„A természetem kubai, a szívem magyar” – Navarrete József hatvanéves

– Hatvan év. Sok vagy kevés?
– Néha eszembe jut, mit is jelent. Nem érzem magam ennyinek, ez tény, ám ha visszatekintek, belém hasít, mennyi minden is történt velem: ez egy hatalmas kaland – eddig. Azért bízom benne, hogy tartogat az élet még sok mindent.

– Az a típusú ember, aki nem is hajlandó szomorkodni egy pillanatig sem az idő múlásán?
– Nem engedem, hogy pusztán amiatt, mert már túl vagyok életem nagyobbik részén, rossz legyen a kedvem. Vannak feladataim, rájuk koncentrálok, s ha valaminek a végére érek, keresek magamnak másikat – vagy kapok egy másikat. Az viszont tény, hogy amióta volt a szem-, majd nem sokkal később a vakbélműtétem, érzem, hogy kicsit lassítanom kellene.

– Sikerül?
– Nehezen, hiszen nekem a munka egyben élvezet is: szeretem, amit csinálok, emiatt sokkal bajosabb megállnom, lelassulnom. De azért annyit haladtam, hogy már tudom, néha mégis muszáj magammal foglalkoznom, kikapcsolnom, hogy utána ugyanolyan lelkesedéssel vágjak neki a következő feladatnak.

– Mielőtt arról beszélnénk, mikor lépett be először a kicsi Józsika a vívóterembe – várjunk csak, egyáltalán hívták valaha is Józsefnek?
– Soha. A József Kubában és a latin országokban José, s a beceneve Pepe. József ugye Jézus földi édesapja volt, a pótpapa rövidítése a Pepe.

– Szóval, a vívóterem előtt kicsit meséljen Kubáról, a családjáról!
– Édesanyám magyar, édesapám kubai, Budapesten ismerkedtek meg, mindketten cipőtervezőnek tanultak. Aztán Kubában kezdtek közös életet, van egy bátyám, mindketten ott születtünk. Később a szüleim elváltak, édesanyám a drága utazási költségek miatt csak egy fiúgyerekkel jöhetett haza – a bátyámmal költözött Budapestre. Négy éven keresztül a nulláról kezdve gyűjtögetett, hogy hazahozhasson engem is, ezalatt levélben tartottuk a kapcsolatot.

– Azért nem lehetett könnyű választani a két gyereke közül…
– Nem is volt, felnőtt voltam már, amikor megértettem, miért döntött így: én nagyon anyás voltam, tőle tanultam a kitartást, az odaadást, a hitet, és édesanyám arra gondolt, ha felnövök, bármilyen áron, bárhogy, utána jövök. Aztán hamarabb megvalósult, hiszen 1977-ben én is Budapestre költözhettem. De szép emlékeim vannak Kubáról, sőt: a gyerekkorom ott telt, édesapám és a nagypapám nevelt fel. Nagyapám orvos volt, mindig is példaképként tekintettem rá, a maximalizmusomat és a segítőkészségemet tőle örököltem – ő volt egyébként az első fekete Kubában, aki egyetemre járhatott.

BREAKTÁNCOLT, VÍVOTT, DE AZ ATLÉTIKA JÁRT A FEJÉBEN

– Ott tartunk, hogy a tizenkét éves Pepe Budapestre költözik az édesanyjához és a bátyjához. De még nem léptünk be a vívóterembe.
– Én Kubában atletizáltam, rövidtávfutó voltam, csakhogy Budapesten messze esett hozzánk az UTE atlétikai pályája, a vívóterem viszont nem, ráadásul a bátyám akkor már kardozott.

– Tudta egyáltalán, mi az a vívás?
– Ó, gyerekkorunkban a bátyámmal otthon mindig vívtunk, szegény anyukám nem volt boldog attól, hogy fakanalakkal és fedőkkel kardoztunk. Utóbbi szolgált pajzsként, hiszen ezt láttuk a kalandfilmekben, a Zorróban, a Három testőrben. Megtörtént, hogy találtunk otthon egy kicsi fém vödröt, azt húzta a fejemre a bátyám, mintha sisak lenne, aztán addig kalapálta a kobakomat, amíg a vödör rászorult. Nem láttam semmit, a vödör viszont sehogy sem jött le a fejemről. És vasárnap volt… Nagy nehezen talált édesanyám egy bádogost, aki leszedte, de az eset után úgy döntött, ez nem mehet így tovább, úgyhogy elment egy játékboltba, s vett nekünk műanyag kardot.

