Az elemző, aki mindig jobb akar lenni – interjú Somogyi Ádámmal

– A múlt héten a szolnoki klub rendezett a csapatnak egy házi dartsversenyt. A csapattársai mennyire voltak tisztában azzal, hogy nincs esélyük ön ellen?     – Sokaknak nyilvánvaló volt, de nem miattam, merthogy a másodedzőnk, Mándoki Tamás messze a legjobb köztünk, a papírforma szerint neki kellett volna nyernie.

– De ha jól tudom, ön is sokat dobál.
– Igen, van Szolnokon egy klub, a City Café Darts, ahová eljárok, és otthon is fel van szerelve a tábla a falra. A házi viadalunk előtt felvetődött, hogy egyéni vagy párosverseny legyen, Mándoki Tomi kardoskodott a legjobban az előbbi mellett, annyira bízott a sikerében. Végül túl sokat akart a szarka, és csak a harmadik helyet szerezte meg.

– Ennyire megszerette a dartsozást?     
– Tavaly nyáron még Lukács Norbival kezdtünk el játszani, miközben együtt készültünk az idényre. A szabadidőnkben kaptunk rá, kompetitív sportág, nagyszerű, egymást segítő a dartsos közeg, jó hangulatú és sok inger éri a játékost. Én alapvetően jobbkezes vagyok, csak a kosárlabdában használom a balt, de hogy annak a motorikus képességeit és a szem-kéz koordinációmat fejlesszem, a nyártól a balossal dobálok, korábban mindig csak a jobb kezemet használtam a játékhoz. Sőt, elkezdtem bal kézzel írni is.

– Nézni is szereti a dartsot?     
– Hogyne, a világbajnokságot is végigszurkoltam, most a mastersversenyek is mennek, amíg mi dobálunk a csapattársakkal.

NEVES ELŐDÖK NYOMÁBA LÉPETT

– Azt azért nem bánja, hogy édesapja nem dartsjátékos volt…     
– Nem, bár mindig nagy izgalommal megyek haza, hogy végre most legyőzöm, aztán mindig megver. Olyan hosszú karjai vannak, hogy szinte eléri a táblát. Most azért van egy versenyünk, amelyben vezetek 10–8-ra, de korábban nem termett nekem babér.

– Az édesapja Somogyi László válogatott, magyar bajnok kosárlabdázó. Tőle örökölte a versenyszellemet, a győzni akarást?     
– Apa is nagy versenyző. Így nőttem fel, pingpongban, kosárban vagy bármi másban állandóan győzni akartam.

– Bár édesapja Csepelen játszott, a fotója ott van a tiszaligeti csarnok falán. Meglepődött, amikor észrevette?     
– Nagyon. Sohasem gondoltam volna, hogy Szolnokon megtalálom apát egy képen – a labdáért harcol éppen a földön fekve. De hálás vagyok a sorsnak, hogy vihetem tovább az örökségét, és az ő útját folytathatom.

– Élvonalbeli mérkőzésen nem láthatta az édesapját. Videófelvételeken azért megnézte, milyen játékos volt?     
– Már nyüstöltem anyáékat, hogy keressék meg, mert vannak felvételek valahol arról az idényről, amikor bajnokságot nyert. Amikor a másodosztályban játszott, már elkísértem meccsekre és drukkoltam neki. Apa körülbelül öt éve hagyta abba, sokáig játszott.

– Mindkét testvére kosárlabdázott, a bátyja az NB II-ig jutott, a nővére, Andrea viszont remek játékos volt. Ilyen háttérrel egyértelmű volt, hogy ön is ezt a sportágat választja?     
– Sohasem éreztem a szüleimen, hogy erőltették volna, inkább inspiráltak. Tízéves koromban kellett választanom, hogy foci vagy kosár. Előbbiben is tehetségesnek számítottam, édesanyám még mondta is, ha sok pénzt akarok keresni, válasszam a futballt. Végül nem volt kérdéses, melyiket preferálom, a kosárlabdát jobban szerettem.

– Nagy húzóerőnek számítottak a kosaras testvérek?     
– A mai napig emlékszem Andi itteni, szolnoki mérkőzéseire a Tiszaligetben, de Pécsre is jártunk az Euroliga-meccseire, eszméletlen hangulatot teremtettek a szurkolók. A sportág színes oldalát tapasztalhattam, ennek is köszönhető, hogy erre a pályára tértem.

