviselő rettegett?
– Ha hiszi, ha nem, igen! Azt azért tudni kell, hogy a családunk templomba járt, a Városmajorba. Ezt megtiltotta, más kérdés, hogy „suttyomban” eljártunk azért. Miután retinaleválással operálták, onnantól nem volt tagja az országgyűlésnek.

– Mennyire kísérte figyelemmel az ön pályafutását?
– Mit mondjak?! Ott voltam szem előtt. Kijárt a versenyekre, drukkolt is, ami nemegyszer zavart. Bár amikor 1966-ban a világbajnokságon egyéniben és csapatban is a dobogóra állhattam, kaptam a szüleimtől egy gratuláló táviratot. Édesapám örült a sikereimnek, ez nála azt jelentette, hogy elmosolyodott…

– Első sikereként 1963-ban megnyerte az ifjúsági bajnokságot egyéniben. Ugyanebben az évben a gdanski világbajnokságon Rejtő Ildikó győzött Dömölky Lídia és Juhász Katalin előtt. Hogyan tekintett rájuk: példaképként vagy vetélytársként?
– Mindig felnéztem rájuk! Példaképek voltak, de amikor már eljutottam magasabb szintre, inkább vetélytársak. Az 1959-es budapesti vébén a magyar tőrcsapat nyerte meg az aranyérmet. Előtte a szövetségben kisírtam magamnak egy belépőt, hogy láthassam az asszókat. Életre szóló élmény maradt. Készítettek is rólam egy képet, ahogy autogramot kérek Dömölky Lídiától.

– Hogy aztán Juhász Katalint kiszorítva a válogatottból csapattag legyen. Ám az 1964-es tokiói olimpián még nem lehetett ott – utána viszont az aranyérmes Juhász helyét vette át.
– Tokió előtt hetedik voltam a ranglistán, esélyem sem volt, nem is éreztem úgy, hogy ott lenne a helyem. A Juhász Katalinnal kapcsolatos történet úgy kerek, hogy Kati megsérült 1966-ban, Sákovics József szövetségi kapitány pedig a rangsorban a legjobban álló fiatalnak, nekem adott lehetőséget.

– Amelyet rögtön éremre is váltott. Pontosabban kettőre.
– Az 1966-os moszkvai világbajnokságon egyéniben holtversenyben harmadik lettem, a csapattal második. Az egyénire mondták, vaktyúk is talál szemet, de nem bántott, sőt, motivált később.

– Rá egy évre csapatban vébéaranyérmes, egyéniben ismét bronzérmes lett. Kő András Pengevilág című könyvében ezt írta: „Bóbis a világbajnokságon nagy versenyzővé érett.” Ön is így látta?     
– Van az a mondás az öndicsérettel kapcsolatban… A csapatdöntő utolsó csörtéje előtt a szovjetek nyolc hétre vezettek, nekem „csak” nyernem kellett, a találatarány nem volt fontos. Tény, Tatjana Szamuszenko ellen 2–0-ra vezettem, aztán egyenlített, majd lejárt a vívóidő, felkerekítették az eredményt három háromra. A mindent eldöntő találat egylámpás tus volt, ez kiélezett helyzetben bravúr. De ami fontosabb: Montrealban rendezték a vébét, a lelátón rengeteg magyar volt, javarészt ötvenhatban emigráltak. Képzelheti, milyen hangulat volt – a szovjetekkel vívtuk a döntőt!

– A mexikóvárosi olimpia után viszont Kovács Pál, a szövetség elnöke azt írta a jelentésébe, az ön gyenge vívása volt a legkellemetlenebb meglepetés.
– Nem tudok vele vitázni: egyéniben kiestem, a csapat meg a szovjetektől kapott ki nagyon simán kilenc háromra…

–  Az 1969-es szülése után kimaradt a válogatottból. Jogosan?
– Bay Béla azt gondolta, igaza van, márpedig ő volt a kapitány. A szülés után hamar visszatértem a pástra, a mester morgott, hogy nem pihentem eleget. Ráadásul lett egy kellemetlen sérülésem a kézfejemen, amit Kamuti Jenő hiába próbált gyógyítani, csak nem jött rendbe. Bay kisütötte, azért nem javul, mert a szervezetem kimerült a szülés után, nem képes regenerálódni.

– Ennél jóval nagyobb szívfájdalma, hogy a müncheni játékokon nem tudta megnyerni az egyéni versenyt. Azért fogalmazok így, mert utólag az nyilatkozta, megakadályozták ebben.
– A hatos döntőbe különböző nemzetek vívói jutottak, nem volt egyszerű a zsűri kijelölése. Pallaghy Csaba személyében egy ’56-os emigráns lett a zsűrielnök. Persze a döntőbeli nemzetek sportvezetői tiltakoztak, mondván, magyar, de Pallaghy azzal vágott vissza, amerikai állampolgár, fel sem vetődhet, hogy irányomba részrehajló legyen. Hát nem is volt! A francia Marie-Chantal Demaille elleni csörtémben úgy kaptam ki négy kettőre, hogy nekem kellett volna nyernem.

– Több mint fél évszázad távlatából bosszantja, hogy nem lett olimpiai bajnok?
– Ma már azt mondom, így sikerült. Nem e körül forgott, forog az életem. De édesapám a müncheni játékok évében, 1972-ben hunyt el, akkor azt gondoltam, milyen jó lett volna, ha látja fentről, hogy a lánya is megcsinálta. Ehelyett hoztam két ezüstöt.

– De olyan elégtételt kapott, ami – lélekben mindenképpen – aranyra fényesíti…
– Már itthon történt, egy idősebb úriember várt a lakásunk folyosóján, és arra kért, fogadjam el tőle a kezében szorongatott ólomkristály vázát. Mert az ő szemében én voltam a legjobb. Nem véletlen, hogy a lakásban a mai napig kiemelt helyen áll a váza.

– Két olyan olimpiáról is ejtsünk szót, amelyen nem ért el sikereket.
– Montrealban 1976-ban csapatban összejött a bronzérem, de egyéniben rosszul ment. A moszkvai olimpia miatt fájt a szívem: azzal az indokkal hagytak ki, hogy fiatalítanak. Rejtő Ildikó és én is kikerültem az együttesből. Ildikó nyolc évvel idősebb nálam…

– Egyik legnagyobb sikere, hogy Grenoble-ban 1974-ben a vb-címért ki-ki asszóban négy kettőre legyőzte Tordasi Ildikót. Az egyéni vb-aranynak óriási a presztízse.
– Igen, nagyon örültem, de az egyéni olimpiai ezüst többet ér. Még úgy is, hogy Grenoble-ban az addigi eredményeimért – megfejelve persze a vébéarannyal – megkaptam a francia köztársasági elnök, Valery Giscard D’Estaing különdíját.

–  Életvidáman él két kutyájával…
– Naponta háromszor meg kell sétáltatnom őket, plusz hetente három alkalommal úszom. A tévében nézem a magyar vonatkozású sporteseményeket, láttam Szoboszlai Dominik gólját is az Arsenal ellen. És még valami: fiatalságom nagy részét meghatározta a sport, de az eredményeimnél büszkébb vagyok a családomra. A három gyerek, négy unoka többet ér bármilyen éremnél!