Felsorolás és számozás – Szűcs András jegyzete

Van az a mondás jégkorongban – és máshol is bátran alkalmazható –, amely nyilván a tengerentúlról ered, és eredetiben úgy hangzik, hogy „Not too high, not too low”, azaz egy-egy életeseménytől nem szabad sem túl magasra, sem túl mélyre kerülni, hasznosabb megmaradni az arany középúton. Ennek kiváló példája volt a hétvégén rendezett férfi olimpiai selejtező, amelyen Lettországtól kaptunk egy kilencest, aztán a momentán szintén A-csoportos Olaszországot legyőztük.

Pénteken eljött a világvége? Nem.

Vasárnap eljött a Kánaán? Dehogy.

Na de akkor mit kellene megérteni ebből a hokihétvégéből?!

Ezen filózva vakargatja a fejét mindenki, akit érdekel egyáltalán, mert közben pluszgondolatnak ott van, hogy a női válogatottunk meg az összes létező történelmi eredményét felülmúlva a 9. helyen zárta első elit-világbajnokságát, ezzel töltekezve mehet a saját olimpiai kvalifikációjára novemberben, és amikor jövő tavasszal frissítik majd a világranglistát, a csúcsnak számító jelenlegi 12. helyén is javíthat.

Eközben a férfiak a 21. helyen állnak, de ők is javíthatnak, mert amúgy az ötkarikás események eredményeit vastagabban írják. Akármennyire hihetetlen is, ezen a víkenden pontokat hoztunk olyan riválisokon, mint Dél-Korea, Kazahsztán, Nagy-Britannia és Olaszország, amelyek mind többször jártak az elitben, amióta a mieink benézhettek öt éve. A hokiszótárunkba alighanem „rigai rettenetként” bevonuló kilences dacára.

Ennél sokkal érdekesebb, ha a csapatkapitányunk azt nyilatkozza a szövetségi kapitány mellett ülve, hogy talán nem ártott volna többet készülnünk; hogy jó lenne minél több ilyen meccset játszanunk… Azt már mi kötjük tovább, hogy eközben csakis a Fehérvár képes megragadni külföldi, a miénknél nívósabb bajnokságban – meg két vezető női klubunk, amúgy –; hogy a legmenőbb légiósaink klubelfoglaltság és/vagy sérülés miatt a legritkább esetben játszhatnak a válogatottban; és úgy általában kiveszett némi karakter és tűz az egész hokinkból, amit a legnehezebb papíron levezetni, de ettől még igaz, és felveti a kérdést, miért kellett elüldözni az e szellemet továbbörökíteni képes legendáink többségét például a férfiválogatott mellől?

És legfőképpen, hogy akik ezeket felsorolják, és egyre többen vannak, azokat miért nem hallgatják meg?!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!