– Valahogy az az érzésem, hogy nem volt jó gyerek, zsivány annál inkább.
– Jó gyerek voltam én, csak valahogy mindig belekeveredtem valami rosszaságba… Elevennek mondanám magam.

– Hogyan vélekedik Navarrete József, az edző a hozzá keveredő ilyen gyerekekről?
– Attól, mert valaki kicsit eleven, még lehet jó gyerek, jó ember. A csintalansággal nincs bajom, azt nehezebben viselem, ha a gyerek tiszteletlen, nem szófogadó az edzéseken.

– Vissza a vívóterembe, ahová belép a kis Pepe! Magyarul beszélt már akkor?
– Nem. Magyarul csak annyit tudtam, hogy igen és nem, és tízig számoltam, ennyi. Emlékszem, egy októberi csütörtökön érkeztem Magyarországra, és hétfőn már ott ültem az általános iskola padjában.

– Feltalálta magát?
– Szerencsém volt. Különlegesnek számítottam: kissé sötétebb bőr, másfajta haj, tulajdonképpen az első pillanattól imádtak a többiek. Körbevettek, megnéztek maguknak, valójában tőlük tanultam meg magyarul. Meg hát édesanyám fogadott mellém tanárnőt is, de elkövette azt a hibát, hogy a hölgy túl csinos, túl reprezentatív volt, kiskamaszként meg inkább őt figyeltem, mint azt, amit mond, úgyhogy a tanárnő néhány óra után közölte anyukámmal, hogy reménytelen eset vagyok.

– A pillanatra, a napra emlékszik, amikor azt mondta, vívó akarok lenni?
– Az időszakra nagyjából emlékszem: már juniorbajnok voltam, amikor még mindig azon gondolkoztam, valójában atletizálni szeretnék. Hiába mondták, hogy tehetséges vagyok, az érzés, hogy vívni akarok, sokára „érkezett meg”. Lusta gyerek voltam, mindig elkéstem mindenhonnan, de nem azért, mert ahová mentem, az az óra, az az edzés nem érdekelt, csak valahogy mindig úgy alakult, hogy elkéstem… Ráadásul amellett, hogy korosztályos magyar bajnok voltam vívásban, éppen tombolt itthon a break-korszak, és azt is csináltam.

– Hol?
– Például aluljárókban. De léptünk fel a Kongresszusi Központban is – a kissé sötétebb bőrömmel ott is amolyan érdekességnek számítottam, kellettem a csoportba.

– Vagyis táncolt, ott volt a kard a kezében, az atlétika meg a fejében.
– Igen. Aztán amikor majdnem összetörtem magam egy úgynevezett helikopter forgás során, az első edzőm, Jakab Laci bácsi, aki amolyan nevelőapa szerepet is vitt az életemben, szólt, ennek nincs jövője, én pedig fogadalmat tettem, nincs többé break, csak a vívás. Onnantól nem is késtem el az edzésekről.

HA VALAMI NEM SIKERÜL, EGYEDÜL JÁRJA AZ ERDŐT

– Említette, hogy csodabogárként kezelték a bőrszíne miatt: ez a vívásban okozott bármiféle nehézséget, vagy éppen a különbözősége miatt jobban figyeltek önre?
– Édesanyám felkészített rá, ha ide költözöm, lesznek nehézségeim, problémáim. Nem értettem, miről beszél, egészen addig, amíg nem ért egy-két atrocitás az utcán. Sohasem értettem, mi a baj velem, próbáltam meggyőzni őket, ennek meg pofonok lettek a következményei. De ez idővel elmúlt.

