Kíváncsi az úszás utáni életére a világbajnoki bronzérmes Bohus Richárd

– Üde színfoltja volt az uszodák világának, nagyon fog hiányozni. Mosolyogva jött a világra is?
– Igen, ilyen vagyok, s ezen az Amerikában eltöltött évek csak „javítottak”. Alapvetően pozitív ember vagyok, de az ottani mentalitás még inkább hozzám tett, az ott „tanultakat” tudom hasznosítani az élet minden területén.

– Azért a hajnalban kezdődő edzések mindegyikén nem volt ilyen jókedvű, ugye?
– Hú, hát volt hiszti néha… Az edzőim tudnának mesélni, de én is beszéltem már arról a nyilvánosság előtt, hogy nem én voltam e tekintetben a sportolók mintaképe. Sokszor megesett, hogy késve értem az edzésre, mert tettem egy-egy kitérőt az odaút során, vagy még elszaladtam a mosdóba a kezdés előtt, de ahogy haladt előre a karrierem, egyre kevesebbszer fordult elő. Aztán persze a vége felé újfent többször megtörtént, hogy a hétkor kezdődő edzés azért indult tizenöt perccel később, mert a parton beszélgettem valakivel.

 
– Akkor bújjon valamelyik edzője bőrébe, és beszéljen, mondjuk, a tizenöt éves Bohus Richárdról!
– Még Békéscsabán úsztam, előbb Lázár Olga, később Szarvas János volt az edzőm, és szerencsém volt, hiszen látták bennem a lehetőséget. Mindkettőjüknek nagyon sokat köszönhetek, hiszen benn tartották a sportágban azt a fiút, akinek eleinte nem volt igazán jó kapcsolata az úszással, aki kerülő- és jóval hosszabb utakon járt edzésre, és aki gyakorta „lecsalta” az utolsó métereket egy-egy feladatnál.

– De miért ment el az edzésekre? Senki sem kényszerítette, valaminek vagy valakinek lennie kellett, aminek vagy akinek a hatására mégiscsak megjelent mindennap az uszodában.
– Nagyon jó volt a társaság, sokat hülyéskedtünk, és bár én voltam a legfiatalabb, vagyis a poénok jó része rajtam csattant, nagyon szerettem. Sokat köszönhetek az akkori bandának, és persze az edzőimnek, a családomnak.

TELEFONJA KÓDJA VOLT A VÁGYOTT IDŐ – MEGÚSZTA!
– Az alkatának vagy a habitusának köszönhető, hogy végül sprinterként ért el sikereket?
– Szerintem mindkettőnek, bár sohasem voltam „hegyomlás” jellegű úszó, mint a sprinterek többsége, a lábaim mindig is jól működtek, nagy erősségem volt, hogy elég jól és gyorsan tudtam magam hajtani velük, a sebességet pedig leginkább ezzel lehet elérni. Sajnos elég sok sérülésem volt, és ez hátráltatta, hogy a felsőtestemet is arra a szintre hozzam, mint a lábaimat. De az is az igazsághoz tartozik, hogy ugyan a sprinteket és a kondiedzést szerettem, az alapozást nagyon nem. Aztán idővel az is kiderült, hogy a regenerációm nem olyan jó, mint sokaknak.

– Hogy lett mégis sokaknak példaképük az a fiú, aki néha-néha linkeskedett edzésen?
– Fiatalként volt rám jellemző, hogy ha nem voltam kellően motivált, sutyiban le-lecsaltam a feladatok végéből, aztán az ifjúsági Európa-bajnokság után megváltozott minden – én is. Na, akkortájt biztos nem gondoltam volna, hogy harmincévesen vonulok vissza. Ám a tekintetben valóban pozitív példa lehetek, hogy bár volt bennem tehetség, nem tartoztam a legjobbak közé, mégis képes voltam kihozni elég sok mindent a pályafutásomból, s elértem, amit el lehetett.

– Mindig is reálisan látta magát. Már csak ezért is szerethető figura volt.
– Célozd meg a csillagokat, ha elrontod, akkor eltalálod a holdat – ez volt a mottóm.

