Tizennégy esztendősen kezdett vívni a Bp. Honvédban, bátyját, a később Melbourne-ben (1956) párbajtőrben ezüst-, tőrben bronzérmes Marosi Józsefet követve. Akárcsak a fivére, ő is csapatban vitte a legtöbbre, nem véletlenül, hiszen csapatember volt, a szó legszorosabb értelmében.

Az 1964-es tokiói tőrcsapat aranya a legkülönlegesebb a sorban, hiszen ott nem csupán arról volt szó, hogy a páston tettek meg mindent egymásért a lányok (mellette Ágoston Judit, Dömölky Lídia, Juhász Katalin és Rejtő Ildikó), hanem egyébként is összetartó, egyfelé húzó közösség volt az övék. Marosi Paulának nem akárki, a legendás Hátszegi József, azaz „Szepi bácsi” volt a mestere, akitől megtanulhatta, hogy egy mindenkiért, mindenki egyért. Sikereiben főszerepe volt az édesanyjának, mert amikor elvált, egyedül maradt négyéves kisgyerekével, mellé állt, segítette, így folytathatta a vívást.

Tokióra ő is szívesen emlékezett, például arra, hogy „Egyszer lekéstem a menetrend szerinti buszt, mert másodpercre pontosan indult minden, és felültem a következőre. Szégyelltem magam, mert csak egyedül ültem azon a járaton, mégis mindenki utat adott az olimpiai járatnak, segítette, hogy hamar célba érjek.”

Egyébként precíz volt, pontos, akkor sem késett, amikor az egykori társakkal hagyományos havi randevúra kellett sietnie, kártyázni vagy csak fecsegni, felidézni a múltat, de főként örülni egymás társaságának.

Legendával lettünk kevesebbek, igazi vívóval, igazi emberrel.