Kis olimpia, nagy álmok – Csinta Samu publicisztikája

Tegye fel a kezét, aki az olimpiához közelítő figyelemmel követte a július 2-án véget ért Európai Játékok 13 napos küzdelemsorozatát. Senki? Vagy alig néhányan? Nem meglepő, majdnem valamennyi, hasonlóan nagy ívet megcélzó rendezvénynek végig kellett járnia az óvoda, elemi iskola botlasztóit. Talán csak maga az olimpiai játékok ötlete örvendett egyöntetű támogatásnak, s hogy a kezdeti számok nem is hasonlítottak a maiakhoz, az elsősorban azzal magyarázható, hogy a sport maga is javában vívta akkoriban még az emancipáció és intézményesülés harcait. Az összes többi világverseny kezdeteit több-kevesebb tamáskodás övezte, a századforduló környékén inkább a világkiállításokat találták országimázs-építésre alkalmas eseményeknek azok a nagyhatalmak, amelyekben egyáltalán felvetődött hasonlónak a gondolata. Csakhogy a küszöbön álló budapesti atlétikai világbajnoksággal példálózzunk: a legtöbb országot megmozgató sportágban is csak 1983-ra sikerült legyőzni a közegellenállást és megrendezni az első saját vb-t. Igaz, egy csapásra hatalmas siker lett belőle, de a vajúdás érthetetlenül hosszú időt vett igénybe.

Az Európai Játékok – amelynek idei, harmadik kiadását Krakkó központtal a Kis-Lengyelországnak nevezett régió több helyszínén rendezték – is erősen küzd a jelek szerint minden kezdettel kötelező módon velejáró nehézségekkel. A korábban erős egyéniséggel, jól körvonalazott gazdasági érdekekkel és mágneses térrel bíró Európa amúgy is az utolsó földrész, ahol bevezették az össz­sportági kontinentális bajnokságot, az Ázsiai Játékokról, a Pánamerikai Játékokról, az Afrikai vagy Csendes-óceáni Játékokról – sőt, a hajdani brit birodalom országait megpezsdítő Nemzetközösségi Játékokról már régóta követhetjük a tudósításokat, arcunkon néha a hasonló rendezvények általános sportértékét minősítő sznob fintorral.

Amióta 2012. december 8-án az Európai Olimpiai Bizottság (EOC) 41. általános gyűlésén Rómában bejelentették a fősodorhoz való csatlakozásról szóló döntést, folyamatosan ízlelgetjük a dolgot. Az olimpia hagyományait deklaráltan követő esemény egyelőre legfeljebb nevében vált a szinonimák szintjén európai olimpiává, lényegét, még inkább elismertségét tekintve egyelőre messze áll tőle. Pedig az EOC tudorai több eszközzel is igyekeznek dimenzionálni a rendezvényt, köztük messze nem utolsósorban az olimpiai kvótaszerzés lehetőségével. Tíz sportágban közvetlen olimpiai indulási jogot lehetett szerezni, ezekkel részben átfedésben 18-ban kvótához szükséges pontokat gyűjteni. Sőt, egyre több sportág áll be a sorba, azaz nyilvánítja Európa-bajnokságnak a játékok keretében zajló versenyeket – az idén 12 ilyen Eb zajlott egy kalap alatt –, ami egyértelmű üzenet a mezőnynek. Ennek ellenére a vártnál és beharangozottnál némileg kevesebben utaztak Lengyelországba: 48 ország hét­ezer sportolója.

Köztük egy minden eddiginél nagyobb létszámú magyar küldöttség is – a 218 versenyző, 105 férfi és 113 női sportoló, a MOB által nevezett 176 főből plusz az atléták elkülönülve szerveződő csapatversenyének résztvevőiből jön ki –, amelynek túlnyomó része élt is a lehetőséggel. Az öt begyűjtött olimpiai kvóta ugyanis épp a magyar szempontból legtöbbet ígérő sportlövészetben és öttusában, illetve az ökölvívásban „termett”. És csak a történeti teljesség kedvéért: a Team Hungary összesen tíz arany-, tíz ezüst- és 18 bronzérmet szerzett az EJ-n, jelentősen felülmúlva ezzel a két korábbi alkalommal elért eredményét. Az első, 2015-ös bakui Európa Játékokon elért hét arany-, négy ezüst- és nyolc bronzérem, s a négy évvel korábbi minszki multisporteseményen szerzett négy első, hat második és kilenc harmadik helyezéshez képest valóban látványos az előrelépés. És ha a mezőnyök sűrűsége még mindig ad is némi táptalajt a fanyalgásra, a verseny olimpiai minősítő jellege alkalmas alátámasztani a tényekre szorítkozás jogosságát.