– Ezt Amerikában tanulta?
– Már előtte is így gondolkoztam. A londoni olimpia előtt ötvenhét másodperc volt az egyéni csúcsom száz háton, és ötvennégy-harmincötöt tűztem ki magam elé a kvalifikáció során – ez volt a telefonom kódja is. Pályafutásom egyik legszebb pillanata az volt, amikor a debreceni Európa-bajnokságon századra pontosan azt az időt úsztam, amelyiket előtte fél évig naponta többször pötyögtem be a telefonomba. Elképesztő volt, s nem elsősorban az, hogy ezzel kijutottam Londonba, hanem az, hogy annyit úsztam, amennyit elterveztem – onnantól elkezdtem vizualizálni az eredményeimet, a versenyeimet, de nem tudtam, hogy mit csinálok, akkor még nem voltam tisztában vele, hogy ezzel a mentális felkészülésemet segítem. Varga Évának, a békéscsabai sportpszichológusomnak sokat köszönhetek, hiszen utána vele kezdtünk el ezen dolgozni, és szerintem emiatt is lettem később jó versenyzőalkat.

– A békéscsabai bohókás fiúnak hogyan jutott eszébe Amerika? Hogy mert ilyesmiről álmodni?
– A csabai Andrássy Gyula Gimnázium erős iskola volt, amelyben a tanulás volt a fontos, a sport csak másodlagos. Matekból és fizikából kifejezetten jó voltam, faktra is jártam, de az olimpia érdekében leadtam: feltettem mindent egy lapra, elhalasztottam az érettségimet is, mindent az úszásnak rendeltem alá, noha sokan kételkedtek benne, hogy kijutok Londonba. Makacs voltam mindig is, eldöntöttem, hogy márpedig megcsinálom.

– Ezek után amikor megkapta az értesítést az Arizona Egyetemről, érzett némi elégtételt?
– Inkább csak örültem neki, hogy a tényleg nem teljesen reális célomat mégiscsak elértem, s az ehhez vezető úton képes voltam úgy alakítani mindent – mentálisan, érzelmileg és fizikailag –, hogy képes legyek rá.

– Aztán az egyetemi évek első fele nem alakult a legjobban…
– Nemigen jöttem ki a vezetőedzővel, össze is vesztem vele, de annyira, hogy még a konditeremből is kitiltott.

Ha már elhatározta, meg is valósította: Bohus Richárd tavaly kipipált egy tételt álmai listáján, és végigment az El Caminón. „Egyedül mentem, és sokkal jobb volt, mint amire számítottam – mondta a világbajnoki bronzérmes úszó. – Azt tudtam persze, hogy mi az El Camino, de amúgy nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy sétálni kell. Nem néztem utána semminek, a hátizsákom is két nappal az indulás előtt érkezett meg. A telefonomról letöröltem minden alkalmazást, csak az út applikációja maradt rajta. Egyébként nem akartam magammal telefont sem vinni, de a barátom rábeszélt, mondván, sohasem tudhatom, mi történik, mikor lesz rá szükségem. Végül emiatt nem kellett használnom, csak esténként írtam üzenetet a barátnőmnek és a szüleimnek, hogy célba értem, és négy-öt naponta beszéltem is velük, de egyébként végig egyedül voltam. Illetve, ha társaságra vágytam, mindig volt kivel beszélnem – a világ minden tájáról »sétáltak« velem együtt fiatalabbak és idősebbek egyaránt. Nagyon-nagyon jó volt, elmondhatatlanul.”

– Miért, mit csinált?
– Itthon saját testsúlyos edzéseket végeztem, ott viszont hatalmas súlyokkal dolgoztunk, az egyik ilyen feladatnál el is tört a porc a vállamban, s bár azt mondták, nincsen semmi baj, és ugyanúgy versenyeztem tovább, éreztem, hogy gond van. Egy idő után már a karomat sem tudtam felemelni, így amikor hazajöttem, s doktor Pavlik Attila megnézte a vállamat, és azt mondta, holnapután műtét, nem csodálkoztam.

– Mindig is az a típus volt, aki ki merte nyitni a száját, ha úgy érezte, sérelem érte?
– Türelmes vagyok, de ha igaz­ságtalanságot érzek, bátran megszólalok.

– Ennek ellenére szerencsésnek érezhette magát, hiszen átélte, amit a filmekben látunk: napfény, pálmafák, tulajdonképpen gondtalan egyetemi élet.
– Néha nem is hittem el, hogy ott vagyok… Nagyon szerettem Amerikában élni, élveztem, hogy a pálmafák között kerékpározva megyek edzésre, hogy állandóan süt a nap, hogy minket, sportolókat mennyire megbecsülnek az egyetemen. Sok mindent láttam és tanultam – nemcsak az úszásról, az életről.