– Sportolóként is érték pofonok, ez nem titok. Hogy látja, elérte, amit elérhetett, vagy maradt önben?
– A versenysportban mindig van feljebb. Éhes maradtam. Kétszeres világbajnok vagyok, olimpiai ezüstérmes – mondják, hol az arany? És az atlantai negyedik helyem egyéniben sem hozott elégedettséget.

– Mai fejjel másként csinálna valamit?
– Nem hiszem. Úgy érzem, mindent beletettem. Sohasem szerettem volna, ha utána azt érzem, mi lett volna, ha – mindig maximálisan odatettem magam a munkában. Ez ma is így van. A negyedik hely után éreztem, mi lett volna, ezért többször is lepörgettem magamban, hol hibáztam, aztán úgy összegeztem, hogy sehol.

– Mindig magában keresi a hibát? 
– Igen.

– Mi volt a csúcsa a sportolói pályafutásának?
– Nehéz kérdés. Volt, hogy megnyertem egy világkupaversenyt, és kerestem a hibát, s azt mondtam, itt és itt, meg itt másként vívhattam volna.

– Akkor keressük meg a mélypontot!
– Arról meg nem szeretek beszélni. Nem nézek visszafelé, a jelenben élek.

– De hogy dolgozta fel a kudarcot?
– Sportolóként néztem hátrafelé, edzőként már mindig csak előre. A hibáimból tanulok, de ha nem találok, sokszor leragadok, miért nem ment. Nehezen élem meg, ha valami nem sikerül. Ilyenkor elmenekülök a világból: Szilvásváradon van egy házunk, szeretek egyedül lenni. Járom az erdőt, vannak bizonyos helyek, ahol leülök, energiát szívok – nagyon hiszek az energiákban.

– Ilyenkor „kimossa” magából a rosszat?
– Igen. Ezek a gondolatok az enyémek, nem osztom meg senkivel, de egy-egy ilyen elvonulás, gondolkozás adja az erőt a folytatáshoz. Ha már pofonok: sokat kaptam az életben, de az ember ezektől erősödik. Juniorválogatottként megtörtént, hogy a felszerelés kiosztásánál én nem ugyanazt kaptam, mint a társaim, például én csak két kardot kaptam, a többiek ötöt. Akkor sem arra gondoltam, ez azért van így, mert én fekete vagyok, hanem azért, mert elfogyott a penge. A negatívumokat mindig igyekszem átdolgozni a javamra. De ha már fájó pont: nem is az, hogy a barcelonai olimpiára nem mehettem, hanem az, hogy előtte talán miattam változtatták meg a szabályokat. Akkoriban öt vívóból állt egy csapat, a válogatási elvek alapján a hazai ranglista első három helyezettje automatikusan csapattag lett – én akkor robbantam be, világkupaversenyt nyertem, máshol is jól vívtam, és hirtelenjében ott voltam az első háromban. Vagy nem bíztak bennem, vagy nem tudom, mi történt, de azt mondták, még fiatal vagyok, nem én utazom.

– Arra kíváncsi vagyok, ezt hogyan formálta pozitívummá…
– Nemigen értettem, illetve nem is akartam megérteni. Kétségtelen, hogy rosszul esett, de megnéztem, kik utaznak, realizáltam, mekkora bajnokok, és képes voltam azt mondani, ennek így kellett lennie. Ebből merítettem erő, elszántságot: még többet kell dolgoznom, még jobbnak kell lennem. És menni kell előre. Mentem is, hiszen 1993-ban, vagyis a következő évben megnyertem a magyar ranglistát úgy, hogy volt öt nyolcas táblám a vk-viadalokon, a világranglistán is ott voltam az élmezőnyben. Gondoltam, csak nem maradok így ki a csapatból – nem is maradtam, egy jó kis társasággal meg is nyertük abban az évben a világbajnokságot. Történelmi tett volt, hiszen az ötből négyen, Szabó Bence, Köves Csaba, Abay Péter és én is az UTE csapatához tartoztunk, egyedül Boros György volt honvédos.

– Tényleg jó kis csapat!
– Az bizony. Nyertünk együtt háromszor BEK-et is, 1994-ben ezüst-, 1995-ben bronzérmesek lettünk a vébén, majd következett 1996, meg egy újabb törés.