Miután az atlétikai vb szervezésének célegyenesébe forduló Magyarországon sűrűn felvetődik egy megasportesemény megrendezésének indokoltsága, közvetett és közvetlen haszna, azt sem mellékes körüljárni, milyen tapasztalatokat kínál egy hasonló kihívást vállaló és annak többnyire jó színvonalon eleget is tevő rendezvény. A fél évvel ezelőtti terepszemlét követően nyilatkozó Fábián László MOB-főtitkár egyértelmű lemaradásról beszélt. Akkor fő okként az ukrajnai háborút említette, amely egész Európára, a földrajzi közelség és megalapozott történelmi előzmények miatt Lengyelországra különösen nagy nyomást gyakorol – anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt. Bízva természetesen abban, hogy sikerül időben pótolni a fennálló hiányosságokat. A Krakkóból visszatérő sportvezető szerint nem is volt semmi gond, azt meg már csak mi tesszük hozzá, hogy az esetenként bántóan foghíjas lelátók azért jelezték, hogy talán más dolgok foglalkoztatják mostanában az amúgy közismerten sportszerető lengyeleket.

Nos, talán ki sem hűlt még az elmúlt vasárnap este a krakkói Henryk Reyman Városi Stadionban kialvó láng helye, a témában a játékok idejére „jegelt” vita újra fellobbant a lengyel közéletben. „A játékok miatt körülbelül 20 ezer ember érkezett Krakkóba, miközben egy átlagos hétvégén ennél is többen szoktak itt lenni – panaszkodott Tomás Urynowicz, a Kis-lengyelországi Vajdaság Tanácsának tagja az Euronews portálnak. – Mi már régen az »elégetett pénz« játékainak nevezzük az eseményt, rengeteg pénzt költöttek rá, ami nem térül meg soha. Sok fiaskónak bizonyuló esemény zajlott itt, ráadásul a sportban nemcsak az eredmény számít, hanem a látogatottság, a tömeg, a szurkolók lelkesedése is. Itt viszont nincsenek szurkolók, nincs lelkesedés.” Krakkó városnak a kritikára reagáló szóvivője szerint a település azonban így is jól járt, hiszen az infrastrukturális beruházások, építkezések, útjavítások, valamint a kiemelten a sportinfrastruktúrába történő beruházások után 90.5 millió euró körüli pozitív szaldóval látszik zárulni az esemény. Csupa olyan beruházás, amelyre az Európai Játékok nélkül aligha került volna sor éppen most.

Valóban jó lenne érteni, illetve megérteni a lengyel néplelket, azokat az okokat, amelyek ilyen mértékben távol tartották a helyi és külföldi szurkolókat az év egyik legnagyobb sporteseményétől. Mert némi túlzással csak a legvégén voltak igazán kíváncsiak a nézők a sportolókra, talán épp abból a meggondolásból népesítették be a lelátókat a záróünnepségre, hogy lássák, kiket mulasztottak el megtapsolni az elmúlt napokban. Persze igazi hiányérzet csak akkor alakulhat ki, ha kiemelkedő élményeken csemegézve tudatosul az emberben, hogy mostanában aligha lesz alkalma hasonló szintű sportfesztivál közvetlen szemlélőjévé válni. Otthon, hazai árakon. Szolgálhat mindez akár tanulságként is a magyar szurkolók számára, hiszen bár az atlétikai vb belépőinek több mint a fele már elővételben elkelt, legnagyobb csodálkozásomra azzal kellett szembesülnöm a minap, hogy épp a legnagyobb magyar éremesély, a kalapácsvető Halász Bence döntőjének napjára még mindig lehet, ha korlátozott számban is, jegyet vásárolni.

Az Európai Játékok szervezői mindenesetre lassan, szívósan tapossák ki a maguk útját. A trend biztató, az ütem talán kevésbé kielégítő, de éppen a mi példánk, a magyarok példája bizonyíthatja: vissza lehet és érdemes találni a sporthoz. A Puskás Aréna telt házas futballeseményei nagyon mélyről fakadó folyamatokat sejtetnek.

Valami olyat, amelyből akár olimpia is lehetne.

