Jeges élmények, jeges zuhany – Csinta Samu publicisztikája

ALIGHA ÉLVEZTÉK FELHŐTLENÜL a román jégkorong-válogatott vezetői a pénteki szünnapot, pedig a sepsiszentgyörgyi divízió 1/A-világbajnokság utolsó fordulója előtti szusszanásra igazán exkluzív helyet találtak ki a szervezők. A brit uralkodónak, III. Károly királynak a „világvégi” háromszéki településen, Zalánpatakon megbúvó menedékhelye tökéletesen alkalmas volt az összegubancolódott idegek kifésülésére. Trónörökös korában Károly herceg sűrűn járt ide, a magas egyházi méltóságokéra hajazó pásztorbotjával sokszor körbeböködte a szűz legelők növényzetét, megcsodálta a kaszáló emberek mozdulatait, hosszasan hallgatta a madarak koncertjét. Többek között ebbe az oázisba invitálta vendégeit a Román Jégkorongszövetség vezérkara, amely a szombaton véget érő viadal során valóban mindent megtett annak érdekében, hogy Székelyföld felkerüljön a világ hokitérképére. Az összességében zökkenőmentesen megrendezett remek látvány- és hangulati elemekkel színesített torna teljes sikeréhez már csak a jó hazai szereplés kellett volna.

Ezt azonban megtagadta a sors, mondhatni teljes mértékben, hiszen már a vb zárórája előtt két nappal eldőlt, hogy épp a házigazda válogatott zuhan ki a második vonalból. A 18 székelyföldi magyar játékost felvonultató gárda épp a végső győztes Nagy-Britannia ellen volt képes pontszerzésre, a többi mérkőzését elbukta – köztük a japánok elleni ki-ki csatát –, így az utolsó fordulóra maradó, Olaszország elleni találkozó már csak a vendégek számára hordozott bármiféle tényleges tétet. Utóbbiak ki is használták a lehetőséget, 7–1-es győzelmükkel – a japánok ellen meglepetésvereséget szenvedő ukránokat megelőzve – biztossá tették a második helyet, s így a feljutást a legmagasabb osztályba.

Csalódás ez a köbön, hiszen a bennmaradás volt a minimális célja a román válogatottnak. Az első két – a lengyelek elleni vesztes, illetve a britek elleni a rendes játékidőben döntetlent hozó (1–1), majd a hosszabbításban elveszített találkozót követően Nagy Attila, a szövetség elnöke igazából csak azon sajnálkozott, hogy épp az elitbe jutásért ácsingózó lengyelek ellen kellett kezdeniük, így nem adatott meg a fokozatos belelendülés lehetősége. Ezt a logikát a britek elleni, az iksznél is többet ígérő szereplés is alátámasztani látszott, aztán jött az ukrán úthenger, a 0–4-es sokkból pedig a japánok ellen sem sikerült felocsúdni. Legfeljebb igen kis mértékben, de csak azt követően, hogy az ázsiaiak már négy góllal mentek. A 3–5-ös végeredmény már szépségtapasznak is kevés volt.

Azt tartják, a győzelmet nem kell megmagyarázni, egy vereséget, pláne egy kiesést követőt pedig nem érdemes. Tanulságokat levonni természetesen kötelező, annál is inkább, mivel a szövetség élén történő váltást követő perek sokaságából teljes mértékben máig sem kilábaló vezetők hosszú távú építkezést terveznek. Ehhez adhatott volna kitűnő löketet a jé­gen is sikeres világbajnokság. Már maga a rendezési jog megszerzésére tett erőfeszítések is ezt célozták, hiszen az elmúlt évtizedek során Romániában mély Hamupipőke-létbe züllesztett sportágnak nemcsak az utánpótlás-nevelés szintjén volt szüksége új rajtra, hanem a külsőségek – értsd: sportdiplomácia – tekintetében is. No meg a láthatóság terén, hiszen csak a megfelelő kirakatelemek vonzzák a gyerekeket, a szponzorokat, mert ahogy a mondás is tartja: nem elég jónak lenni, annak is kell látszani.

