Szaladár és futólövészet – Ballai Attila publicisztikája

ELSŐ PUBLICISZTIKÁMAT ÍRTAM. Akkor legalábbis azt hittem, az publicisztika. Nem tegnap történt, hanem még az előző évezredben. Egy dobóatlétáról szólt, aki szerintem jogtalanul maradt le az aktuális világversenyről. Mai szemmel nézve gondolat- és szóbűvészkedés jellemezte az anyagot, ezért rovatvezetőm megjegyezte, jó lesz, de hogy mindenki értse, a végére tegyem oda: a szövetségi kapitánynak e döntésért vállalnia kell a felelősséget. Próbáltam érvelni a kérés/utasítás ellen, mondván, ez olyan szájbarágós, miközben erről szól az egész cikk, de végül engednem kellett. Ettől kissé kedélybeteg lettem. Egészen másnapig, amikor felhívott telefonon az illető atléta menyasszonya, megköszönte az írást, és azt kérte, találkozzunk. Büszkén újságoltam ezt a szerkesztőségben, így indultam el a beszélgetésre is. Ám az érzés azonnal elillant, amikor a hölgy azzal fogadott: soha nem keresett még meg újságírót, de bevallja, most egyetlen mondatom miatt tette ezt, ez pedig az, hogy a szövetségi kapitánynak e döntésért vállalnia kell a felelősséget.

Jó lecke volt. Arra az az alapigazságra tanított meg: úgy kell írni – no meg persze beszélni is –, hogy értsék. Legalább azok, akiknek szól. Ha mindenki érti, az még jobb. Mert nem a kollégák, hanem az „emberek” fizetnek elő az újságra, a televízióra, a rádióra.

Ezért is borzongató, ha a széles nyilvánosságot megcélzó médiumokban azt hallani, látni, hogy mondjuk a mérkőzés úgyis a money time-ban dől el vagy hogy X-ből kiváló box to box játékos lett. A tudósító ilyenkor fent ül a sajtótribünön vagy a közvetítő állásban, az „elefántcsonttoronyban”, az egyszeri sportkedvelő, befogadó meg a nappaliban, az udvaron, az autójában, erősen vakargatja a fejét, és azon tűnődik: most mi van?

Nos, „az van”, hogy bizonyos angol sportszakkifejezéseknek létezik magyar megfelelőjük, de nem vagy elvétve használjuk azokat, másoknak ellenben nincs is. Ezért szenvedtünk meg például a párizsi olimpián a laser runnal, különösen, miután elhangzott olyan – egyébként jogos – igény, hogy írjuk, mondjuk magyarul. Jó, de ha nem lehet, mert nincs rá szó, mégis hogyan?

Ezek a tapasztalatok és felismerések vezettek oda, hogy a Nemzeti Sportrádió és a Nemzeti Sport sportnyelvújítási akciót hirdetett tavaly november 13-án, a Magyar Nyelv Napján, és a legjobbnak talált javaslatokat közzé tette idén január 22-én, a Magyar Kultúra Napján. Huszonöt angol kifejezésnek kerestük a megfelelőjét, kaptunk is ötleteket mindegyikre, végül, többszörös szakmai szűrőn áteresztve azokat, a következő kilenc „nyertest” hirdettük ki: alley-oop: zsákospassz; All Star: sztárválogatott; box to box: egészpályás; challenge: kisóvás; clean sheet: tiszta lap; laser run: futólövészet; major sport: alapsportág; money time: végjáték; World Series: világsorozat.

Természetesen nincsenek illúzióim, nem hiszem, hogy holnaptól minden hazai médiumban, még a „Hegyvidéki Sikoly”-ban is kizárólag e kilenc újítás szerepel majd, és a régi, idegen hangzású változat rögvest feledésbe merül. De ha utóbbiakból csak néhányat kirostál az idő, előbbieket pedig megőrzi, máris bőven megérte. A box to box helyett az egészpályás játékos, mármint futballista például azért kiváló megoldás, mert az átlag sportfogyasztó szerintem a box, azaz boksz hallatán inkább a bunyóra gondol, nem a tizenhatosra, amelynek angol elnevezése 18-yard box, és a box to box player a két tizenhatos közti területet futja be, folyamatosan. Az alley-ooppal is nehéz a magyar fülnek, szemnek mit kezdeni a kosárlabdában, bezzeg a zsákospassz pontosan írja le, hogy a zsákolni igyekvő, a légi útját már megkezdett játékos kapja az átadást. Mint a kézilabdában a kínai figuránál, amelyről annyit biztosan tudunk, hogy nem kínai találmány. Jöhetnek – jönnek is majd – kritikai észrevételek, szakemberektől, valamint tornából és nyelvtanból egyaránt felmentett kommentelőktől is, de ez természetes. Szemet szúrhat a „sztárválogatott”, hiszen a sztár eleve idegen szó, de egyrészt régen meggyökeresedett már a nyelvünkben, másrészt a „csillagválogatott” elég furán csengene.

