Csollány Szilveszter türelmesen kivárta, hogy eljöjjön az ő napja

Nyolc magyar aranyéremmel zártuk a déli féltekén rendezett nyári játékokat, ebből időrendben az elsőt – saját karrierjében is az első olimpiai bajnoki aranyat – a párbajtőrvívó Nagy Tímea szerezte úgy, hogy a női egyéni döntőben 15:11-re nyert a svájci Gianna Hablützel-Bürki ellen. A friss édesanyaként Sydney-be érkező Nagy „Titit” azonnal szívébe zárta a magyar közönség, aki ezt a bravúrt – egy újabb baba érkezését követően – négy évvel később Athénban is megismételte.

A második arany Kovács Ágnes nevéhez fűződik, aki taktikusan úszva, erejét tökéletesen beosztva, hatalmas hajrával nyerte meg a 200 méteres mellúszás fináléját. Igencsak körömrágós lett a döntő: Kovács ötvennél második volt, fél távnál viszont visszaesett az ötödik helyre. Az utolsó 15 méteren jött csak el az a ritmusváltás, amivel a két amerikai, Kristy Kowal és Amanda Beard előtt végül győztesként csapott a célba. Az akkor 19 éves magyar úszónő 48 évvel Székely Éva 200 mellen szerzett aranya után tudott újra e versenyszámban az olimpiai dobogó tetejére állni.

Ha időrendben haladunk, Csollány Szilveszter gyűrűn szerzett aranyérmével kell folytatnunk. A sportvilágban Szilasként ismert, akkor 30 éves tornász kiválóság – ahogy a kora is utalt rá –, türelmesen kivárta, amíg eljött az ő napja, s ez 2000. szeptember 24-ére esett. De ahogy a bevezetőben is jeleztük, ez a visszatekintés inkább szubjektív időutazás, mintsem csak felsorolásszerű megemlékezés, ezért Csollány győzelmére részletesebben is kitérek.

Az eddig részletezett egyéni aranyérmek után az olimpia ezen szakaszában ígéretes csapatreményeink lehettek, illetve élesre töltve várták kajak-kenu válogatottunk tagjai, hogy az olimpiai zárásához közeledve rajthoz állhassanak. Az ekkor még nem is sejthető aranyesőből a férfi kajak négyes vette ki elsőként a részét. A Kammerer Zoltán, Storcz Botond, Vereckei Ákos, Horváth Gábor összeállítású kvartett – ebben a beülési sorrendben – a németekkel volt nagy harcban, hiszen mindkét egység megnyerte a maga előfutamát, rögtön a döntőbe kerülve ezzel. Az 1000 méteres táv felénél minimális különbséggel a mieink vezettek, 750 méternél átmenetileg a németek, amikor is a magyar kvertett ritmust váltott. Vereckei mondta a be „hopp” vezényszót egy balos húzásnál, két csapással később mindez már látványosan megindította alattuk a hajót. Ezzel a váltással a németek már nem tudták tartani a lépést, Kammererék nagy fölénnyel, méterekkel nyertek, 1988-után szerezve magyar aranyat ismét ebben a versenyszámban, míg a bronzérmet a lengyel egység vihette haza a németek mögött.

A 2000-es év október elseje egészen biztosan úgy vonul be a közös emlékezetünkbe, mint a magyar sporttörténelem egyik legragyogóbb vasárnapja, hiszen az olimpia záró napja igazi magyar örömünnepet hozott. A kajak-kenu versenyek helyszínén pedig viharos szelet. A jócskán megforduló széljárás sokakat igencsak megzavart – szerencsére a mieinket egyáltalán nem. 

Kolonics Györgynek például – aki Atlanta kenu kettes olimpiai bajnokaként érkezett Ausztráliába – kifejezetten jól jött a szembeszél és a sík vízhez képest szokatlanul nagy hullámzás. A döntőben egyértelműen látszott, hogy a hullámoktól dobált kenuban az egyre savasodó mezőnyben az állóképességi erőtartalékok Kolonics mozgását törték meg a legkevésbé, így „Koló” az orosz Makszim Opaljev és a német Andreas Dittmer előtt egyesben is feljutott a csúcsra. Ezzel egyúttal az első magyar kenus lett, aki egyéniben és párosban is nyerni tudott olimpián, s ezt a bravúrt azóta sem ismételte meg senki. (Kolonics 2008-ban, 36 évesen, edzés során bekövetkező tragikus halála sokunk számára máig nehezen feldolgozható.)

Teher nélkül szállhatott vízre a férfi K–2 500 méteres versenyében a már négyesben olimpiai bajnok Kammerer Zoltán, Storcz Botond egység, amely szintén a szeles idő előnyeit élvező szűk elithez tartozott aznap. A halasztott rajtokból a magyar duónak is kijutott, a startot sem kapták el jól, százötven méterig a hetedik helyen haladtak, aztán a későbbi értékeléskor kiderült: a hajrában nem ők gyorsultak, hanem az ellenfelek lassultak, ezért lett meggyőző a különbség. Kammerer a befutó után mindezt úgy foglalta össze, hogy 450 méternél már tudta, utolérhetetlenek, és fantasztikus érzés kerítette hatalmába. Arra gondolt, milyen jó volna, ha ez az érzés örökké tartana.