Úgy tetszik, a dolgok eme vonzatával nincs is különösebb baj, holott akadt némi kockázat. Amivel tisztában volt a konkurencia is. A csillagok állása, azaz a rendezési algoritmus azonban kedvezőnek tűnt, hiszen a vb-jogért igazából csak a japánokkal kellett meccselni, a Távol-Keletet azonban a nemzetközi vezérkar és a mezőny egyaránt túl távolinak tartotta. Az elitbe tartó lengyelek szívesen vállalták volna a házigazda szerepét, de ők nemrég voltak rendezők, így csak visszalépés esetén juthattak volna újabb lehetőséghez. A zuhanyhíradó szerint rá is hajtottak erre a lehetőségre a kivásárlásra tett kísérlettől kezdve a rémhírkeltésig. Elsősorban azt meglovagolva, hogy a 2016-ban átadott Sepsi Arénában korábban sohasem készítettek jeget, az ily módon fennálló rizikófaktort pedig a riválisok az utolsó pillanatig igyekeztek dimenzionálni.

A szervezők azonban példás összefogással megoldották a feladatot, néhány infrastrukturális fejlesztés időben való befejezése is sokat segített, így például a háromszéki megyeszékhely tavaly elkészült körgyűrűje annak a kritériumnak a teljesítését is lehetővé tette, hogy a csapatok maximum harminc perc alatt megtehessék a szállás és a csarnok közötti távolságot. A korábbi világversenyeken szerzett tapasztalatokat a helyiek sikerrel vetítették a helyi adottságokra, így néhány apróságot leszámítva a kifogástalanhoz közelített a rendezés. Bár a szomszédos ország korábban már rendezett három második vonalbeli – akkori nevén B-csoportos – jégkorong-világbajnokságot, 1972-ben pedig Csíkszeredában C-csoportos vb-n tapasztalhatta meg a magyar válogatott az erdélyiek szeretetét, a sepsiszentgyörgyi torna egyöntetűen a legrangosabbnak számít a műfajban, nem beszélve arról, hogy 2025-ben Románia nem ad otthont hasonló presztízsű világversenynek. Ez önmagában is hatalmas felelősséget hordozott, a sokrétű összefogás azonban megteremtette az esemény nívós lebonyolításához szükséges hátországot. Ez abban is megmutatkozott, hogy gyakorlatilag folyamatosan telt ház (2600 néző, akiknek többsége magyarul szurkolt a hazai csapatnak) volt a mérkőzéseken, ami például kora délután, semleges együttesek szereplése esetében nem kis szó és remek ajánlólevél további sportdiplomáciai kezdeményezésekhez.

Innen azonban óhatatlanul vissza kell kanyarodnunk az Erste Liga mérkőzései révén a magyar közvélemény által is ismert jégkorongozók teljesítményére. Tavaly Bolzanóban a záró nap előestéjén rendezett banketten szinte a teljes mezőny feszengett, hiszen az utolsó fordulóban még négy csapat volt érdekelve a feljutásért zajló küzdelemben. Köztük a székelyekre épülő román is. A magyarok feljutását hozó divízió 1/A-vb-n a végül negyedik helyezés megszerzése ígéretes alapot teremtett az idei vb házigazdai jogának elnyeréséhez. Ezek után természetesen csalódás a hazai jégen „elcsúszás”, de remélhetőleg nem akadályozza meg a további építkezést. Abban a tekintetben sem, hogy néhány éven – józan hangok szerint egy évtizeden – belül felnőjön az a generáció, amely képes lesz kiváltani a ma még nélkülözhetetlen honosított játékosokat. Ami nem kíván feltétlenül arra utaló célzás lenni, hogy az orosz vagy finn származású hokisok „ne tették volna oda a csontot”, de a folyamat biztosan jótékony hatást gyakorol majd a szurkolók és a csapat közötti „kémiára”.

Az eredménytől, pontosabban az eredménytelenségtől függetlenül sokak számára bizonyára életre szóló élménnyel szolgált a világbajnokság annak minden következményével, a játék, a férfias sportág talán örökre ható vonzásával. És ez mindennél fontosabb, képes lehet felülírni a jégkorongon belüli ellenzéknek, valamint a román sajtónak a kiesés nyomán óhatatlanul felerősödő kritikus hangját. A jégpályák számának növekedése mellett ugyanis a személyes élmény is remek toborzó szokott lenni. Mint ahogy az volt az 1976-os olimpia, ami után a tornász Nadia Comaneci szenzációs versenyzése, eredménye nyomán a romániai lakótelepi házak közötti szőnyegporolók megteltek „nádiázó” gyerekekkel.

A zalánpataki királyi domíniumban tett látogatás benyomásait valószínűleg maradandó emlékként viszik majd haza a világbajnokság vendégei a székelyföldi ízekkel, a csarnok előtti szurkolói zónában szerzett friss barátságokkal együtt. Nagy Attila és csapata pedig újabb motivációval erősödve folytathatja a székelyföldi lábakon álló romániai jégkorongsport megerősítését.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!