MÁS GYEREK VOLT, MINT A TÖBBI

– A Csatában kezdett, majd a Keresztúri Kosársuli érintésével került a Vasashoz, ami meghatározó állomás a fejlődésében. Ott lett ennyire céltudatos, elhivatott?     
– Előtte tényleg a játékszeretet hajtott, valamint a kíváncsiság, ami bennem volt. Mindig néztem az NBA-mérkőzéseket, a világbajnokságokat, olimpiákat és láttam a profi játékosokon azt a rejtélyes valamit, amit gyerekként nem tudtam meghatározni, de kapcsolatban lehetett az aurájukkal, a karakterükkel. A különlegességük okát szerettem volna megfejteni. És ez azóta is tart, folyamatosan tanulmányozom, mi az, ami a sztárokat a legnagyobbakká teszi. A Vasasnál már tényleg a lehető legtöbbet akartam magamból kifacsarni és a körülmények is ideálisak voltak hozzá.

– Igen, csak a tinédzserek általában a jelennek élnek és nem látják világosan, hogy hosszabb távon hogyan lehetnek sikeresek. Ön ebből a szempontból korábban ért?     
– Alapvetően én más gyerek voltam, mint a többi korombeli kamasz. Más tartalmakat néztem az interneten, szinte csak kosaras videókat, interjúkat, összevágott jeleneteket. És már akkor is az volt a fontos, hogy abból, ami az életben történik, miként tudok információt és tudást gyűjteni és átvinni a kosárpályára. Úgy gondolom, ahhoz, hogy jobb legyek kosárlabdázóként, kell az élet „tudásfája”. Ez nem követendő példa, de a suliban is szinte csak a kosárlabda járt a fejemben, füzetbe írtam az elemzéseket, a taktikai lehetőségeket, a döntéshozatalokat. Már-már megszállottja voltam a sportágnak.

– Ezért nem is lehetett kérdéses, hogy amikor 16 évesen megkeresték Spanyolországból, nekiindult a nagyvilágnak?     
– Nemzetközi tornákon szúrtak ki spanyol játékosmegfigyelők, a két évvel idősebbek között játszottam neves ellenfelekkel szemben. Jól ment a játék, így szóltak, hogy van lehetőség ACB-ligás csapat akadémiájára menni. Így kerültem Sevillába, a Real Betishez. Nem mondom, hogy nem féltem, nem is tudtam, mi vár rám. Sok fájdalommal járt az első év, de ez is kellett a pályafutásomhoz, és enélkül nem tartanék most itt.

– A fájdalom, esetleg az új közeg furcsaságai miatt maradt csak egy évet Sevillában?     
– A személyiségem nem volt elég érett ehhez, de a vízió, ami bennem volt, kitartásra ösztönzött, s kint maradtam egy madridi akadémián. Sevillában a légióskorlátozás miatt nem vittek el az országos döntőre, ami meglehetősen rosszulesett, de aztán a magam javára fordítottam az esetet, és ezért sem jöttem haza. A madridi évem után igazoltam a spanyol harmadosztályú Zamorába, amelyből lett volna lehetőségem a második vonalba szerződni vagy hazatérni a magyar élvonalba.

HOL ITTHON, HOL SPANYOLORSZÁGBAN

– És inkább a visszatérést, ezzel együtt a DEAC-ot választotta. Miért?     
– A magyar első, illetve a spanyol másodosztály nagyjából egy színvonalon állt. Itthon azért voltak jobb csapatok és minőségi légiósok, Spanyolországban viszont jobban az ACB-együttesek szeme előtt lettem volna. Végül a családi kupaktanáccsal úgy döntöttünk, hazajövök.

– Jól érezte magát Debrecenben a Spanyolországban töltött három év után?     
– Bizonyos dolgokért hálás vagyok, de összességében nem éreztem jól magam, a nehezebb idényeim közé sorolom. Az élet szuper volt Debrecenben, a körülményekre sem lehetett panasz, inkább csak szakmai tényezők miatt éltem meg nehezen a DEAC-időszakot.

