Dicsőszentmártoni dicsőség – az első 100-szorosok, 15. rész: Bölöni László

Amíg 2015 novemberében, ama emlékezetes oslói estén Király Gábor el nem ért a 100. válogatottságához az Európa-bajnoki pótselejtezőn, úgy élt a közbeszédben, hogy Bozsik József az egyetlen magyar labdarúgó, aki ilyen sok válogatottságig jutott. Holott a Dicsőszentmártonból származó, játékosként a bukaresti Steauával BEK-győztes, edzőként Európa-szerte, Belgiumban, Franciaországban, Portugáliában is nagy sikereket elérő Bölöni László is a miénk – csak éppen neki erdélyi magyarként, a történelmi kényszerhelyzet okán Románia válogatottját kellett erősítenie. Ott viszont elsőként ért el a 100-as határhoz.

Máig két, párhuzamos nyilvántartás létezik az ő számairól. A FIFA hivatalosan 102-szeres válogatottnak ismeri el, és a magyar sajtóban is ezt szoktuk használni, Romániában azonban olykor 108-szorosként kezelik. Az eltérés oka ugyanaz, mint ami sorozatunk több részében is felbukkant: sokáig beleszámolták az olimpiai mérkőzéseket is, a FIFA 1999 óta viszont ezeket nem veszi figyelembe – visszamenőlegesen sem. Vagy legalábbis nem mindegyiket… A nemzetközi szövetség négy olimpiai selejtező mérkőzést vett ki Bölöni lajstromából, további kettőt pedig a Román Labdarúgó-szövetség törölt 2007-ben (az 1980. január 11-én a magyar B-válogatott ellen, és az 1984. január 22-én az ecuadori U23-as csapat ellen játszott találkozót, utóbbin pedig Bölöni gólt is szerzett).

Így aztán a FIFA nyilvántartása szerint Bölöni László 100. válogatott meccse az 1988. március 23-án Dublinban rendezett ír–román (2–0) lenne. Ám természetesen nem akkor ünnepelték az ő centenáriumát, hanem akkor, ami az aktuális listán a 94. mérkőzéseként szerepel, vagyis 1987. szeptember 2-án, a lengyelországi Bydgoszczban (Lengyelország–Románia 3–1).

„Magam is nehezen tudom ellenőrizni, melyik a helyes, a százkettő vagy a száznyolc, de nrkem az a fontos, hogy a száz biztosan megvan, és azt Lengyelországban ünneplték, ünnepeltük meg – mondta lapunk megkeresésére Bölöni László. – Azon a meccsen kaptam emlékkupát a Román Labdarúgó-szövetségtől, és a lengyelek is megajándékoztak egy zászlóval vagy kupával, már nem is tudom pontosan, mivel. Lehetséges, hogy ténylegesen nem ez volt a századik mérkőzésem, de én is ezt tartom nyilván annak.”

Bölöni László azt is elmondta: nem csak a 100., de az első válogatott mérkőzését is vita övezi. „Az első meccsem a válogatottban Dánia ellen volt, mások szerint viszont a görögökkel szemben. De nekem ebben is csak az a fontos, hogy megtörtént, nagyon vágytam rá, hogy legalább csak egyszer válogatott lehessek. Aztán jött még néhány…” Az ellentmondást itt is az okozza, hogy a Dánia ellen 1975. június 4-én Bukarestben játszott összecsapás olimpiai selejtező volt, miként a 14 nappal későbbi, koppenhágai visszavágó is. Ezeket követte 1975. szeptember 24-én Thesszalonikiben a Görögország elleni Balkán-kupa meccs, ez már bizonyosan tétmérkőzés volt, ezért egyes nyilvántartások szerint ez volt az első válogatott meccse. Akkor már csak azt nem értjük, a FIFA miért számítja be a két Dánia elleni találkozót is a 102-be, ellentétben négy másik olimpiai selejtezővel…

