Nem ismerték a győzelem titkát – vb-selejtező-sorozat, 5. rész

Szegény Illovszky Rudolf… Az 1966-os vb után lemondó Baróti Lajost a Vasassal bajnok szakvezető váltotta a szövetségi kapitányi poszton – a sportág vezetősége őt jelölte ki. Válogatottunk vele vágott neki az 1968-as Eb-selejtezőnek, a csoportból (holland, dán, NDK) már az utolsó meccs előtt továbbjutott a nyolc közé, ám Lipcsében 1:0-s vereséget szenvedett. Illovszky mindössze kilenc találkozón ült a kispadon, az NDK elleni kudarc után a zuhanyhíradóban elterjedt, le akarják váltani, s a Vasas rögtön segítő kezet nyújtott korábbi csatárának. A vezetőség meg volt győződve, Sós Károly kemény kéz politikája nemzeti csapatunk esetében is eredményre vezet, ezért hazacsábította az NDK-ból. A szovjetekkel szembeni Eb-negyeddöntős kiesés alkalmával már ő volt a kapitány, a vb-selejtezőnek is vele vágott neki az együttes. Senki sem gondolta, hogy a csehszlovák, ír, dán csoportból ne a magyar válogatott jusson tovább. De Sós megmutatta, hogyan lehet elbukni az Eb után a vb-re kijutást is – s ez még akkor is igaz, ha a honi futballban akkor már mutatkoztak a válság jelei, elsősorban labdarúgóink lemaradása a kondíció területén.

A csehszlovákok elleni első meccsen (2:0) a Népsport azt írta Albert Flórián játékáról: „Szünet után feljavult. (…) ebben a játékrészben jól is játszott. Szellemi vezére volt a csapatnak, még szerelt is, s jó labdákat adott társainak, s végül gólt is fejelt.” Az írek elleni 2:1-et követően Borbély Pál az NS-ben már Albert-problémáról cikkezett: „Egyébként is úgy érzem, hogy az a különleges helyzet, amit ő a magyar labdarúgásban élvez, már-már veszélyes számára. Senki sem mondja meg neki, hogy amit hétről hétre nyújt, az kevés.” Sokak szerint ez a cikk is hozzájárult a sérüléséhez: a Dánia–Magyarország (3:2) mérkőzésen az aranylabdás „Császár” ütközött Knud Engedallal, a dánok kapusával, és térdszalagszakadást szenvedett.

Jó, erről nem Sós tehetett, de arról igen, hogy 1969 szeptemberében a prágai visszavágón 2:1-es magyar vezetésnél a szünetben le akarta cserélni Mészöly Kálmánt – Göröcs János szó szerint a zuhany alól sírta vissza –, de a kapitány Fazekas László gólja után mégis lehozta, majd „Kapa” is mehetett az öltözőbe, persze, hogy a házigazda 1:3-ról egyenlített. Szinte biztos volt, hogy Dániát (3:0) és Írországot (4:0) legyőzzük, ezért a továbbjutásról harmadik mérkőzés döntött a csehszlovákok ellen. A 4:1-es vereséget Lakat Károly helyezte el a magyar történelem kronológiájában: Muhi, Mohács, Marseille… A Népsport 1969. december 5-i számában rávilágított: „Sajnálkozással semmire sem megyünk.”     

Sós így beszélt a lemondásáról: „Beállítottam olyan játékost, akiről feltételeztem annyi vagányságot, dacot, akarnokságot, hogy három, nézőtéren eltöltött válogatott mérkőzés után bizonyítani akar. Nem akart.” Hozzátette, súlyos tévedés volt, hogy elvállalta a kapitányságot… Hát még a szurkolók mekkora tévedésnek tartották! Utóbb kiderült, nem ismerte a játékosokat, összekeverte őket…

Az MLSZ nekilátott a rendcsinálásnak, Terpitkó András, az 1970-ben megválasztott elnök kijelentette: „A bundát én nagyobb bűnnek tartom, mint ha valaki a moziban kilopja a zsebemből a pénzemet. Akkor ugyanis csak a személyemet károsították meg. A bajnoki pontok »tolvajai« azonban sok ezer ember hitét rabolják el.”     

A Képes Sport is írt a tisztátalan meccsekről: „Ne nevezzük a megvesztegetést kedélyesen »bundá«-nak, ez nem afféle tréfásan-kacsintva említhető kópéság. Itt ugyanis arról van szó, hogy azért fizetnek pénzt játékosoknak, csapatoknak, hogy azok ne fejtsék ki igazi képességeiket, »feküdjenek le«, csapják be a közönséget, a Totó fogadóit, hamisítsák meg a bajnokság eredményét. Az MLSZ tehetetlensége ebben a kérdésben egyenesen elképesztő.”     

Sós Károly után Hoffer József töltötte be a szövetségi kapitányi posztot, jórészt annak köszönhetően, hogy az ifjúsági válogatottból már ismerte a játékosok zömét. Ám az elképzelés részben azért nem jött be, mert a civilben az MTI sportosztályának vezetője nem volt karizmatikus egyéniség, másrészt a sportág morális állapota nem tette lehetővé a jó szereplést. Őt tíz meccs után ismét Illovszky követte. Hoffer a távirati iroda munkatársaként saját maga diktálta le lemondását, a 3–0-s hazai sikert hozó szófiai bolgár–magyar Eb-selejtező után… Szegény Illovszky! A mester Görögországból tért haza, útban Spanyolország felé, mert régi barátja, Kubala László elintézte, hogy a Zaragoza edzője legyen. Csakhogy a vezetőség „lestoppolta”.

S láss csodát! Rudi bácsival a válogatott bejutott az 1972-es Eb belgiumi négyes döntőjébe. Az 1974-es vb selejtezőjének a magyar válogatott Máltával, Svédországgal és Ausztriával veselkedett neki, a csoportgyőztes jutott ki a 16 csapatos NSZK-beli tornára.

Illovszkyt végül egy döntetlen ütötte el attól, hogy elmondhassa, vb-re vezette a válogatottat: az utolsó körben a Népstadionban nem tudtuk legyőzni a svédeket, 3–3 lett az eredmény. A sérült Géczi Istvánt Bicskei Bertalan helyettesítette a kapuban, ez a meccs lett az egyetlen válogatottsága… 3–2-es magyar vezetésnél csak szemmel kísérte Ralf Edström fejesét. A mester nemcsak Bicskei beállításával nyúlt mellé: a szerinte az edzőtáborban vele tiszteletlen Juhász Pétert kihagyta a csapatból, a balhátvéd Szűcs Lajos lett, aki soha életében nem játszott ezen a poszton.

Hogy mennyire volt meglepetés a kiesés? Georg Ericson svéd kapitány így minősítette a magyar válogatott teljesítményét: „Lényegesen jobban játszottak, mint mi. Bevallom: a csoport legjobb csapata Magyarország. (…) A nehéz helyzetekben nem tudnak újítani, képtelenek e lélektani előnyt győzelemre váltani. Az az érzésem, a magyar labdarúgók nem ismerik a győzelem titkát.”     

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. augusztus 16-i lapszámában jelent meg.)