Népsport: Hátszegi Józsefhez hozzánőtt a penge és a botja

Mint annyi másnak a múlt század elején, Hátszegi Józsefnek is kellett a katonai háttér ahhoz, hogy örök szerelme legyen a vívás. Katonaiskolásként vett fegyvert a kezébe 17 esztendősen, persze hogy kardot, aztán amikor 1928-ban a Sporttanár- és Vívómesterképző Intézetbe (SPOTI) vezényelték, minden eldőlt.

Az is, hogy leteszi a kardot és tőröző lesz. Nem önszántából. Balkezes volt, de a híres mester, Borsodi László egyszerűen nem tűrte a balkezes vívást. Hiába erősködött, a vitájuk odáig fajult, hogy Hátszegi panaszt tett a SPOTI parancsnokánál, az amszterdami olimpián (1928) bajnok Rády Józsefnél. Rády közbelépett, Borsodi viszont nem adott neki iskolát, ez is közrejátszott abban, hogy tőröző lett.

Nem is eredménytelen, hiszen nagy, gyakran sikeres csatákat vívott itthon Maszlay Lajossal, Bay Bélával, de legyőzte kétszer az olasz Gustavo Marzit is, aki a világ legjobbjának számított. És tagja volt az 1933-ban Budapesten Európa-bajnoki bronzérmes tőrcsapatnak Gözsy Sándor, Meszlényi Egon, Hátszegi Ottó, Hajdú János és Maszlay Lajos társaságában. A verseny előtt a tőrözőkkel dolgozó Gellér Alfréd így jellemezte: „Gyors, balkezes, kiszámíthatatlan, de meggondolatlan, mint a bátyja     .” A szintén csapattag Ottó.

Ha már Gellér Alfréd, Hátszegi József nagy tisztelettel emlegette („Mindent neki köszönhetek”), mellette Eduardo Aleimo („A versenyvívás minden csínját-bínját beoltotta a fiatalokba”)és a vele elégedetlen Borsodi László („Csak a tanítványokkal nem tudott úgy bánni, ahogy kellett volna”)nagy tudását ismerte még el.

Amikor 1931-ben megalakult a Honvéd Tiszti Vívóklub (HTVK), őt is hívták, de akkor még nem hagyta el a MAC-ot. „Megbánod, ha nem jössz!”– mondták neki, s valóban, három évre Kőszegre, az alreálba vezényelték, onnan zötyögött hétvégente vonaton a versenyekre. Végül 1935-ben mégis a HVTK vívója lett, Berlinben (1936) pedig olimpikon. Amikor 1944-ben harmadszor lett bajnok egyéniben, a Képes Sportban arról beszélt, hogy tőrrel sem vagyunk tehetségtelenebbek, mint mások, de nálunk „a tőrvívás még ma sem talál olyan szeretetteljes felkarolásra, mint a kardvívás”. Egyébként ez volt az utolsó bajnoki címe, 42 esztendősen, Gerevich Aladárt megelőzve nyert, mert „energikus küzdő modorához ez alkalommal találaterősség is párosult Voltak egyes csörtéi, ahol öt kitöréssel verte ellenfelét.”

A leendő mester már versenyzőként is megmutatkozott. Amikor 1937-ben Párizsban Kovács Pál világbajnok lett kardban, így beszélt: „Az Aldo Masciotta elleni asszómnál már azt hittem, hogy vége, 1:4-re álltunk. Valaki – most már tudom, hogy Hátszegi volt – bekiáltott: »Második intenció!« Megfogadtam. Egymás után négy tust vittem be az olasznak.”

A háború alatt, 1944-ben letartóztatták, egyértelműen bátyja, Ottó miatt. Akit vívóként emlegetnek a legkevesebbet. (Lásd keretes írásunkat.)A Gestapo foglya volt, a Margit körúti fogházban találkozott utoljára a szüleivel, majd édesanyja Ravensbrückbe, édesapja és ő Stutthofba, koncentrációs táborba került. Édesanyja nem jött vissza.