Némi történelmi kitekintéssel egyébként is megállapíthatjuk, hogy a különféle nyelvújítási törekvések során felvetődött javaslatokról úgysem az adott pillanat és az alkotó ítél, hanem az utókor, a következő generációk kollektív bölcsessége és gyakorlatiassága. Több mint két évszázada Kazinczyék például sikerrel honosítottak meg olyan, ma már ősinek tűnő alapszavakat, mint a gyűrű, a csillagászat, a búvár (eszerint Búvár Kund még nem is lehetett búvár), a gyanú. Egyik kedvencem Bugát Pál agyszüleménye, a híg melléknévből és az arany végéről levett –any képzővel megalkotott higany, de az oxigén helyére képzelt, az életet tápláló „éleny” már nem jött be. Ismert és elvetélt próbálkozás a tizenkilencedik század elejének új találmányára a „gőzpöfögészeti tovalöködönc”, de második nekifutásra a gőzmozdony érthetően sikeresebbnek bizonyult. A legszórakoztatóbb tippeket talán a korábban ismeretlen állatok megnevezésére találjuk; a strucc szaladár lett volna, a lajhár restnök, a zsiráf meg egyenesen párducteve.

Időben és tematikában is közelebb áll hozzánk a Nemzeti Sport 1931-es sportnyelvújítási akciója, Vadas Gyula főszerkesztő kezdeményezése, amelynek első öt nyertese kiállta az idő próbáját: rajt (start), szorító (ring), ujjas (szvetter), edző (tréner), mez (dressz). Az ötből négy mai szemmel, füllel is telitalálat, hogy az ujjas miért volt ennyire fontos, azon lehet tűnődni. A fő feladatot érthetően az angol futballnyelv magyarítása jelentette, hiszen még a posztokat is egy az egyben átvettük – bekk, half, center –, és ezek, valamint a korner (szöglet), taccs (bedobás), fault (szabálytalanság), dribbli (csel), offszájd (les) és egyéb kifejezések oly gyorsan és mélyen gyökeret vertek, hogy e folyamatot leginkább egy jellemző anekdotával mutathatjuk be. Egy korabeli poén szerint az először hazánkba látogató angol csapat mérkőzésén a vendégek a mieinknél kezezést láttak, ezért reklamálni kezdtek „hands, hands!” kiáltásokkal, mire az egyik derék hazai néző azzal szólt oda szomszédjának: „Papuskám, ezek egy hete sincsenek itt, és már hogy megtanultak magyarul!”

Hasonlóan megkapó az eredettörténete a közelmúltig ismert és használt „robinzonádnak”, ami az a védés fajta, amikor a kapus merész vetődéssel a pipából üti ki a labdát. Egyesek úgy vélték, a forrás maga egy Robinson nevű, egykori kiváló hálóőr, mások esküdtek rá, hogy a „robin” szóból származik, ami angolul vörösbegy, és e madárka olyan derékszögekbe rakja a fészkét, mint a felső léc és az oldalkapufa találkozása. De még a mi, tavaly novemberi huszonötös listánk is tartalmazott olyan elemet, amely hasonló félreértésre, félrefordításra adott alkalmat. Jelesül a jégkorongos „bodicsek”; akadt, aki szerint a névadó egy egykori, kemény csehszlovák hátvéd, miközben valójában természetesen a body és a check összetétele.

Futballban, kosárlabdában, jégkorongban annyiban könnyebb a dolgunk, hogy e sportágaknak létezik az „apanyelvük”, az angol, de az e tekintetben több gyökerű kézilabda nemzetközi szaknyelvét nehezebb volt megalkotni, és kissé ma is mesterkéltebbnek hat. Ezért amikor valamit igyekszünk magyarra fordítani, azt sem árt tudnunk, honnan, „miből” merítünk.

Mert bár első nyelvújítási kezdeményezésünk a héten lezárult, reményeink és terveink szerint folytatás következik. A világot a közelmúltban elárasztó, döntően amerikai sportok ugyanis rónak még ránk feladatokat bőségesen. Az alapcélunk pedig csak az lehet, amit pályám elején némi külső kényszer hatására én is el- és felismertem: akikhez szólunk, jó, ha értik is, amit írunk és mondunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!