Jean-Marie Pfaff: Furcsállom, hogy negyven éve nem látjuk vb-n a magyar válogatottat

– Két mérkőzés, két döntetlen, egyetlen szerzett gól, ráadásul az is öngól… Mi a gond a belga válogatottal a vébén?     
– Nem akarom bántani a labdarúgókat, de amit eddig láttam, az nem az a futball, amelyet a csapatnak játszania kellene – válaszolta lapunknak a 72 esztendős Jean-Marie Pfaff, a belga válogatott és a Bayern München korábbi kiváló kapusa. Hazája nemzeti csapata Egyiptommal 1–1-et, Iránnal 0–0-t játszott a csoportkörben, és magyar idő szerint szombat kora reggel Új-Zéland ellen a továbbjutásért indul harcba. – A nyitó mérkőzést fontos lett volna megnyerni, mert a vébén az első meccs mindig irányt mutat. Így viszont azonnal nyomás alá került a válogatott.

– A papírforma alapján a harmadik fordulós összecsapásnak formaságnak kellett volna lennie, nem igaz?     
– A keret erőssége alapján ebből a csoportból simán tovább kell jutni. Egyiptom, Irán és Új-Zéland kemény ellenfél, de nincsenek egy szinten Belgiummal. Az Irán elleni találkozón mindenesetre nem csak az eredmény volt kiábrándító. Nem volt ritmus, lendület, a legkevésbé sem éreztem, hogy csapatunk szétszedheti ellenfelét.

– Mit hiányolt eddig leginkább?     
– A kombinatív játékot. Tíz éve egészen más belga válogatottat láttunk. Gyorsabban járt a labda, jobban mozogtak a játékosok, több volt az ötlet. Most sokszor azt érzem, mintha mindenki a másikra várna. Várják, hogy Kevin De Bruyne adjon parádés passzt, Romelu Lukaku tartsa meg a labdát, Thibaut Courtois halmozza a bravúrokat a kapuban. De a világbajnokságon ez nem elég. Több válogatott is sokkal jobban néz ki, például a francia meg az argentin – több bennük az energia.

– Romelu Lukakuról mit gondol? Annak idején szívesen védett volna ellene?     
– Szeretem a játékát, kiváló csatár, rengeteget tett a belga futballért, de szerintem most nincs százszázalékos állapotban, a csatároknál ez azonnal észrevehető. Nem olyan élesek az első mozdulatai, nem tudja úgy megtartani a védőt a hátán, ahogyan szokta. Akkor igazán félelmetes, ha agresszív, ha a tizenhatoson belül az ellenfél azt érzi, minden pillanatban figyelni kell rá.

– Kevin De Bruynétől is többet vár?     
– Ő klasszis, mindent tud a labdával. A többiek figyelik a pályán, ha gyorsít, gyorsul a csapat is. Ha bátran játszik, a többiek is bátrabbak lesznek. De nem lehet mindent egyetlen embertől függővé tenni.

– Új-Zéland ellen könnyed győzelmet vár?     
– Meglesz a három pont, de egészen más teljesítmény kell, mint amit Irán ellen nyújtott a csapat. Az irániak úgy futballoztak, mintha az életükért játszanának, küzdöttek, becsúsztak, a kapusuk pedig talán élete mérkőzését játszotta.

– Thibaut Courtois immár tizenhét vb-mérkőzésen szerepelt, beérve ezzel a vonatkozó belga örökrangsor élén Enzo Scifót, a nyolcvanas-kilencvenes évek klasszis középpályását. Mit szól hozzá?     
– Courtois kivételesen jó, nagy dolog, hogy ilyen régóta a válogatott vezére, az Új-Zéland elleni meccsen pedig átírja a belga rekordot. Egyébként tudom, milyen érzés, amikor egy egész ország várja, hogy a kapus mindent megoldjon a gólvonalon…

– Téma volt az is a válogatottnál, hogy Jérémy Doku hazautazott Európába első gyermeke születése miatt. Korábbi játékosként mi a véleménye erről?     
– A labdarúgás fontos, a világbajnokság óriási esemény, de a család mindennél többet ér, ezt én is vallom. Futballista lehetsz húsz évig, de egy gyermek születése nem mindennapi alkalom és öröm. A szakmai stáb és a játékos közösen döntött így, talán vírusos megbetegedése is volt, szóval nem szabad kívülről ítélkezni.

– Hogy tetszik a világbajnokság?     
– Az igazi torna nekem a kieséses szakasszal kezdődik. Rengeteg a mérkőzés, tisztában vagyok vele, hogy a pénz diktál… Időnként beállítom az ébresztőórámat hajnalra, felkelek, leülök a kanapéra, de rendre belealszom a meccsekbe. Európából az időeltolódás miatt nem könnyű végig figyelemmel követni a vb-t.

– Ön 1982-ben és 1986-ban is védett világbajnokságon. Más idők voltak azok?     
– Az 1982-es spanyolországi viadalon játszottunk Magyarország ellen is, egy egy lett a vége, ami nekünk elég volt a továbbjutáshoz.

– Ha már szóba került az a mérkőzés: Fazekas Lászlót az egyik kijövetele után úgy elütötte, hogy a csatárnak kevés híján eltört a lába.     
– Később elnézést kértem tőle. Nekünk, kapusoknak speciális a helyzetünk, ha kiindulunk a kapuból, kő kövön nem maradhat. László rendkívül technikás futballista, Belgiumban is ikon volt. A magyar labdarúgókat az elegancia és a technika jellemzi, ezért is furcsállom, hogy negyven éve nem látjuk világbajnokságon a csapatukat.

– Mondhatjuk, hogy az 1986-os mexikói torna az ön pályafutásának csúcsa volt?     
– Ott minden sikerült. Az elődöntőig jutottunk, én pedig a világ legjobbjai között érezhettem magam. Mexikó, Irak, Paraguay, aztán a Szovjetunió elleni drámai meccs, a spanyolok elleni tizenegyespárbaj, végül Argentína és Diego Maradona.

– Ellene milyen volt játszani?     
– Mintha egy másik bolygóról érkezett volna, zseni volt. Amikor megkapta a labdát, mindenki érezte, hogy valami mindjárt történik. Az elveszített elődöntő után odajött hozzám, rám nézett, és nekem adta a mezét. Alig hittem el. Nekem, a szegény belga fiúnak, akinek gyerekkorában az édesanyja használt ruhából varrt kapuskesztyűt, Diego Maradona adta ide a mezét. Akkor éreztem igazán, hogy hosszú utat tettem meg.

– Gyerekként valóban ennyire nehéz körülmények között nőtt fel?     
– Tizenketten voltunk testvérek. Munkáscsalád volt a miénk, sokszor nemhogy kapuskesztyűre, rendes ételre sem volt pénz. Édesanyám mégis mindig kitalált valamit. A legnagyobb csapás édesapám halála volt. Alig múltam tizenkettő, amikor elveszítettük. A halálos ágyánál megígértem neki, hogy híres futballista leszek.

VILÁGBAJNOKSÁG, EGYESÜLT ÁLLAMOK, KANADA, MEXIKÓ
CSOPORTKÖR, 3. FORDULÓ
G-CSOPORT
Szombat, 5.00: Új-Zéland–Belgium (Tv: M4 Sport) – élőben az NSO-n és a Nemzeti Sportrádióban!