Európa játéka – Bodnár Zalán jegyzete

Az idei világbajnokság újfent bizonyította, hogy az észak-amerikai, távol-keleti, közel-keleti országok vagy éppen az ausztrálok elkölthetik a világ pénzét is innovációra, know-how-ra, megtanulhatnak mindent, ami megtanulható, lemásolhatnak mindent, ami lemásolható, továbbra sem tudnak a legmagasabb szinten tényezők lenni. Hiányzik belőlük valami ősi, ami kell hozzá. Noha sokan már évtizedek óta jövendölik az elitváltást, a labdarúgás továbbra is Európa és Dél-Amerika játéka.

Ám utóbbi is verejtékezve kapar érte, hogy ott maradjon a körben – Európa és Dél-Amerika között nagyobb a szakadék, mint valaha. 2010-ig európai válogatott nem tudott vb-t nyerni az öreg kontinensen kívül, de akkor Spanyolország bevette Dél-Afrikát, utána Németország Brazíliát, és most, Oroszországban csak európai csapatok alkotják a legjobb négy mezőnyét. Így volt ez 2006-ban is, míg az elmúlt négy vb-n harmadszor lesz színtiszta európai döntő, és immár az is biztos, hogy legkorábban 2022-ben, tehát húsz év múltán törhet meg az európai aranyérmesek uralma.

Latin-Amerika lemaradásának nyilván több lehetséges oka van, de az egyik bizonyosan az, hogy a futball fejlődésének tudományos-technikai hátterében képtelen tartani a versenyt, és míg Európa képes az ösztönös tehetségek és zsenik fokozatos eltűnését szervezettséggel, taktikai felkészültséggel, kimagasló munkamorállal és a háttérmunka hatékonyságával pótolni, addig Dél-Amerika egyrészt nem bírja (vagy beállítottságából adódóan nem is akarja) felvenni a felgyorsult játék tempóját, másrészt futballtechnikai fölénye ellenére ma már szintén képtelen olyan nagy egyéniségeket „kitermelni”, akik egy felállt, betömörülő védelmet fel tudnának törni. Ha lenne ma egyetlen olyan futballista a világon, aki egymás után három védőt meg tudna verni szemtől szemben, egy az egy elleni játékban, az a játékos a világ csaknem valamennyi közepes válogatottját egymaga vb-győzelemre tudná vezetni. Ám hiába érkezik Dél-Amerikából a legtöbb jó játékos, még Brazília és Argentína sem tud felmutatni olyan labdarúgót, akinek ez legalább két védő ellen sikerült volna ezen a vb-n (az is csodaszámba ment, ha egy ellen összejött). Európa sem, viszont nincs is rászorulva, mert az itteni együttesek játéka nem az egyéniségekre épül. Ellenérv lehet persze, hogy ma már a brazilok és az argentinok is jórészt az öreg kontinensen játszanak, csakhogy az őket irányító Tite nem, Jorge Sampaoli pedig egyetlen évet dolgozott Európában.

Mindezek tükrében már-már arcpirító cinizmus a FIFA-tól, hogy a vb-létszám harminckettőről negyvennyolcra növelésénél földrészünkről csak három újabb csapat (tizenhárom helyett tizenhat európai válogatott lehet majd jelen) bevonását tervezi.