NEM INDULT FÉNYESEN A KAPCSOLATA BOWMANNEL
– Ha minden remekül ment volna Arizonában, akkor is nyilvánvalóan nagy örömmel vette volna tudomásul, hogy Bob Bowman, Michael Phelps edzője érkezik a csapathoz. Hogyan fogadta a hírt?
– Akkorra már túl voltam a műtéten, kis híján kvalifikáltam is a világbajnokságra, úgyhogy egyre jobban ment az úszás, ráadásul elkezdtem gyorson is úszni. Bob oda is jött hozzám, s azt mondta, alig várja, hogy együtt dolgozzunk.

– Hú, már a kezdés előtt elismerést kapott a legendás edzőtől!
– Igen, csakhogy másnap történt egy kis malőr egy buliban… Tudtam, hogy erről be kell számolnom Bob Bowmannek is, így másnap remegő kézzel felhívtam, de folyamatosan attól tartottam, hogy kirúg a csapatából. Próbáltam poénkodni, amikor elmondtam neki, mi történt, de nem volt vevő a viccelődésre – onnantól jó ideig levegőnek nézett edzésen, egyáltalán nem szólt hozzám. Nem volt könnyű időszak, hiszen ott mindenki neki akart bizonyítani, az ő figyelmét elnyerni. Aztán jött egy verseny, amelyen elég jól úsztam, s utána már elkezdett foglalkozni velem. Ám nem sokkal később eltörtem mindkét kezem…

– Igazi horrortörténet…
– Biciklivel mentem edzésre, és egy tripodállvány is volt nálam, amire nagyon vigyáztam. Az esésnél nem is lett baja, a bicikli küllői és minden más viszont eltört. A két kezem is. Először még nem is igen érzékeltem, elkértem a szobatársam kerékpárját, és elmentem edzésre. Félúton már észleltem a bajt, az uszodában többen ránéztek a kezeimre, s csak annyit mondtak, kuka…

– Árulja el, ilyen antré után hogy lett jóban Bob Bowmannel? Annyira, hogy még manapság is beszélnek, s többek között abban is közreműködött, hogy Kós Hubert Arizonában folytassa.
– Be akartam bizonyítani magamnak és persze Bobnak is, hogy vissza tudok jönni a sérülésből. 2015 novemberében tört el a két kezem, azt mondták, vagy megműtik, s akkor három hét a rehabilitáció, vagy csavart tesznek be, és csak gipszet kapok, akkor azonban hat hetet kell kihagynom. Az első megoldást választottam, és amint lehetett, mentem edzésre. Volt egy pályám – én csak kriplipályának hívtam, hiszen nem tudtam rendesen úszni. Egyébként abban az időszakban döntöttem el, hogy végig akarok menni az El Caminón… Nem tudtam biciklizni, így sokat gyalogoltam, volt időm gondolkodni – sokszor hajnali négykor el kellett indulnom edzésre, hogy időben odaérjek. Bob Bowman látta rajtam, komolyan gondolom.

– Az úszás világa tudott Bohus Richárdról, de a magyarok többsége azon a bizonyos 2017-es budapesti világbajnokságon ismerte meg, amelyen a 4x100-as gyorsváltóval felért a dobogó harmadik fokára.
– Minden szempontból a karrierem csúcsa volt, pedig előtte nem gondoltam volna, hogy ilyen eredmény sül ki belőle. Bár egész évben jól mentek az edzések, Bob Bowman meghívott az amerikai válogatott coloradói edzőtáborába, csak hát magaslaton voltunk, keményen dolgoztunk, én meg az egyik edzésen elájultam…

– Tessék?
– Így történt, hirtelen elsötétedett minden, annyi erőm volt csak, hogy belekapaszkodjak a kötélbe, úgy húztak ki a vízből. Kissé „megreccsent” a szervezetem, pedig előtte tényleg jól alakult minden. Olyannyira, hogy amikor Nathan Adriannél jobb időt úsztam egy edzésen, a sprinterkirály meg is kérdezte: „Ki a f.sz vagy te?”