– Ez volt az egyik oka, hogy két év után visszatért Spanyolországba?     
– A Burgos szerződtetett, de az előszezon után kölcsönadott a Falcónak, mert nem kaptam volna elég játéklehetőséget. A szombathelyi időszakra nagyon jó szívvel gondolok vissza, hiszen a Bajnokok Ligájában játszhattam és magyar bajnok lettem. Azonban nem éreztem, hogy akkora szerepem lehet a csapatban, amekkorát szerettem volna a tervezett külföldre igazolásom előtt. Végül ezért szerződtem az Alba Fehérvárhoz.

– Amelyben viszont végre egyértelműen vezérszerepet kapott.     
– Meg akartam ezt a szerepet tapasztalni, nagyobb felelősséget szerettem volna kapni, ezért mentem Fehérvárra.

– Másfél évnyi spanyolországi játék következett, de megint nem jutott szóhoz annyit, amennyiben reménykedett. Hogyan élte meg?     
– Két részre bontanám. Az Andorrában 2023 őszén átlagban 15 percet kaptam mérkőzésenként, néha többet, néha kevesebbet. Abban a néhány hónapban többet is játszottam, mint amire számítottam, harmadik számú irányítónak szerződtettek két Euroligát megjáró játékmester, Markel Starks és Rafa Luz mögé. Starksot menet közben elküldték, hozták a dominikai Jean Monterót – aki jelenleg az euroligás Valenciában játszik –, és az edző úgy döntött, hogy őt erőlteti meccsenként 25-30 perces átlaggal, a többit vitte el Luz, nekem semmi sem maradt. Aztán a Rio Breogánba szerződtem, amelyben az első edzőmeccsen még kezdőként léptem pályára, aztán edzésen kiment a bokám és másfél hónapot ki kellett hagynom. A felépülésem után epizódszerepeknél többet nem kaptam.

– Nem úgy ismerem, mint aki könnyen belenyugszik az ilyen helyzetbe…     
– Az utolsó két spanyolországi klubban történtek miatt teljesen tiszta lehet a lelkiismeretem, mert messze én dolgoztam a legtöbbet és minden tőlem telhetőt megtettem. Rengeteg tapasztalattal és tanulsággal gazdagodtam.

– Nehéz volt ismét visszafordulnia Magyarország felé, vagy egyszerűen játszani, bizonyítani akart?     
– A szenvedés nem egyértelműen rossz érzés, mert a fájdalmak megélése alatt ismeri meg az ember leginkább önmagát. Ebben rengeteget segített a spanyolországi másfél év. Sok mindent átértékelve, más értékrenddel igazoltam haza a Szolnokhoz. Sokkal jobban értékelem a játék élvezetét és hálásabb vagyok az apróságokért. Szeretném a körülöttem lévők napjait, az együttes játékát is élvezetesebbé tenni, nem az egyéni statisztikám a lényeges. Félreértés ne essék, mindent megteszek, hogy jól játsszak, de az a fontos, miként tudom a csapatot jobbá tenni, hogyan tudok a legtöbbet segíteni. Ezért igazoltam Szolnokra. Lukács Norbit, Pallai Tomit és Rudner Gabit is ismertem, Krnjajszki Boriszban is remek szellemiségű társra leltem, de valójában a klub összes tagját felsorolhatnám, mert mindenki szívvel-lélekkel végzi a dolgát.

RÖGTÖN VEZÉR LETT AZ OLAJBAN

– A döntését bajnoki cím igazolta vissza, ráadásul vezérként érte el, és ebben az idényben is remekel az Olajbányász. Most minden kerek?     
– Nem akarom így kijelenteni, mert kötéltáncot járunk, és bármilyen megelégedettség esetén könnyen fordulhatnak a dolgok… De örülök, hogy ilyen városban, klubban és emberekkel dolgozhatok nap mint nap.

– Mennyi időt tölt egy nap kosárlabdával?     
– Érdekes, mert mielőtt leültünk beszélgetni, a Honvéd elleni meccsünket elemeztem. Ebből a szempontból sokat adott a legutóbbi spanyolországi időszakom. Az edzéseken kívül is tanulni, elemezni kell a játékot. A tréningeken behatároltak a lehetőségek, előbb-utóbb jelentkezik a fáradtság, a sérülésveszély, de videózással ugyanúgy lehet javítani a teljesítményünkön. A napi két-három órás edzéseken kívül egyénileg is dolgozunk, ehhez jön szinte minden nap az otthoni elemzés. Sok meccset nézek, más csapatokat is figyelek, játékosok mozdulatait próbálom eltanulni, döntéshelyzeteket vizsgálok.