Olyan igazi.
Tegye fel a kezét, aki az olimpiához közelítő figyelemmel követte a július 2-án véget ért Európai Játékok 13 napos küzdelemsorozatát. Senki? Vagy alig néhányan? Nem meglepő, majdnem valamennyi, hasonlóan nagy ívet megcélzó rendezvénynek végig kellett járnia az óvoda, elemi iskola botlasztóit. Talán csak maga az olimpiai játékok ötlete örvendett egyöntetű támogatásnak, s hogy a kezdeti számok nem is hasonlítottak a maiakhoz, az elsősorban azzal magyarázható, hogy a sport maga is javában vívta akkoriban még az emancipáció és intézményesülés harcait. Az összes többi világverseny kezdeteit több-kevesebb tamáskodás övezte, a századforduló környékén inkább a világkiállításokat találták országimázs-építésre alkalmas eseményeknek azok a nagyhatalmak, amelyekben egyáltalán felvetődött hasonlónak a gondolata. Csakhogy a küszöbön álló budapesti atlétikai világbajnoksággal példálózzunk: a legtöbb országot megmozgató sportágban is csak 1983-ra sikerült legyőzni a közegellenállást és megrendezni az első saját vb-t. Igaz, egy csapásra hatalmas siker lett belőle, de a vajúdás érthetetlenül hosszú időt vett igénybe.

Az Európai Játékok – amelynek idei, harmadik kiadását Krakkó központtal a Kis-Lengyelországnak nevezett régió több helyszínén rendezték – is erősen küzd a jelek szerint minden kezdettel kötelező módon velejáró nehézségekkel. A korábban erős egyéniséggel, jól körvonalazott gazdasági érdekekkel és mágneses térrel bíró Európa amúgy is az utolsó földrész, ahol bevezették az össz­sportági kontinentális bajnokságot, az Ázsiai Játékokról, a Pánamerikai Játékokról, az Afrikai vagy Csendes-óceáni Játékokról – sőt, a hajdani brit birodalom országait megpezsdítő Nemzetközösségi Játékokról már régóta követhetjük a tudósításokat, arcunkon néha a hasonló rendezvények általános sportértékét minősítő sznob fintorral.

Amióta 2012. december 8-án az Európai Olimpiai Bizottság (EOC) 41. általános gyűlésén Rómában bejelentették a fősodorhoz való csatlakozásról szóló döntést, folyamatosan ízlelgetjük a dolgot. Az olimpia hagyományait deklaráltan követő esemény egyelőre legfeljebb nevében vált a szinonimák szintjén európai olimpiává, lényegét, még inkább elismertségét tekintve egyelőre messze áll tőle. Pedig az EOC tudorai több eszközzel is igyekeznek dimenzionálni a rendezvényt, köztük messze nem utolsósorban az olimpiai kvótaszerzés lehetőségével. Tíz sportágban közvetlen olimpiai indulási jogot lehetett szerezni, ezekkel részben átfedésben 18-ban kvótához szükséges pontokat gyűjteni. Sőt, egyre több sportág áll be a sorba, azaz nyilvánítja Európa-bajnokságnak a játékok keretében zajló versenyeket – az idén 12 ilyen Eb zajlott egy kalap alatt –, ami egyértelmű üzenet a mezőnynek. Ennek ellenére a vártnál és beharangozottnál némileg kevesebben utaztak Lengyelországba: 48 ország hét­ezer sportolója.

Köztük egy minden eddiginél nagyobb létszámú magyar küldöttség is – a 218 versenyző, 105 férfi és 113 női sportoló, a MOB által nevezett 176 főből plusz az atléták elkülönülve szerveződő csapatversenyének résztvevőiből jön ki –, amelynek túlnyomó része élt is a lehetőséggel. Az öt begyűjtött olimpiai kvóta ugyanis épp a magyar szempontból legtöbbet ígérő sportlövészetben és öttusában, illetve az ökölvívásban „termett”. És csak a történeti teljesség kedvéért: a Team Hungary összesen tíz arany-, tíz ezüst- és 18 bronzérmet szerzett az EJ-n, jelentősen felülmúlva ezzel a két korábbi alkalommal elért eredményét. Az első, 2015-ös bakui Európa Játékokon elért hét arany-, négy ezüst- és nyolc bronzérem, s a négy évvel korábbi minszki multisporteseményen szerzett négy első, hat második és kilenc harmadik helyezéshez képest valóban látványos az előrelépés. És ha a mezőnyök sűrűsége még mindig ad is némi táptalajt a fanyalgásra, a verseny olimpiai minősítő jellege alkalmas alátámasztani a tényekre szorítkozás jogosságát.