– Hála istennek, a budapesti vébére rendbe jött minden.
– És ez nagy mértékben köszönhető Szarvas János edzőnek, hiszen Bob küldte az edzéstervet nekem, de ő mert engem pihentetni: ismert, tudta, ez válik be nálam, főként a coloradói eset után. A vébére, szerencsére, utol is értem magam. Éreztem, hogy jó kis váltó állt össze Kozma Dominikkal, Németh Nándorral, Holoda Péterrel. A verseny reggelén mondtam is a srácoknak, gyerekek, ez ma nagyot fog szólni. Aztán elrontottam a benyúlást… És abban a pillanatban belém hasított, hogy Bob le fog cseszni emiatt… Hallottam, hogy ordít az egész aréna, megfordultam, ránéztem az eredményjelzőre, és alig akartam elhinni, hogy harmadikok lettünk.

– Én meg azt nem akartam elhinni, amikor a vébé után felvetette, lehet, hogy abbahagyja…
– Sokszor akartam befejezni, ám aztán rendre jól úsztam az utolsónak tervezett versenyen, és olyankor eldöntöttem, még megmutatom, mit tudok. Nem akartam úgy abbahagyni, hogy még van bennem.

– Már nincs?
– Nincs.

ÍGY VOLT SZÉP ÉS JÓ MINDEN NEHÉZSÉGGEL EGYÜTT
– Mit adott önnek az úszás?
– Bejárhattam a világot, kaptam egy olyan perspektívát, amilyen keveseknek adatik meg. Van véleményem sok mindenről, mert láttam sok mindent. Emellett a sportág legjobbjaival edzhettem együtt, akik közül többeket a barátomnak is mondhatok – és sokat tanultam az edzőimtől, Lázár Olgától, Szarvas Jánostól, Nagy Pétertől, Bob Bowmantől, nekik nemcsak az úszás miatt lehetek hálás, hanem azért is, mert az életre neveltek és tanítottak. És persze maga az úszás is nevelt: célt kitűzni, alárendelni valamit valaminek, felépíteni valamit, türelmesen dolgozni – ezt sportolóként tanultam meg. Bob is azt tanítja, hogy trust the process, vagyis a folyamat a lényeg. Ő mindig azt mondja, szegd le a fejed, csináld a dolgod, meglesz az eredménye.

– És mit vett el az úszás?
– Sok áldozattal jár a versenysport, én sem az a fiatal voltam, aki sítáborba járt az osztálytársaival, vagy karácsonykor elutazott a családjával, a barátnőjével… A londoni olimpia után beszélgettem egy fiatal ökölvívóval, aki elmondta, megvolt a lehetősége rá, hogy ott legyen a játékokon. Amikor megkérdeztem tőle, miért nem élt vele, azt felelte, a bulizást választotta.

– Ha lenne lehetősége visszapörgetni az idő kerekét, min változtatna, mit csinálna másként?
– Semmit. Így volt szép és jó – minden nehéz­séggel együtt. Szerintem aki azt választja, hogy visszapörgeti az idő kerekét, hogy változtasson, az nem tanult a hibáiból. Pedig nem lehet őket megkerülni – valami vagy jól sikerül, vagy tanulsz belőle. Ha nem így gondolkozol, nem tudsz előrelépni. Ha nem tudsz felülkerekedni a problémákon, viszed magaddal a batyut, amely egyre csak nő, egyre nehezebbé válik. Nem vagyok tökéletes, volt, hogy cipeltem magammal, és mindig lassabban is haladtam.

– Innentől merre van az előre?
– A programozásban képzelem el a jövőmet. Ugyan építészmérnök akartam lenni, de aztán kikötöttem ennél a területnél.

– Fél kissé az új élettől? Vagy boldog, hogy vége az úszásnak? Netán kíváncsi, hogyan állja meg a helyét egy másik területen?
– Kíváncsiság van bennem. Sportolóként buborékban élsz, hímes tojásként óvnak minket a körülöttünk lévők azért, hogy a lehető legjobban tudjunk teljesíteni, aztán amikor ennek vége, hirtelen sok minden a nyakunkba szakad. Sokan érzik, hogy a zárt világ nem feltétlenül nevel minket az életre, de én abban bízom, hogy éppen az úszásban tanultak segítenek majd abban, hogy civilként is megálljam a helyem.
 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. január 27-i lapszámában jelent meg.)