Az utolsó száz nap – Szöllősi György jegyzete

Aki élet-halál harcot vív ezekben a napokban valamelyik kórházban, vagy elveszítette a családtagját a járvány miatt, akitől a vírus elvette a munkáját, a jövedelmét, azt aligha vigasztalja, hogy emberi számítás szerint „már csak száz nap van hátra a futball Európa-bajnokságig”. De még ebben sem vagyok maradéktalanul biztos, mert bár a futball sokszor euforikus öröme nyilván nem mérhető a pótolhatatlan veszteségeinkhez, a labdarúgó-válogatottak nagy nemzetközi tornái az életnek, az emberi civilizációnak, sőt a kultúrának azon szépségei közé tartoznak, amelyekért érdemes lelkesedni, amelyek ünneppé tudják varázsolni a hétköznapokat, és amelyeket ezerszer jobban meg tudunk becsülni azok után, ami tavaly év eleje óta történik velünk. Velünk, emberekkel. És velünk, magyarokkal, akiket az elmúlt évtizedekben nem sok örömteli élménnyel ajándékozott meg a foci, olyasmit meg sohasem éltünk át, hogy Budapesten, saját pályánkon szurkolhatunk a válogatottunknak egy nagy tornán. Ezért aztán nekünk duplán nagy a tét, amikor azt latolgatjuk, hogy a tavaly elhatározott egyéves halasztás után az idén végre megrendezhető-e egyáltalán az Eb, benne a mi szurkolói életünkben csodaszámba menő budapesti Eb-meccsekkel. A magyar–portugál, a magyar–francia és persze a portugál–francia csoportmérkőzéssel (nem is beszélve a müncheni német–magyarról és a Pesten esedékes nyolcaddöntőről), amelyekért nem csak azoknak a szíve szakadna meg, akiknek már van jegyük ezekre a találkozókra, hanem minden szurkolóé, aki tudja, hogy mekkora különbség van egy teli és egy üres stadion között.

Kormányprogramok, vállalatvezetők esetében szokás beszélni „az első száz napról”, arról, hogy egy kabinet, egy menedzsment mire megy működésének első száz napja alatt. Ezúttal rendhagyó módon hadd hirdessem meg – talán naivan, kissé idealistán – „az utolsó száz nap” programját, abban bízva, hogy a nekünk júniusban kezdődő futball-Eb rajtja lesz, lehet a határ, a választóvonal a koronavírussal nehezített szörnyű időszak és az új, szabadabb, örömtelibb élet között. Ha így lesz, mindennél jobban örülünk majd a tavaly még üres stadionban, a Covid második hullámában kivívott történelmi kvalifikációnak, s már-már azt mondom, az eredmény sem számít, ha szorongás nélkül, felszabadultan lengethetjük a zászlót, énekelhetjük a Himnuszt a Puskás Arénában június közepén. Na persze, teszem hozzá rögtön telhetetlenül, nem lenne rossz „elkapni” az Európa- vagy a világbajnokot… Ami ráadásul most nem is látszik nehezebb, lehetetlenebb feladatnak, mint legyőzni végre a koronavírust…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!