„Szabadság, szerelem, e2 kell nekem”

Sportot kedvelő szerzőként tartották számon Bella Istvánt, a húsz évvel ezelőtt, 2006 tavaszán, 65 évesen elhunyt Kossuth-díjas költőt, nem véletlenül készített vele interjút a Népsport két alkalommal is a költészet napja (április 11.) apropóján. Először 1976-ban kereste fel a sportlap ifjú munkatársa, a Nemzeti Sport publicistájaként ma is aktív Kő András, aki – mint a cikk felvezetéséből kiderül – egy ideig egy házban lakott az interjúalannyal. A beszélgetés során Bella István számot adott legerősebb sportkötődéséről: múlhatatlan sakkszenvedélyéről.

„A sport mindig érdekelt. Másodosztályú sakkozó voltam. Megvertem a világ egyik legjobb nemzetközi nagymesterét, Kereszt, egy csepeli szimultánon 1972-ben vagy 73-ban. Én nyertem egyedül. Hajtán Jóska az Esti Hírlapban írt is a játszmáról. Portischt is megvertem, szintén egy szimultánon, 1955-ben. Akkor lett magyar mester. Elnézte a bástyáját. Spanyol megnyitásban játszott és beütött a g7 gyalogra. […] A g7-re nem lehet büntetlenül lépni. Ez még egy pancser sakkozó ellen is vészes.”

De nem csak a bástya, a paraszt és a király bűvöletében telt sportélete: a futó szerepét fiatalemberként maga alakította, teljes hitelességgel.

„Gimnazista koromban futottam Székesfehérváron. 400 méteren 60–62 másodpercet. Tizennégy éves voltam akkor. […] A sportszeretet gyermekkori. Beleilleszkedett a légkörbe, amiben az ország élt. Emlékszem, a helsinki olimpiát rádión hallgattuk végig, de nem a sajátunkon, mert a mi házunkban Sárkeresztesen nem volt villany. A háború ledöntötte a dúcokat a községben. A falu mozigépészénél, aki mellesleg postamester is volt, zsugorodtunk össze vagy százan. Szolgálati szoba-konyhából állt a lakása, tulajdonképpen egy kocsma mellékhelyisége volt. Itt hallgattuk önfeledten 1952-ben a második magyar gólt.”

A riporter felvetésére, hogy írt-e sporteseményhez kapcsolódó verset, határozott nemmel felel.

„Ez velem nem fordul elő. Amikor a magyar labdarúgó-válogatott a Wembleyben 6:3-ra megverte az angolokat, a rádió riportere felszólította a költőket is, hogy írjanak erről a világraszóló győzelemről. Volt, aki írt… Én nem azt írnám, amit várnának tőlem, hanem amit én gondolok. A sportról, mint mindenről, lehet gyönyörűen írni, de főleg nem azokat mozgatja meg, akik tudnának is írni. Egyébként is az alkalom degradálja a mondanivalót. […] Az előbbi felismerés a nagyobb tehetségeket távol tartja a sport témájú versektől, a kisebbeket lelkesíti. Itt van például Gömöri Jenő Tamás szonettje Capablancáról. A halálára írta, gyenge vers. A Capablancáról szóló könyv viszont a kedvenceim közé tartozik. […] Karinthy Frigyes, Havasi Kornél, Márai Sándor írt a könyvbe. 1935-ben Aljechin elvesztette a világbajnokságot, de 1937-ben visszaszerezte Euwe-től. Márai erről többek között azt írta: »A világirodalomban, a tudomány, a művészetek történetében kevés példát láttunk, amikor egy ember ilyen Aljechin-féle bukás és elkallódás után még talpra tud állni, amikor egyszer egy elhasznált zseni még egyszer teljes fénnyel és szikrázással fellobog.«”

Ha valakinek nem lenne egyértelmű, sakkról van szó itt is természetesen, a sportág legendáiról, José Raúl Capablanca (1888–1942) kubai sakkvilágbajnokról, valamint az orosz sakkhagyományok nagy alakjáról, Alekszandr Alekszandrovics Aljechinről. Figyelemre méltó, hogy Bella István egyik válaszában már az 1978-as argentínai világbajnokság előtt két évvel Nyilasi Tibort, az akkor mindössze 21 éves és csupán nyolcszoros válogatott tehetséget nevezi meg a nemzeti futballcsapat emblematikus alakjának.

„Hogy miért vonzódom a sporthoz? A tökélyre vitt mesterségbeli tudás és ugyanakkor a véletlen esélye izgat. A kettő keveréke. Ezért érdekel például egy Fradi–SZEOL mérkőzés. A Fradi jobb focit játszik, de mégis ott van a pillanatnyi pillanat, hátha a Fradinak nem jön össze… Ez olyan, mint az élet, bizonyítja, hogy a megszokott, a betáplált tudáson kívül, isten tudja micsoda, de kell valami ahhoz, hogy produkálni lehessen. Hogy ezt nevezik éppen sportnak? Hogy ez a plusz a sport? […] Ha Nyilasiék nyernek egy VB-t, írok róluk egy verset. A kockázat túl kevés. Az öröm meg túl sok lenne.”

