Népsport: ötkarikás dohány- és nikotinművek

A magyar ökölvívás volt magasabb polcon is, mint ma, ebben nincs semmi szenzáció: 1928 és 1960 között minden olimpiáról hozott aranyat (aztán az elmúlt több mint hatvan évben összesen csak kettőt), és olyan legendákat adott a hazának, mint Énekes István vagy Papp László.
Vagy éppen Harangi Imre.

A nyíradonyi vagy hajdúsámsoni (megközelítés kérdése: az előbbi bakterházában született, az utóbbi faluban lakott, az 1936-os olimpiai bajnoki címért kapott tölgyfacsemetét kettévágták: „Ma az egyik tölgyfa a nyíradonyi vasúti bakterháznál mered az égnek, a másik pedig Hajdúsámsonban, a Harangi Imre utcában”) fiú nem egészen 23 évesen, átvérzett kötéssel a fején állhatott fel Berlinben, az első magyar aranyolimpián a dobogó tetejére. Miután döntőbeli ellenfele, az észt Stepulov szorítósarka hiába győzködte a mérkőzésvezetőt, hogy a ringben vezető magyart szemsérülése miatt léptesse le.

A hatvanas-hetvenes években hangulatos történetet lehetett felhúzni a háborút épphogy túlélő szegény sorsú vasutasivadékról, aki olimpiai hős lett, majdnem elpusztult az értelmetlen öldöklésben, majd sérülten lement a nép közé, és Rákosiék kegyelméből dohányt árult a sarki trafikban.

„»HARANGI Dohány és Nikotin Művek«. A Nádor utca és a Mérleg utca sarkán sárgára festett cégtáblájú kis trafik, a felirat felett nem egészen szabályosan, de ott az olimpiai öt karika –      írta 1963-ban, azaz öt évvel a Nádor utca Münnich Ferenccé történő átnevezése előtt a Népsport      – Ezt a kegyes csalást minden bizonnyal még a magas NOB vezetősége is elnézné. A háromszor három négyzetméternyi terület zsúfolva vevőkkel. A »Harangi Dohány és Nikotin Műveknél« állandóan nagy a forgalom. A vásárló nem jön ki azonnal, hanem akarva-akaratlan felpillant a falat szegélyező hatalmas tablókra. Sportolók képei láthatók itt, különösebb rendszer és elképzelés nélkül egymás mellé ragasztva. Ez a fontoskodás nélküli fényképhalmaz mégis emberöltőt átfogó sporttörténelem. Harangi Imre olimpiai ökölvívóbajnok életéről, barátairól, tisztelőiről, s azokról, akiket ő tisztel, őszintén és mélyen sorakoznak a fényképek. Van ott Hajós Alfréd dedikációjától Kóczián Éva kézjegyéig minden. A tulajdonos a trafikos, vagy ahogyan ő kedélyesen nevezi magát, a Nikotin Művek igazgatójának a gyűjteménye...”

Hiszen a bajnok élete csak néhány évig volt pompa és csillogás, leginkább akkor, amikor hazatért Berlinből. Szülei (Lukács Zsófia és Harangi János vasúti váltóőr) korán elváltak, a későbbi nemzeti hős édesanyjával Budapestre került, ahol emlékei szerint a lakbérfizetés keservei miatt minden hónap elseje volt a csonka család legsötétebb napja – nem véletlen, hogy már olimpiai aranyérmesként csak egy házmesteri állást (és vele egy saját lakást, ugye) kért a családnak.

Az apró termetű (167 cm – állítólag éppen annyi, mint számtalan későbbi műtétje után testén a vágások össz­hossza…) bunyós autószerelőnek tanult, bokszolni a Herminamezei AC-ben kezdett, mondván, így majd könnyebben megvédi magát, ha kell. A sportra azután gondolhatott komolyabban, hogy a „magyar királyi honvéd légierő” (az idézőjel nem véletlen, Trianon után hivatalosan 1938 végéig ilyen szervezet nem létezhetett, nem úgy a titkos gyakorlatban, a polgári Légügyi Hivatal égisze alatt) 1931-től állást biztosított neki a mátyásföldi repülőtéren. Itt gyorsan amolyan kis kedvenc lett, szépen meg is erősödött, miután a tanonci állás mellett a közétkeztetésben is helyet szorítottak neki, és még szállást is kapott.