A férfi kenu kettesek 500 méteres távján Pulai Imre és Novák Ferenc párosa a magyar csapat utolsó előtti aranyérmét hozta össze ugyanezen a szeles, hullámzó vízű pályán. Sejthető volt, hogy ilyen szembeszélben senki nem tudja majd lerajtolni őket, mint ahogy az is bebizonyosodott, hogy a hihetetlen munkabírású Novák – a negyven kilóval nehezebb Pulai mögött – megingathatatlan támaszt adott ennek az egységnek. Pulai hétmérföldesnek tűnő húzásai győztesként repítették be őket a célba a nagy rivális lengyelek és a bronzérmes románok előtt. 

Vízilabda-válogatottunk olimpiai döntőbe jutása is már olyan élményt jelentett, mint egy sivatagi kóborolásra ítélt szomjazónak az oázis látványa, hiszen 1976 óta vártuk a pillanatot, hogy férfi pólósaink között összeálljon egy újabb aranygeneráció.

A csoportmeccsek során a horvátoktól és a jugoszlávoktól is kikaptunk, de a későbbiekben a triplázásra is képes szövetségi kapitányunktól, Kemény Dénestől már Sydney-ben kezdtük megtanulni a formaidőzítés lényegét, miszerint „nem csoportmeccset, hanem döntőt kell nyerni”. A negyeddöntőktől aztán új olimpia indult a mieinknek; előbb 8–5-re az olaszokat győztük le a négy közé jutásért, majd jött a torna egyik legkeményebb összecsapása, ismét a jugoszlávok ellen. A 8–7-es győzelem, a döntőt megelőző „fejkiszellőztetős” vacsora – néhány újságíróval közösen, melyen e sorok szerzőjének is volt szerencséje részt venni – egy megtáltosodott és örömpólót játszó válogatottat gyúrt össze a záró napra. Egy magamfajta helyszíni tudósítónak felejthetetlen élményt jelentett, ahogy a sydney-i Ryde Aquatic Centre medencéjében a Kemény-legények 13–6-ra egyszerűen lesimázták az orosz csapatot, tartós bérletet váltva ezzel az olimpiai dobogó felső fokára.

Kanyarodjunk vissza azonban a „gyűrűk urához”, aki éveken át „kishercegeskedett” olasz riválisa, a korszakos szerspecialista, Jury Chechi mögött. Egykori csapattársam, Csollány Szilveszter egyik nagy erénye a makacsságában rejlett, hiszen amíg a sydney-i olimpia gyűrűdöntőjéig eljutott, öt világbajnoki ezüstérmet, egy atlantai olimpiai ezüstöt és számos Európa-bajnoki ezüst- és bronzérmet, továbbá ’98-ból egy Eb-aranyat gyűjtött be türelemmel és hatalmas munkával, miközben a szakma már rég tudta, hogy arany járt volna neki. Akadt olyan pont is pályafutásában, amikor kiszállt: az akkor a válogatottat is irányító mesteredzőnek, Vereczkei Istvánnak karrierzáró köszönőlevelet írt és kiköltözött Amerikába edzősködni, de valójában „szerencsét próbálni”. Na, ez utóbbival gyakorta hadilábon állt az én barátom, és habár megtanult alkalmazkodni a helyi körülményekhez és angolul is, „Racsi bácsi” győzködésére végül hazaköltözött és újra munkába állt. Kiváló hatszeres tornászként még Barcelonában az egyéni összetettben kiemelkedőnek számító kilencedik helyen végzett, pályafutását ugyanakkor mégiscsak a sportágban időközben bevezetett szer-specialista „létforma” nyújtotta igencsak hosszúra. Hiszen az évek múlásával egyre inkább s végül szinte kizárólag a gyűrűre és gyakorlata tökéletesítésére koncentrált.

Ausztráliában a legmagasabb pontszámmal jutott be a döntőbe, a többi szer selejtezőitől pedig visszalépett. A fináléban nyújtott káprázatos gyakorlata mindmáig felejthetetlen számomra. A nyolcas döntőben nyolcadiknak lépett a szerhez, és pontosan tudta, hogy a másik két esélyes, a görög Dimoszthenisz Tambakosz és a bolgár Jordan Jovcsev után neki mit kell nyújtania a hosszú évek óta várt győzelemhez. Nagyszerű versenyzőalkat volt, a nagyon jóval nem érte be. Tökéletes gyakorlattal vette meg a Superdome közönségét, amely minden egyes erőeleme végén hatalmas tapssal üzente: új király születik. Húsz év munkája sűrűsödött egyetlen pillanatba, ahogy beleragadt a dupla szuplé végén a leugrásba. Csollány Szilveszter végre felért a csúcsra, és szó szerint ezt mondta nekem az eredményhirdetés után: „Tudod, Zuzukám, a dobogó második foka és az első között lentről nézve csak egyetlen lépcsőfok van. Tudom, mert sokat álltam ott. Fentről nézve viszont egy univerzum. Ez a nézőpont sokkal jobban tetszik.”

A 2002-es debreceni tornász-világbajnokságon Csollány Szilveszter még egyszer megtapasztalhatta, hogy milyen is a világ tetején, és olimpiai bajnokként végre begyűjtötte első vébéaranyát is.

Sydney olimpiai tornászbajnoka, a 2021-ben, 51 évesen a Covid-járvány áldozatául esett Csollány Szilveszter olyan magasra emelkedett, ahonnan nincs visszaút: a sydney-i záróünnepségen zászlót vivő néhai klasszisunk kezében immár az égi lobogóval integet tovább.