– Ha jön önnel szemben, mondjuk, Pongó Marcell, tudja, hogy az esetek többségé­ben merre fog indulni?     
– Azért ez nem ilyen egyszerű, de igyekszem megfigyelni az ellenfelek mozgását, a tendenciát. Szerencsére olyan technológiai segítségünk van, ami megkönnyíti a tanulást.

– Huszonöt évesen ideális korban van, már megfelelő a rutinja, amihez immár tökéletes fizikai állapot párosul. Van még valamiben előrelépési lehetősége?     
– Mindig is folyamatosan fejlődni akartam és ezért sokat is teszek. A fizikai felkészültséget egy szint után már nem lehet fejleszteni, de mentális téren, technikailag vagy a motorikus képességekben mindig lehet előrelépni. A mai technológiával és eszközökkel a fizikai állapot megőrzését is ki lehet tolni, nézzük csak meg LeBron Jamest, aki 41 évesben a Lakersben játszik, méghozzá domináns szerepben.

– Nagyon sok van még ön előtt a karrierjében, de milyen céljai vannak a kosárlabdapályán? Itthon már elérte, amit szeretett volna?     
– Magyar Kupát még nem nyertem, ez most a rövid távú cél. Egyébként pedig sokan kérdezték tőlem tavaly, illetve már ebben az évadban is, hogy maradok-e Szolnokon. Mindig őszintén válaszoltam erre azt, hogy nem tudom. A Breogánban eltöltött időszakom után nem is szeretnék már hosszabb távra tervezni és beleélni magam olyasmibe, ami nem csupán rajtam múlik. Csak olyan céljaim vannak, amelyekre ténylegesen van ráhatásom, amiért én tehetek. Legyen szó emberi kapcsolatokról, edzésmunkáról, videóelemzésről. Nem kizárólag rövid távon gondolkodom, de a céljaimat elkiabálni sem akarom.

ÁLMODNI NEMCSAK SZABAD, KELL IS

– A válogatottban egyértelműen az első számú irányítóként számol önnel Gasper Okorn szövetségi kapitány? Az első két remek vb-selejtező után mer álmodni?     
– Álmodni nemcsak szabad, kell is! Hitre is szükség van, mert visszaüt az, ha valaki nem hisz magában és az álmaiban. Február végén, március elején a franciákkal játszunk két mérkőzést, ráadásul lehet, hogy nem is legerősebb összeállításunkban tudunk pályára lépni, de a fogadóirodák előrejelzéseire szeretnénk rácáfolni és meglepetést szerezni. Hiszem, hogy semmi sem lehetetlen.

– Régóta válogatott, és lassan a generációjának több tagja is megérkezik a keretbe. Ez már az ön csapata lesz, ha mondhatom így?     
– A magyar válogatott mindannyiunké. Hálás vagyok minden percért, amit ott tölthetek. Tényleg nem PR-szöveg, de boldog vagyok, amiért ennyire összetartó, kosárlabdát szerető és szenvedélyes társasághoz tartozhatok.

– Gyerekként ön járt az édesapja, a testvérei meccseire, most már ők az önéire. A családtagjai dicsérik, vagy inkább maximalisták, és elmondják, mit lehetne még jobban csinálni?   
– Nyilván elfogultak, viszont értenek a sportághoz, s ha vannak meglátásaik, szívesen fogadom és tanulok belőlük. A világ tényleg nagyot változott: kicsiként én totyogtam apa és a testvéreim meccseire, most meg az én mérkőzéseimen jön össze a család. Ez motivál és erőt ad, hogy ott vannak, hálás vagyok érte.

– Említette, hogy a játék élvezete került a fókuszba az elmúlt években. Jól látom, hogy most tényleg élvezi a kosárlabdázást?     
– Nyilván nem lehet mindennap ugyanakkora örömmel menni edzésre, de akkor is el kell végezni a munkát teljes erőbedobással, amikor az embernek nincs hozzá kedve, vagy nem teljesen kipihent. Alapvetően most nagyon jól érzem magam, hogy azt csinálom, amit szeretek, és itt tanulhatok, képezhetem magam.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. február 7-i lapszámában jelent meg.)