Népsport: amikor a Ferencvárosnak jó volt az egy pont…
A Ferencváros labdarúgócsapata az Újpesti Dózsa sorozatban elért hét bajnoki aranyérmét követően 1976-ban első lett, azt megelőzően éppen a lila-fehérek hetese előtt, 1968-ban állhatott a dobogó legmagasabb fokára. Az 1975–1976-os idény egyik sorsdöntő mérkőzése a június 9-i Ferencváros–Videoton volt. Az őszi szezonban 1975 novemberében Székesfehérváron 0–0-s döntetlenre végeztek egymással.
Dalnoki Jenő keze alatt karakteres együttessé formálódtak a fiatalok, a zöld-fehérek 1975-ben már megmutatták oroszlánkörmeiket, a Kupagyőztesek Európa-kupájában csupán a Dinamo Kijev előzte meg őket, előtte egy évvel (1974) megnyerték a Magyar Kupát. Az 1975–1976-os évad őszi szezonja után az FTC vezette a tabellát, három ponttal megelőzve az Újpesti Dózsát. A Népsport azonban figyelmeztetett: „Az élre törés neheze még hátravan.”
Bizony, hátra volt! Május 15-én a Ferencváros az Újpest elleni mérkőzésen demoralizáló, 8–3-as vereséget szenvedett. Noha nem a cikk témája, érdemes néhány sor erejéig felidézni a Népsportot, mit írt az ötcsillagos derbit követően: „Felejthetetlen, pompás mérkőzés volt! Azzá tette a mérkőzés nagy részében magas színvonalú és kiegyenlített játék, a sok gól, amelyek közül nem egy korszerű támadásból született és a nagy iram, a sokáig kiélezett küzdelem. Olyan időszakok is voltak, amikor a szurkolók valósággal tomboltak a nézőtéren. (…) Több mint egy órán keresztül hihetetlenül gyors, lendületes, küzdelmes volt a játék, a játék ritmusa magával ragadta a közönséget. (…) Az Ú. Dózsa pompás játékkal bravúros győzelmet aratott. Olyat, amelyre joggal lehet büszke.”
Ugyanebben, a 25. fordulóban a Videoton a Sóstói Stadionban 0–0-ra végzett a Salgótarjánnal, 38 ponttal vezette a tabellát, egy ponttal állt a zöld-fehérek előtt. Május 29-én a Vidi 2–0-ra kikapott a jó erőkből álló Tatabányától, ezzel szemben az FTC Szombathelyen győzött 3–1-re, az élen helycsere történt (FTC: 39 pont; Videoton: 38 pont). Június 2-án kettős rangadón az FTC 3–1-re nyert a Bp. Honvéd ellen, más kérdés, hogy a nagy meccset – öt csillagot kapott (!) – a Vasas–Újpest hozta (5–4), a Videoton is nyert Békéscsabán 3–2-re, a tabellán a helyzet nem változott.
A június 9-i kört az NS így vezette fel: „Az utolsó előtti forduló dönthet.” Ám az eredmény ismeretében, Ferencváros–Videoton 1–1, prolongált: „A legfontosabb döntések egy héttel elnapolva.” A címlapon még ez állt: „A vendégcsapat közelebb állt a győzelemhez.” A tudósítás utáni értékelés szerint: „Tudatosabban játszott a Videoton, az FTC kihagyta a legjobb helyzeteket is.” A négycsillagosra értékelt találkozó első gólját a 29. percben vendégek szerezték, Szalmásy Tamás 17 méteres, nem túl erős lövése került Hajdu kapujába. Addig is a hazaiak játszottak aktívabban, a kapott gól még inkább ösztönözte őket. Az NS szerint „a szünet után is nagyon küzdelmes volt a játék”. A szaklap korholt is, miután Kovács József, a vendégek egyik kulcsembere 16 méterről mellé lőtt: „Nem lehet magyarázatot találni arra, hogy egy rutinos játékos ilyen óriási helyzetben ennyire nem találta fel magát. Kovács lekezelhette volna az átadást, s abba a sarokba rúgja, ahová, amelyikbe akarja. De most, a döntő mérkőzésen majdnem taccs lett belőle.”
A 65. percben, mint később kiderült, kulcsmomentumnak lehetett tanúja a 30 ezer néző és a televízió előtt – miután minden jegy elkelt, az MTV műsorába iktatta a találkozót – ülők: „Májer egy szabadrúgás megítélése után elrúgta a labdát, ezért Müncz kiállította.” Az NS a következőképpen kommentálta a játékvezetői döntést: „Teljesen igaza volt a játékvezetőnek! Mindenki tudja, hogy nálunk sípszó után tilos elrúgni a labdát, s aki mégis megteszi, annak számolnia kell a kiállítással. Tehát még egyszer: jogos volt a szigorú ítélet, csak ezen a mérkőzésen sem egyedül Májer rúgta el a labdát…” Az emberelőnyt kihasználta az FTC, a 79. percben Mucha átadását Pusztai László közelről belőtte, ezzel egyenlítettek a hazaiak, s ugyan Nyilasi Tibor még fejesből megszerezhette volna a győzelmet, de maradt az 1–1. Nem véletlen, hogy a ferencvárosi 8-as játékáról ezt írta az NS: „Néhányszor nagyszerű cselekkel tört kapura, de a legjobb helyzeteket is elhibázta.” A hazaiaknál „Martos volt a legjobb hátvéd”, a középpályán Mucha „harcos felfogásban küzdött, inkább szerelt, mint támadott, s végül azzal kerekedett társai fölé, hogy a gólt ő készítette elő”, Pusztait „gólja dicséri”.
