„Nála a játék lelki szükséglet” – 130 éve született az olasz futball elfeledett magyar hőse

Weisz Árpád szavára érdemes adni, a két világháború közötti olaszországi futballvilág széles látókörű, háromszoros bajnok edzője nemcsak megkérdőjelezhetetlen szakmai és emberi tekintély volt, de kitűnően ki is tudta fejezni gondolatait. Amilyen érzékletesen bemutatta Viola Józsefet a Sporthírlap 1925. április 19-i itáliai helyzetjelentésében, az a 130 éve született labdarúgó sportkarakterének, lelkialkatának, céltudatosságának lenyűgözően pontos és árnyalt kiértékelése. Egy évvel járunk a Juventus történetének második – az országos scudettókat tekintve első – bajnoki címe előtt, Károly Jenő, az 1926-os bajnoki hajrá során szívinfarktusban elhunyt edző ekkor még ereje teljében dolgozik, a csapat játékosai közül fő támasza a megalkuvást nem ismerő magyar fedezet.

„Károly a labdarúgás turini Reinhardtja, Viola pedig a szellemes rendező nagy koncepcióinak művészi tolmácsolója – világított rá Weisz Árpád. – Mert Viola játéka nemcsak a láb mozgásának és az ész járásának bélyegét viseli magán, ő ezeknél sokkal többet ad a közönségnek: beleviszi a játékba egész egyéniségét, és mint a komponista a kompozíciójában, az énekes a dalában, Viola a játékában éli ki magát. Nem azért játszik, mert ez biztosítja az egzisztenciáját, hanem mert nála a játék lelki szükséglet, ő belső kényszer hatása alatt addig küzd, amíg csak tud, még törött lábbal is – amint ezt Cremonában bebizonyította. Ilyen hőstett véghezviteléhez rendkívül nagy akarat kell, s az akarat az, amely ily félelmetes lelkierőt kölcsönöz Violának. Ennek a hatása alól sem játékostársai, sem ellenfelei, de még a közönség sem tudja magát kivonni. A Juventus ellenfeleinek hívei fogcsikorgatva nézik Violának minden akadályt legyőző produkcióját, de a mérkőzés végén nincs senki sem, aki elismerésre ne méltatná őt.”

Azért a sarkos „senki sem” megfogalmazást muszáj kiegészítenünk: a Komáromban született, Kőbányán nevelkedő futballista kérlelhetetlen stílusa, harcos szellemisége hosszú pályafutása során nem mindenkiből váltott ki őszinte elismerést – a Sportlap a kőbányai Törekvés ifjú tehetségeként 1917-ben egyenesen az ország legdurvább játékosának nevezte. Érkezett is az olvasói panaszlevél: „Kérdjük az ismeretlen cikkíró urat, hogy honnan meríti a jogosultságot arra, hogy kiszemelvén magának egy neki nem tetsző áldozatot, úgynevezett sportkörök véleményére támaszkodva, az erkölcsbíró és sportmentő szerepében egy fejlődőképes amatőr játékost, ki magánéletben tisztességes és becsült iparos, a nagy közönség színe előtt ily durván elfoultoljon. Mutasson a cikkíró úr egyetlenegy labdarúgó játékost, aki Viola durvasága folytán említésre való módon valaha is megsérült?”

Az ismeretlen cikkíró úr viszontválaszában határozottan megvédte álláspontját: „Mindenekelőtt azt a tényt kívánjuk leszögezni, hogy a cikk nem irányult Viola ellen mint ember ellen, hanem mint játékos ellen. Cikkünk egy pillanatig sem vonta kétségbe, hogy Viola tisztességes iparos a magánéletben, ezt elhisszük, sőt tudjuk is; azt azonban, hogy Viola a zöld gyepen emberre menő, durva játékot folytat, semmiféle levél sem fogja meg nem történtté tenni.”

A kőbányai vasutascsapat „tisztességes iparosa” aztán viszonylag korán hátat fordított az álamatörizmus erkölcsi és anyagi vitákkal terhes időszakát élő magyar labdarúgásnak, és 1920-tól Németországban próbált szerencsét – vállaltan pénzért. Berlinből 1922-ben sodorta át a hömpölygő európai labdarúgóélet Olaszországba, ahol így a következő két évtizedben meghatározó magyar futballemigráció egyik első fecskéje lett. Tanulságos beleolvasni a Nemzeti Sport 1926. január 1-i cikkébe, amelyben Viola József saját példáján keresztül boncolgatta véleményét a profi-amatőr dilemmában.

„Elmondja, hogy annak idején a munkahiány miatt nem élhetett meg itthon, ezért nem átallotta a berlini profikhoz való csatlakozást. Nagyon érdekesen fejtegeti Viola a professzionizmus kérdését a következőkben. »A professzionizmus mindenesetre fertőtlenítené a magyar futballt, de nem jelentené azt, hogy a vándorhajlamú futballjátékos továbbra is ne vándoroljon arra, amerre neki tetszik, illetve jobban megfizetik. […] Boldog az az ország, mely ezeket a gondolatokat megértve, nem riad vissza az átmenettől. De – úgy látszik – vannak futballvezérek egyes országokban, akik úgy gondolkoznak, mint a futballisták: amíg amatőrök vagyunk, többet keresünk! Miért ne halasszuk tehát az ügyet? S nem törődnek azzal, hogy az ország, hogy Magyarország veszít ezzel. Mert ha kicsiny is Magyarország, a sport terén vetekedhetik mindazokkal az országokkal, melyek nagyok és hatalmasak. Csak sajnos, amikor össze kellene fognunk, akkor marjuk egymást. Az ezeréves magyar betegségből nem tudunk kigyógyulni!”