– Mégpedig?
– Hiába voltam a világranglistán az első négyben, az akkori kapitány azt mondta, öt világkupaverseny számít bele a válogatásba: az elsőt megnyertem, a másodikon ezüstérmes lettem, a következőt kihagytam, mert volt némi problémám a térdemmel. Hátra volt még kettő, a budapesti és a New Yorki-i verseny, de a hazai viadal előtt három nappal közölte a kapitány, hogy mindazt, ami addig volt, felejtsük el. Szabó Bence és Köves Csaba helye biztos a válogatottban, Navarrete és Boros között a két hátralévő verseny alapján dönt. A versenyeimre emlékszem, kivéve ezt a budapestit, valószínűleg a kapitányi kijelentése miatt olyan sokkot kaptam, hogy még csak foszlányaim sincsenek arról a napról.

– Végül utazhatott Atlantába, Sydney-be viszont már nem. És utána vissza is vonult.
– Na, az is nagy pofon volt… Akkor már Zarándi Csaba bácsi volt az edzőm, ott voltam a világ legjobbjai között, s azt mondta a mester, engem már nem tudnak kihagyni a csapatból, úgyhogy nyugodt szívvel műtőasztalra feküdtem, s megoperálták a térdemet. Két-három versenyt hagytam ki, ötödik voltam a magyar rangsorban, de az előtte lévő évben hatszor voltam nyolcas táblán vk-viadalon, az Európa-bajnokságon bronzérmet szereztem, ezek után egy olyan embert tettek be a válogatottba, akinek összesen négy nyolcas táblája volt a pályafutása során – nekem harminchat. Akkor éreztem, hogy bár kipréseltem addig magamból mindent, innen nincs tovább. Pláne, hogy a kapitány azt mondta, aki nem megy az olimpiára, utazhat az Európa-bajnokságra. De én oda sem utazhattam. Ez volt a vége. Letettem a kardot. Már attól rosszul lettem, ha csak egy vívófelszerelést megláttam.

– Teljesen hátat fordított a sportágnak?
– Asztalosként dolgoztam tovább. Bútorasztalos a szakmám, de voltam például Demjén Ferenc sofőrje is egy ideig. Jó emberek vettek körül, kezdtem jól érezni magam, bár akkor még mindig úgy gondoltam, sohasem veszem újra kezembe a kardot.

– Hála Istennek, nem így történt!
– Gémesi György, aki ugye vívott, hívott Gödöllőre. Nemet mondtam neki, de ő tovább kapacitált, s azt mondta, van néhány gyerek, csak beszélgetnem kell velük a vívásról, meg megmutogatni nekik az érmeimet. Megkérdeztem tőle, ugye, nem kell kardot fognom? Mivel nemmel felelt, belevágtam. Hetente kétszer lejártam a vívásról beszélni a gyerekek közé. Aztán egyszer az egyik gyerek odajött hozzám azzal, nem tudnék-e egy kardot levinni hozzájuk. Szinte rosszul lettem a kéréstől, de megtettem a kedvéért, és magam is meglepődtem, hogy jó érzés volt kardot fogni, azzal mutogatni! A vége az lett, hogy ott ragadtam a teremben.

– Aztán néhány év múlva mégis Spanyolországban kötött ki. Miért?
– Biztosan a közös nyelv is közrejátszott abban, hogy a spanyolokkal mindig is jó volt a kapcsolatom, hívtak a női kardozók kapitányának, én pedig igent mondtam, noha Gödöllőn jól éreztem magam. Kisebb-nagyobb sikereket elértünk közösen, de miután Szilágyi Áron Londonban olimpiai bajnok lett, az akkori edzője, Somlai Béla felhívott, s arra kért, dolgozzak vele. Hazajöttem. Akkor a férfi kardcsapat a tizedik volt a világranglistán, egy évvel később viszont már a harmadik, s a helyét az élmezőnyben azóta is a tartja. Béla bácsitól nagyon sokat tanultam.