Sajnos a világbajnoki Bella-vers megírására nem adódott mód, a tizenkét évvel későbbi, 1986-os költészet napi Népsport-interjúban pedig már szóba sem került az eshetőség a közelgő mexikói világbajnokság kapcsán. Az Sz. I. monogrammal közölt írás bizonyára Szekeres István főszerkesztő-helyettes tollából való, megtudhatjuk az Ezüstgerely-pályázat zsűritagjaként is közreműködő költőről, hogy a Magyar Papír szerkesztőségében rendszeresen publikált sportról, kezdeményezője volt a „papíripari olimpiának”, és azt is, hogy a sportban továbbra is a szépség izgatja. „Egy labdalevétel, egy teniszező mozdulata, egy úszó, amint szinte suhan a víz felett, a cselgáncsozó, aki finom mozdulat révén alapjában véve túljár az ellenfél eszén. Aki Petőfit olvas és rendszeresen fut vagy úszik, alighanem közelebb áll a boldogsághoz, mint aki a költészet és a testedzés nagy adományát nem mondhatja magáénak. Ezt a harmóniát magam is megpróbáltam megragadni némely versemben.”

Például abban, amelyet a Népsport korabeli szigorú szerkesztői felfogása miatt nem ismerhettek meg az olvasók 1972-ben, mert – mint a szerző utólag bevallja – a Bella Istvántól kapott, friss aranyérmes Balczó András győzelmétől ihletett lírai vallomásnak annak idején, az olimpia forgatagában nem találtak helyet a hasábokon. Így is maradt fenn az írói életműben néhány sportos alkotás, melyek közül még a Képes Sport is idézte a szellemes sakkrímet: „Szabadság, szerelem, e2 kell nekem.” 

A labdázás, a játék, a focizások emléke vissza-visszaköszön írásaiban, például az elemi iskolás tanítónő alakját idéző költeményben: „Kis, piros, pöttyös napcsoda, / a régi, osztatlan oskola / pattogó labda-mosolya. / Írni, olvasni tanított. // Szeretem Ünnep Margitot. // Sze-re-tem Ün-nep Mar-gi-tot.” A zöld pizsamabéka kötet Családi fénykép című darabjában is megjelenik az önfeledt gyermekkori játék: „Balázs mondja: / Jó a napnak is nagyon, / gurigázhat szabadon, / ha csak egymaga játszik, / egykapura cicázik. // Ha én egyszer nagy leszek, / pirosló, nagy nap leszek, / minden nagy rétre elmegyek, / minden nagy térre kimegyek, / mindenkinek füttyögetek, / s a ház alól, a kert alól, / a madarak szárnya alól, / a dél s a délután alól / más se szól, csak / gól! gól, gól!”

A csodaszarvas című, szertartásjáték műfajmegjelöléssel született mű hatodik képében a zene és a tánc megint csak előhívja a testmozgás Bella-interjúkban hivatkozott, légies, harmonikus és szép vonásait. „A fiúk új, tágas mezőkre érkeznek. Itt valóban szárnyalni lehet. Tág a tér. Mindenütt a fény felé visz az út. Olyanok, mint a kölyökállatok. Nem tudnak betelni a cselekvés szabadságával. Táncolnak, játszanak. Nincs többé a nyomasztó, fülledt, szigorú szertartásrend, ami megbéklyózná őket. A futás, a játék végén elfáradnak. Boldogan, megnyugodva dőlnek le pihenni.”

Az Ezüstfenyő téren a természetes idill és az illúzióvesztett üresség furcsa kettősségét hordozza magában, de a labda itt is előkerül: „Az Ezüstfenyő téren / ahol életem élem, / másodmagamban, / az egérsivatagban, // csönd van. A forradalmak / s mammutok itt kihaltak, / akkor is unnák, / ha pénzért mutogatnák. // Rekedt rádió buffog / a réten, labda puffog. / S míg zenél a klozettszag, / virágok balettoznak.” 

Az 1986-os Népsport-cikk után néhány hónappal, a mexikóvárosi Argentína–Nyugat-Németország (3–2) világbajnoki döntőt követő napokban jelent meg az Élet és Irodalom hasábjain Bella István képzeletbeli levele az öt éve elhunyt költőtársnak, Zelk Zoltánnak címezve. A Levél Zé Zének című írás irodalom- és sporttörténelmi szempontból is figyelemre méltó.

„Drága Zoltán! Egy hónapja, a futball-világbajnokság kezdete óta fontolgatom, hogy írok Neked, már csak azért is, mert jól emlékszem, milyen rajongással beszéltél annak idején – tizenhat évvel ezelőtt –, az első mexikói vébé elődöntőjéről, az NSZK–olaszról. Beleszerettél abba a meccsbe. Az évszázad legizgalmasabb mérkőzésének mondtad, s azt hirdetted úton és útfélen, hogy nincs olyan krimiszerző, aki a váratlan események, logikus fordulatok kitalálásában versenyezhetne a focival. Mert – érveltél –, hányan és hányan kitalálják már az első pillanatokban, ki a gyilkos, de ki sejtette meg azt, hogy abban a hosszabbításban micsoda krimi játszódott le, hányszor zörgött a háló, s hogy ki lett végül is a győztes. […]

Drága Zé Zé! A futballról akartalak tudósítani, s most látom, törlesztgetek csupán: bűneimet, magamba zárt dolgaimat gyóntam meg Neked. Igaz, a foci se az már, ami volt. […] A világbajnokságot különben Argentína nyerte szép játékkal és megérdemelten. Van egy új sztár, Maradonának hívják, az elődöntőben a belgák ellen volt egy olyan gólja, amire Te is boldogan emlékeznél.”

Így jutottunk el a Bella-szövegekben Nyilasitól Maradonáig, hogy aztán az Elégiák című mű erős képével visszakanyarodjunk a szerző személyes világához: „Fölnőttem – Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.”