Miután az atlétikai vb szervezésének célegyenesébe forduló Magyarországon sűrűn felvetődik egy megasportesemény megrendezésének indokoltsága, közvetett és közvetlen haszna, azt sem mellékes körüljárni, milyen tapasztalatokat kínál egy hasonló kihívást vállaló és annak többnyire jó színvonalon eleget is tevő rendezvény. A fél évvel ezelőtti terepszemlét követően nyilatkozó Fábián László MOB-főtitkár egyértelmű lemaradásról beszélt. Akkor fő okként az ukrajnai háborút említette, amely egész Európára, a földrajzi közelség és megalapozott történelmi előzmények miatt Lengyelországra különösen nagy nyomást gyakorol – anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt. Bízva természetesen abban, hogy sikerül időben pótolni a fennálló hiányosságokat. A Krakkóból visszatérő sportvezető szerint nem is volt semmi gond, azt meg már csak mi tesszük hozzá, hogy az esetenként bántóan foghíjas lelátók azért jelezték, hogy talán más dolgok foglalkoztatják mostanában az amúgy közismerten sportszerető lengyeleket.

Nos, talán ki sem hűlt még az elmúlt vasárnap este a krakkói Henryk Reyman Városi Stadionban kialvó láng helye, a témában a játékok idejére „jegelt” vita újra fellobbant a lengyel közéletben. „A játékok miatt körülbelül 20 ezer ember érkezett Krakkóba, miközben egy átlagos hétvégén ennél is többen szoktak itt lenni – panaszkodott Tomás Urynowicz, a Kis-lengyelországi Vajdaság Tanácsának tagja az Euronews portálnak. – Mi már régen az »elégetett pénz« játékainak nevezzük az eseményt, rengeteg pénzt költöttek rá, ami nem térül meg soha. Sok fiaskónak bizonyuló esemény zajlott itt, ráadásul a sportban nemcsak az eredmény számít, hanem a látogatottság, a tömeg, a szurkolók lelkesedése is. Itt viszont nincsenek szurkolók, nincs lelkesedés.” Krakkó városnak a kritikára reagáló szóvivője szerint a település azonban így is jól járt, hiszen az infrastrukturális beruházások, építkezések, útjavítások, valamint a kiemelten a sportinfrastruktúrába történő beruházások után 90.5 millió euró körüli pozitív szaldóval látszik zárulni az esemény. Csupa olyan beruházás, amelyre az Európai Játékok nélkül aligha került volna sor éppen most.

Valóban jó lenne érteni, illetve megérteni a lengyel néplelket, azokat az okokat, amelyek ilyen mértékben távol tartották a helyi és külföldi szurkolókat az év egyik legnagyobb sporteseményétől. Mert némi túlzással csak a legvégén voltak igazán kíváncsiak a nézők a sportolókra, talán épp abból a meggondolásból népesítették be a lelátókat a záróünnepségre, hogy lássák, kiket mulasztottak el megtapsolni az elmúlt napokban. Persze igazi hiányérzet csak akkor alakulhat ki, ha kiemelkedő élményeken csemegézve tudatosul az emberben, hogy mostanában aligha lesz alkalma hasonló szintű sportfesztivál közvetlen szemlélőjévé válni. Otthon, hazai árakon. Szolgálhat mindez akár tanulságként is a magyar szurkolók számára, hiszen bár az atlétikai vb belépőinek több mint a fele már elővételben elkelt, legnagyobb csodálkozásomra azzal kellett szembesülnöm a minap, hogy épp a legnagyobb magyar éremesély, a kalapácsvető Halász Bence döntőjének napjára még mindig lehet, ha korlátozott számban is, jegyet vásárolni.

Az Európai Játékok szervezői mindenesetre lassan, szívósan tapossák ki a maguk útját. A trend biztató, az ütem talán kevésbé kielégítő, de éppen a mi példánk, a magyarok példája bizonyíthatja: vissza lehet és érdemes találni a sporthoz. A Puskás Aréna telt házas futballeseményei nagyon mélyről fakadó folyamatokat sejtetnek.

Valami olyat, amelyből akár olimpia is lehetne.

Olyan igazi.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!