FONTOS, HOGY A TANÍTVÁNYOK IGAZ EMBEREK LEGYENEK

– Az is egyértelmű volt, hogy amellett, hogy Somlai mesterrel közösen „főznek a boszorkánykonyhában”, Gödöllőre is visszatér?
– Igen. Aztán Gémesi Csanádot kollégaként állították mellém. Csanádnak nem voltak akkortájt túl jó eredményei, az edzője külföldre ment dolgozni. Egy-két hónapig egymás mellett dolgoztunk, aztán azt mondtam neki: „Figyelj, »Csan«, én elboldogulok ezzel a hatvan-hetven gyerekkel egyedül is, de mi adjunk magunkat egy-két évet, s próbáljuk meg mesterként és tanítványaként, ha nem jön össze, majd leszünk újra kollégák!”

– Csanád rögtön igent mondott?
– Nagyjából öt másodperc alatt megbeszéltünk mindent. A következő évben a férfi kardcsapat, két gödöllőivel a soraiban – hiszen Csanád mellett Gál Csaba is válogatott volt – ezüstérmes lett az Eb-n, egy esztendővel később pedig Csanád egyéniben harmadik az Eb-n.

– Hamar egymásra hangolódtak?
– Jól passzolunk egymáshoz – az első pillanattól. Csanád jó ember. Igaz ember. Családcentrikus, olyan, aki nemcsak önmagáért, hanem a csapatért is mindent megtesz. Éppen olyan a hozzáállása a sporthoz, amilyennek szerintem egy sportolónak lennie kell.

– Akár Csanádot, akár a fiatalabbakat, hogyan motiválja, mivel tüzeli a vívóit?
– Az elért eredményeimmel, az elhivatottságommal, az életvitelemmel igyekszem jó példát mutatni. Vívóként ugyan már korábban lejárt az időm, de szívügyem a magyar kardvívás, muszáj segítenem. A természetem kubai, a szívem magyar. A legfontosabb, hogy a tanítványaim igaz emberek legyenek – a páston persze kell a tehetség, a mindennapokban pedig a munkabírás, a kitartás.

– Négy éve a kerekesszékes vívókkal is dolgozik. Ettől a kihívástól sem ijedt meg az elején?
– Nem ismertem ezt a világot, őszinte leszek: kis sajnálattal közelítettem hozzájuk, de szerintem ezzel sokan vannak így. Pedig itt nagyon jó emberek vannak, remek humorral megáldva: ha ők nyernek valahol, mindig kétszeres győztesek, hiszen mindenki valami miatt székbe kényszerült.

– A beszélgetésünk elején azt mondta, ez a hatvan év hatalmas kaland volt, s hallgatva önt, tényleg így lehetett, de vajon minden jó volt úgy, ahogy volt?
– Azt hiszem, igen. Talán annyit változtatnék, hogy hamarabb venném komolyan a vívást – meg azon, hogy a vívás mellett is folytatnám a táncot. De boldog vagyok az életemmel.

Szenvedélye a vívótárgyak gyűjtése

Egy véletlennek köszönhető minden: Navarrete József betért egy vidéki étterembe, ahol egy régi vívósisak ajtótámaszként szolgált – a korábbi kétszeres világbajnok kardozó nem habozott, megvásárolta a fejvédőt a tulajdonostól, s ez elindította a lavinát…   „Egy idő után már tudatossá vált a gyűjtőszenvedélyem – árulta el Navarrete József. – Németh Árpi bácsi, akinek a világon az egyik legnagyobb vívógyűjteménye van, sokat segített, de már az elején figyelmeztetett, vigyázzak, mert könnyen szenvedéllyé válhat. Azzá vált. Külföldön is járom a piacokat, keresem a vívótárgyakat, meg persze az internet segítségével is követhetem az aukciókat.”   A három éve átadott új gödöllői vívócsarnokban kapott helyet az edző gyűjteménye, amelynek legékesebb darabja Gémesi Csanád olimpiai ezüst- és bronzérme, de mellette sok olyan régi emléktárgy is található a szobában, amely egytől egyig a régi nagy elődökhöz köthető (fotók, autogramok, külföldről küldött képeslapok), az érdeklődők korábbi korok tőrjeit, kardjait is megcsodálhatják.