Noha régi tapasztalat szerint kerítésen túlról mindig könnyebb leszólni a kertet, kétségtelen tény, hogy Viola olaszországi környezetében az 1920-as, 1930-as évek a virágzás kora volt. Az 1934-es és 1938-as világbajnoki címmel, 1936-os olimpiai bajnoki elsőséggel és a klubfutball számos sikerével ékesített olasz aranyidőkhöz pedig ő is hozzátette a magáét. A Sporthírlap akkoriban szokatlan módon szabályos interjút készített az éppen a Lazio edzőjeként dolgozó szakemberrel, az Árpádfi Jenő újságíróval folytatott beszélgetés rávilágít az olasz és a magyar sportgondolkodás közötti különbözőségekre is.

„Végigcsinálta az olasz futball fellendülését. Ott volt a mai, nagy olasz futball bölcsőjénél, ő vezette kézen fogva a járni tanuló, gyerekcipős olasz futballt. Ő adta fel reá az első »hosszú nadrágot«, majd ő kalapácsolta az aranykoronának egyik oldalát, amellyel megkoronázták a világbajnok olasz futballt. 

– Az olasz futball azért emelkedett fel a magyar fölé – mondja kérdésünkre –, mert az olaszok nemcsak a technikai készséget vették át, de a magyar futball régi jó helyezkedését, lyukra játszó stílusát is magukba szívták. Ehhez hozzátették az ő hallatlan küzdőképességüket, gyorsaságukat, az ügy iránt érzett komolyságukat és íme, elkészült az olasz stílus, felnőtt az olasz futball Európa egének csúcsáig. 

– Miért nem tudjuk mi, magyarok ugyanazokkal az edzőkkel, idehaza elérni ezeket a csúcsokat? 

– Mert a magyar futballisták kihagyják a futball küzdő elemeit a játékukból. Azután nem tudják beledobni magukat teljes szívvel, odaadással és komolysággal a futballjátékba.”

Talán nem udvarias újra és újra a hazai hibákkal szembesíteni a magyar futballtársadalmat, Viola Józsefből azonban nem a külföldre szakadt szerencselovag olcsó sznobizmusa beszélt. Nem sajnálta az időt és az energiát, ha úgy érezte, ösztönző mintát láthat valahol, fejlesztheti tudását, képességeit. Ha a cikk elején egy klasszikus futballgondolkodótól, Weisz Árpádtól idéztünk, zárásként olvassuk el, miként értékelte a magyar sportértelmiség egy másik csillogó alakja, Feleki László az európai bolyongó hozzáállását. A Nemzeti Sport ikonikus sportújságírója előzőleg hosszú hónapokat töltött Londonban az angol futball tanulmányozásával, és miután Viola József – saját elmondása szerint – valamennyi angliai Feleki-riportot olvasta, maga is boldogan jelentkezett levélben az angol fővárosból, ahova szintén az Arsenal taktikájának megfigyelésére érkezett, három hétre. Az akkor már Budapestre visszatérő Feleki László a sportújság 1939. augusztus 17-i számában méltatta a csatornán túlról táviratozó tréner tanulni vágyását.

„Viola egyike azoknak az edzőknek, akik nemcsak jó edzők, de azok is akarnak maradni. Nemcsak tudnak, de tudni is akarnak. Aki valóban jó futballedző akar lenni, az nem nyugodhat addig, míg el nem jutott a futball Mekkájába, a futballban ma is az élen járó Angliába. Viola megígérte, hogy majd beszámol nekem élményeiről, de addig is fogadni mernék, hogy Viola is fölhúzza a magas nyakú melegítőt és részt vesz a fiúkkal együtt a pompás izzasztó »road-work« hosszú kilométerein a Highbury-környéki utakon. Irigylem őt… […] A legtanulságosabb Viola József lendületes aláírása, amelyből szinte felém áramlik a boldogság: itt vagyok, ahová annyira vágytam.”

A bolognai temetőben nyugszik

Mindössze 53 éves volt Viola József (Olaszországban ismert névváltozata szerint Giuseppe Viola), amikor 1949. augusztus 18-án, a helyi sajtóban nem részletezett körülmények között elhunyt bolognai lakásában. Giovanni Arbuffi és Gabriele Ferrero klubtörténészek kitűnő könyve, a Juventus-játékosok portréját és emlékeit bemutató „Juventini per sempre” rögzíti: a magyar labdarúgó és edző sírhelye Bolognában, a Cimitero Monumantale della Certosa temetőben található.

VIOLA JÓZSEF NÉVJEGYE

Született: 1896. június 10., Komárom
Elhunyt: 1949. augusztus 18., Bologna
Posztja: fedezet
Válogatottság: 1 mérkőzés/0 gól (1920. május 2., Ausztria–Magyarország 2:2)
Klubjai
Játékosként: Törekvés (1916–1920), Első magyar proficsapat (1920–1921), RSV Berlin (1921–1922), CS Firenze (1922–1923, játékos-edzőként), Spezia (1923–1924), Juventus (1924–1928, 1926-tól játékos-edzőként), Ambrosiana (1928–1929, gyakorlatilag edzőként), Juventus (1929–1930), Atalanta (1930–1932, játékos-edzőként)
Edzőként: Milan (1933–1934), Vicenza (1934–1936), Lazio (1936–1939), Spezia (1939), Milan (1939–1940, szakmai igazgatóként), Livorno (1940–1942), Genoa (1945–1946), SPAL (1946), Bologna (1946–1947), Como (1947)
Legfőbb sikere: olasz bajnok (1926)