Az ellenfélnél „Kovács László jó érzékű hárításaiért érdemel elismerést, néhány bizonytalankodásáért viszont elmarasztalást. A hátvédsorból az erőteljes Baranyi főleg fejjátékával, gyorsaságával tűnt ki. Fejes az I. félidőben kitűnően játszott, de szünet után visszaesett. A középpályán találjuk a mezőny legjobbját Nagy II személyében. Beszáguldozta az egész pályát, a saját 16-osán belül is nem egyszer felszabadított, s időnként mesterien szervezte a támadásokat is. Negyedórás kihagyástól eltekintve Kovács József is válogatott szinten játszott, nyugodtan, ügyesen kombinált.” Összességében: „Ez a döntetlen továbbra is nyílttá tette a bajnoki címért folyó versenyt.” Az edzői nyilatkozatokból egyértelműnek tűnt, melyik csapat szakvezetője volt elégedettebb. Dalnoki Jenő szerint: „Gólokkal kellett volna nyernünk, mert nagyon sok helyzetünk volt.” Kovács Ferenc: „Jó mérkőzés volt!” Nagy II János ezt mondta: „Ha nekünk lett volna ilyen örökké zsibongó, biztató, bennünket örökké űző, hajtó szurkolótáborunk, akkor már birtokunkban éreznénk a bajnoki aranyérmet. Bárki ellen fogadom, hogy ezt az egy pontot, s valószínűleg azzal együtt a bajnokságot nemcsak Nyilasiék, hanem a szurkolóikkal együtt sokan szerezték meg.” Ám mintha már lemondott volna a bajnoki címről: „Talán egy életen át arra a pillanatra készültem, hogy egyszer nekem is legyen bajnoki aranyérmem. Hajtottam, dolgoztam, lemondtam és áldoztam érte… És most vége, vége. Szeretnék sírni a keserűségtől…” Pusztai László a gólját elevenítette fel: „Az volt a szerencsém, hogy a védő támaszkodó lábára jött a labda, képtelen volt moccanni, s abban a pillanatban éreztem: nem hibázok!”
A visszapillantóban ezt nyugtázta az NS is: „Erre a kilencven percre emlékezni kell.” Ugyanakkor a szaklap nem tagadta: „A zöld-fehérek számára a döntetlen is biztató eredménynek tűnt és emellett szembe kellett nézniük azzal a ténnyel is, hogy legjobbjaik a bajnokság hajrájára – legalábbis idegileg – elfáradtak, és néha csak árnyékai önmaguknak így, és ezért adták fel azt a küzdőmódot, amely az ősszel annyi sikert hozott nekik.” Az NS következtetése, hogy „végleg elmosódtak azok a különbségek, amelyek egykor a fővárosi nagycsapatok és a vidék között mutatkoztak. Ahol egy-egy csapat nem állandóan kirabolt bányához hasonlít, hanem meg tudja tartani, magához tudja kötni a tehetségeket; ahol az egyesületi vezetés valóban ura a helyzetnek, tud távlatokban gondolkodni és dolgozni, ahol az első részsikerek nem nyithatnák meg ellenőrizhetetlen és uralhatatlan érzelmek zsilipjeit – ott nincs mitől tartani.” A szaklap kitért a bíráskodásra is a tizenegyesre vonatkozóan: „A teljesen megalapozott döntések is csak akkor igazságosak, ha egyforma súllyal alkalmazzák mindig és mindenkivel szemben!”
Az utolsó fordulónak kétpontos ferencvárosi előnnyel vágtak a csapatok: a zöld-fehérek a záró körben Zalaegerszegen mérkőztek, a Vidi Szegedre utazott. Az akkori zuhanyhíradó megszellőztette, hogy Kovács Ferenc, a fehérváriak szakvezetője arra kérve hívta fel Szőcs Jánost, ZTE edzőjét, hogy a fair play szellemében tegyék oda magukat. Mire állítólag Szőcs megjegyezte, nem biztos benne, hogy lesz ráhatása, mert a két csapat futballistái már kapcsolatba léptek egymással… Telt ház (22 ezer néző) előtt négycsillagos mérkőzésen, 0–0-s félidő után 3–1-re győzött a Ferencváros, a fiatal fradisták (Ebedli, Nyilasi, Szabó) góljával hozta a papírformát, akárcsak a Szegeden 4–2-re győztes Vidi.
| EMLÉKEZTETŐ |
NB I, 1976. június 9.   |