Itthon folytatta a vívást, a londoni olimpián (1948) még elindult, aztán már csak tanított. Amikor 1950-ben megalakult a Sportszázad, ő lett a parancsnoka. Mint mesélte, Puskás Öcsiékkel volt a legtöbb baja. Amikor egyszer megvonta a futballisták kimenőjét és hazament, ők összeálltak, és zárt alakzatban kimasíroztak a kapun. Az őr még tisztelgett is nekik.

Nehéz felsorolni hányan és mennyit tanultak tőle. Az első kiemelkedő siker Fülöp Mihályé volt, aki 1957-ben lett világbajnok. „Jelentős fejlődést azóta értem el, amióta »Szepi bácsi« a mesterem, ő tanított meg a vívás technikája mellett a versenyzés taktikájára is”– nyilatkozta. Azt is elárulta, hogy „Szepi bácsi” (mert így hívták a pástok környékén) nem bánt vele kesztyűs kézzel – önfejűsége, makacssága miatt.      „Bizony nem is egyszer fordult elő, hogy hazaküldött az edzésről”– mondta még az ifjú bajnok.

Aki nem volt egyedüli nagy tehetség a Hátszegi-iskolában. A Népsport megfogalmazásában már      „bontogatta szárnyait”Rejtő Ildikó, aki aztán Tokióban (1964) kétszeres olimpiai bajnok lett, s mellette ötszörös világbajnok. Ő is balkezes volt, de fontosabb, hogy vívását rendkívül kifinomult technika, könnyedség, nyugalom és tökéletes összpontosító készség jellemezte. Ami Rejtő Ildikót egyébként is, ami azért lényeges, mert a mesternek ez volt az ars poeticája: „A módszerem nagyon egyszerű. Technikai alap, gyorsaság, az akciók tökéletes végrehajtása. A versenyzők magukkal hozott képességeit igyekeztem koordinálni és a tökéletességig fejleszteni. Ehhez kellett a kitartás, a végtelenségig való gyakorlás.”Ezért lehetett, hogy hiába volt Rejtő mellett Marosi Paula (szintén olimpiai és világbajnok) is a tanítványa, ő más stílusban vívott.

Féltékenység nem volt Hátszegiben. Az olimpiai bajnok (1988) Gedővári Imre is nála kezdett, de látta, hogy kardban jobb lehet, ezért elküldte Zarándi Csabához. A háromszoros olimpiai ezüstérmes (1968, 1972), világbajnok Bóbis Ildikó is nála kezdett, de Hátszegi nem volt megsértve, hogy átment Bay Bélához. „Nekem szerencsém volt. Két olyan óriási egyéniség nevelt, mint »Szepi bácsi« és dr. Bay Béla. Kevés vívó mondhatja el ezt magáról”– így Bóbis Ildikó. Ráadásul akkoriban a mesterek még átjártak egymáshoz, Hátszegi például az Elektromos mellett a Bp. Petőfiben is oktatott.

Olyan edző volt, aki felejthetetlen kortársaival (Vass Imre, Vass László, Szűcs János, Somos Béla) együtt Pézsa Tibor (olimpiai bajnok, kard) megfogalmazásában „mindkét kezükben aranyat tartott”, s aki Móna István (olimpiai bajnok, öttusa) szerint „utánozhatatlan, megismételhetetlen”.

„Szepi bácsi” 1986-ig oktatott, 1988 januárjában hunyt el. Akik ismerték, tisztelettel emlegetik, s az mindig előkerül, hogy a botja nélkül nem ment sehová. Ahogy Kő András idézi őt értő születésnapi cikkében (Magyar Nemzet, 2014. február 15.):
„Az érettségi után, 1922-ben öt pengőt kaptam a nagybátyámtól. A pénzért sétapálcát vettem Veszprémben, amely mintha hozzám nőtt volna. Úgy néz ki, mintha a kampós vége ezüstből volna, a szára pedig fából, pedig csak alumínium az egész. A bátyám is, az apám is combnyaktörésben szenvedett, mementó ez a bot, meg aztán nekem is lazák a bokaízületeim. Egyébként ha valaki azt mondja a férfikor küszöbén, hogy vívómesterként keresem majd a kenyeremet, biz' Isten lőccsel agyonverem. De mit csináljak, így alakult...”