Nem volt túl fegyelmezett srác, az edzéseket is hanyagolgatta, nem véletlen, hogy néhány kellemetlen vereség is érte a ringben, ahol már nagy tehetségként kezelték. Így aztán a légierő ráncba szedte a zabolátlan fiút, kijárási engedélyhez kötötték távolléteit, és ennek meg is lett az eredménye: 1934-ben ezüstérmes lett a hazai Európa-bajnokságon, Berlinben pedig a csúcsra ért, és innentől a tenyerén hordozta a nemzet. (A Harangi család fényképalbumában ott virít a kormányzó idősebb fia, az ugyancsak a légierőhöz tartozó Horthy István társaságában készült olimpiai formaruhás felvétel, amelyről a trafikosról íródó hatvanas-hetvenes évekbeli cikkek jótékonyan hallgatnak.)

A háborúban aztán egy „kötelékben végrehajtott evakuáció” (ahogyan az 1963-as Népsport fogalmaz) helyett egyszerűen eltévedt a ködös időben, és üzemanyaghiány miatt 1941. április 1-jén a szlovákiai Alsósztregova mellett kényszerleszállást hajtott végre. Tény, hogy súlyos balesetet szenvedett, de későbbi betegségét pusztán erre fogni túlzás lenne, hiszen már gyermekkora óta küzdött veseproblémákkal.

A világégés végén, már 1945 áprilisában esett Németországban amerikai hadifogságba, de boksztudására hamar fény derült, és edzősködni kezdett. Innen tért haza 1946 elején, mások mellett az Arany Toldi Miklós Érdemérem, az Erdélyi Emlékérem és a Délvidéki Emlékérem büszke tulajdonosaként nem volt kérdés, hogy az itthoni „igazolás” eredményeként B-listára kerül. Kisgazda előterjesztésre vették vissza hivatásos állományba, de vesebetegsége súlyosodott, 1947 után négyszer vagy ötször is műtötték, jobb veséjét teljesen, a bal oldalit kétharmadrészben eltávolították.

Lapunk is segített Haranginak, miután a Népsport 1947. augusztus 24-i címlapi felhívásában egy különleges gyógyszert keresett és szerzett Harangi veséjére. „Orvosságot Haranginak! Harangi Imrének, olimpiai ökölvívóbajnokunknak sürgősen szüksége lenne egy AMPHOTEL nevű amerikai gyógyszerre. Arra kérjük olvasóinkat, hogy akinek a birtokában van ilyen gyógyszer, haladéktalanul küldje el Haranginak (Bp., Hársfa u. 45. III. em. 49.          )”. Nos, a kért gyógyszert egy névtelen adakozó egyszerűen bevitte a Szikra Nyomda portájára, jó egészséget kívánva a bajnoknak...

Miután betegsége miatt kereső- és munkaképesség-csökkenést állapítottak meg nála, a Ganz MÁVAG (és szellemi olimpiai bajnokunk, Mező Ferenc) segítségével 1949-ben jutott a Nádor utca 5. szám alatti trafikhoz. Majd lakáshoz is, csuda egy élete lett – legalábbis a Népsport szerint. „Harangi Imre, a »Harangi Dohány és Nikotin Művek« igazgatója elégedett ember, négy gyermek boldog édesapja. A trafikban, azazhogy a »Nikotin Műveknél« gyakran helyettesíti az igazgatót Haranginé Csuti Erzsébet, akinek gyengéd szeretete segítette újra az élethez Harangi Imrét. Vállalta mellette a lakás és bizony hosszabb ideig a megélhetés gondjait is, amelyek a »Nikotin Művekkel« még 1947-ben rendeződtek, a lakás azonban csak három éve, de akkor még a mesékben álmodott legszebb reményeket is felülmúlta. »A Lágymányoson kaptunk háromszobás, komfortos lakást. Mindennap boldogan megyünk haza, s bár már három éve ott lakunk, a gyerekek és én is, nem győzünk betelni vele«...”

A trafik pedig gyorsan népszerű lett, amint a Béke és Szabadság 1956. áprilisi cikke írja: „Az elmúlt napokban a Nádor utcában jártam. Láttam, amint az egyik trafikból először Kocsis Sándor, a Honvéd csatára, majd Hidegkuti és Sándor, a Vörös Lobogó góllövői, aztán Fenyvesi és Mátrai, a Kinizsi jeles játékosai jöttek ki. Benéztem a trafikba, akkor már csak Szusza Ferenc a Dózsából és Papp László kétszeres olimpiai ökölvívó bajnokunk tartózkodott bent. Mindketten Harangi Imrével, az 1936-os olimpia ökölvívóbajnokával beszélgettek…”

Így csordogált Harangi Imre élete – egészen 1979-es haláláig. Emlékét a nyíradonyi és a hajdúsámsoni tölgyfák és utcanév mellett ökölvívó-emlékverseny is őrzi.