Erre a jubileumi, lengyelországi mérkőzésre annak ellenére sem emlékszik vissza jó szívvel Bölöni László, hogy a 80. percben tizenegyesből eredményes volt. „Nem szép emlék, egyrészt azért, mert kikaptunk. Másrészt a helyszín miatt. Az ötvenedik válogatott mérkőzésemnél sikerült kiharcolnom, hogy a szülővárosomban, Marosvásárhelyen legyen, ahol a pályafutásom is kezdődött (1983. március 9., Románia–Törökország 3–1, a jelenlegi hivatalos nyilvántartás szerint az 53. meccse Bölöninek – a szerk.). Szerettem volna, hogy a századik mérkőzésemen is Marosvásárhelyen ünnepeljenek, próbáltam diplomatikus úton elintézni, hogy Vásárhelyre jöjjenek a lengyelek, ők bele is egyeztek volna, de aztán megmagyarázták nekem a román szövetségből, hogy furcsa lenne, ha mást ünnepelne a lelátó, mint akit abban az időben ünnepelni lehet. Ezt a választ kaptam. Akkor már külföldön, Belgiumban játszottam, nem engedhették meg, hogy nagyobb tapsot kapjak, mint a nagyfőnök (Nicolae Ceausescu – a szerk.). Belenyugodtam, mondván, nem az a fontos, hol van, hanem hogy eljött végre a századik meccs.”

A Népsport rövid, tárgyilagos cikket szentelt Bölöni 100. fellépésének, felidézve pályafutása mérföldköveit, majd több mint két héttel később, 1987. szeptember 19-én jelent meg a sportnapilapban egy testesebb riport Móra Lászlótól. Ebből idézzük: „Nem volt könnyű a megtett út. Neki kétszeresen meg kellett küzdenie az elismertetésért. Amikor elvégezte a fogorvosi fakultást, egy hegyi településre nevezték ki. Elfogadta a kihívást. Persze, segítették is. »Hálával tartozom edzőimnek, akik útnak indítottak, segítettek. De ez a száz válogatott meccs elsősorban az én sikerem. Én tudom csak, hogy mennyi munka, verejték és lemondás van mögötte« – mondja, miközben az MTK-VM elleni BEK-mérkőzés után a Steaua öltözője fölött létesített orvosi rendelőjébe invitál. Két emelet között meg kell állnunk. »Ne haragudj, halálosan fáradt vagyok.« Ezt az arcot, tekintetet, a szurkolók soha nem láthatják… A szurkolók. A stadionból kimenet belülről biztosítja kocsija ajtaját. Szükség van rá. A kapuban várakozó ezres tömeg megrohamozza a kocsit, s nevét skandálja önfeledten: Bö-lö-ni… Bö-lö-ni! Talán Hagi kapott hasonló ovációt. A századik válogatottsága előtt a román szaklapban, a Sportulban közzétett nyílt levelében nekik is megköszönte a sok buzdítást, szurkolást. Akik hétről hétre gyönyörködnek játékában, megtapsolják alakításait. Ritkán csalódtak. Bölöni lassan húsz éve szolgálja becsülettel a román labdarúgást. Tölt a pohárba. »Igyál az én magányos ünnepemre, s arra, hogy talán a százhúszat is megérem« – mondja. Koccintunk, miközben arra gondolok, hogy ez a jubileum egy kicsit talán a mi ünnepünk is, a miénk, akik szintén szurkoltunk annak, hogy elérje a századikat.”

De 120-ig már nem jutott. Hogy miért? A Bölöni Lászlóról nemrégiben bemutatott dokumentumfilmben, Kollarik Tamás és Szabó Attila alkotásában a címszereplő azt is megemlítette, hogy érdekes módon éppen a román válogatott két magyar nemzetiségű szövetségi kapitánya, az Ajax élén kétszeres BEK-győztes Kovács István, és a Steauát BEK-sikerre vezető Jenei Imre idején nem tudta úgy növelni válogatott meccsei számát, ahogyan növelhette volna. Megkérdeztük tőle, hányszoros válogatott lehetne, ha Kovács és Jenei rendszeresen játszatja a román nemzeti csapatban.

„Nem számoltam soha ennek utána – felelte Bölöni László. – Annyira zavart, annyira fájt a kimaradás, hogy igyekeztem nem is gondolni erre. Aztán később mind a ketten megmagyarázták, hogy miért kellett kihagyjanak engem, ezért azt is mondom a filmben, hogy én ezeket mind tudom. Én biztos, hogy nem tettem volna ilyet, de az akkori helyzetre visszagondolva, meg tudom érteni őket is. Nem haragudtam erre a két emberre, Imrére pláne nem, vele aztán tényleg baráti viszonyban voltam.”

(A következő részben: Dánia – Morten Olsen)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. április 25-i lapszámában jelent meg.)