Torna: Kovács István kapitányként kamatoztatja a bajnokkal szerzett tapasztalatait

– Berki Krisztián edzőjeként éveken keresztül éremszerzési esélyekkel utazhatott a világversenyekre, ezúttal a férficsapat kapitányaként várja a rajtot a liverpooli világbajnokságon. Ez azért egy másik szerepkör – megszokta már?
– Igen. A feladat megtalált: úgy vettem át a válogatott keretet, hogy szinte nem volt keret. Így aztán az első évben fel kellett állítani, létre kellett hozni. Ez sikerült – válaszolta Kovács István, aki 2020 januárja óta vezeti a férfi tornászválogatottat. – Mára ott tartunk, hogy az augusztusi Európa-bajnokságon ott voltunk a legjobb nyolc között, hatodikok lettünk. Nyilván mások a célok, mint korábban Krisztián esetében, ettől függetlenül még vannak.

– Az öné az volt fiatal edzőként, hogy találjon rá egy olyan tornászra, akivel felérhet a csúcsra. Berki Krisztiánnal felért. Nem volt nehéz a sikerkorszak után váltani?
– Szeretem annyira a tornát, hogy képes legyek lezárni a múltat. Valóban elértem, ami az álmom volt. Ám amíg tudok segíteni, segítek, amíg szükség van rám, s úgy tűnik, szükség van rám, addig itt vagyok.

– Az elmúlt két-három évben látványosan megindult felfelé a honi férfitorna, ez minek köszönhető? A kapitánynak?
– Ha nem lennének ilyen tornászaink és edzőink, én magam kevés lettem volna az előrelépéshez. Keretet adtam a munkának, és igyekeztem átadni a tapasztalataimat, amelyeket Berki Krisztián edzőjeként összegyűjtöttem. Hallgatnak rám a srácok és az edzőik is. Ám szeretném hangsúlyozni, hogy ez csapatmunka, és fontos az is, hogy a versenyzők és mesterek is motiváltak. Rég tapasztaltam ilyet.

– Már csak azért is, mert korábban ön és Berki mindig külön dolgozott.
– Ez valóban így volt, sokszor éreztük is azt, hogy egyedül vagyunk, hogy egyedül harcolunk, mostanra viszont olyan közösség alakult ki, amelynek tagjai becsülik és tisztelik egymást, és öröm látni, ahogy a srácok egymásnak drukkolnak a versenyeken és az edzéseken. Eredménycentrikusak a fiúk, ám egyikük sem a másik hátán akar felkapaszkodni, mindig a legjobbat és legtöbbet akarják kihozni magukból.

– Az egyre jobb és jobb eredmények pedig azt hozzák magukkal, hogy egyre inkább hisznek magukban a sportolók.
– Egy sportoló akkor tud fejlődni, ha elhiszi, hogy ő is képes úgy tornázni, ahogy a másik, ha nem tátott szájjal nézi a riválisát, hanem tesz is a sikeréért. Ez Krisztián esetében is így volt.

– Valójában hol tart most a magyar férfitorna világviszonylatban?
– Ha Európát nézzük, a mezőny első felében vagyunk, ha a világot, valahol középtájon. De már eljutottunk odáig, hogy figyelnek minket a többiek.

– Olimpiai csapatkvótában is reménykedhetünk?
– Nem. Nagyon jó lenne azt mondani, hogy igen, és nem is mondunk le róla, ám a kvalifikációs világbajnokságot csak jövőre rendezik, előttünk meg itt a liverpooli vébé, én pedig mindig csak az éppen előttünk álló feladatra koncentrálok.

– Mivel lenne elégedett Liverpoolban?
– Ha a csapat az első húsz között végezne. Jövőre talán már képes lesz beépülni a csapatba a most még juniorkorú Molnár Botond, s akkor talán ott tudunk lenni a legjobb tizenöt között. Ez azért lenne remek eredmény, mert tizenkét csapat kvalifikál a párizsi olimpiára, míg a tizenharmadik, tizennegyedik és tizenötödik ország egy nem névre szóló kvótát szerez egyéni összetettben. Nem szeretnénk megélni azt, amit Tokióban, hogy nincs magyar férfi tornász az olimpián.

– Egyéniben meddig juthatunk Liverpoolban?
– Azt várom, hogy Balázs Krisztián és Mészáros Krisztián jusson be az egyéni összetett döntőbe, és szerenként is tőlük várhatjuk a legjobb eredményt – egy-egy jó gyakorlattal fináléba, vagy a közelébe is kerülhetnek.