A Beatles lelke, akit megbabonázott a Formula–1 – 80 éve született George Harrison

Február 25-én lenne 80 esztendős George Harrison, az egyetemes kultúrát alapjaiban megváltoztató Beatles szólógitárosa, olyan, mára klasszikussá váló dalok szerzője, mint a Here Comes the Sun, a Taxman, a Something vagy a While My Guitar Gently Weeps. Harrison, aki 2001 őszén, 58 esztendősen hunyt el tüdőrákban, alighanem a leginkább félreismertként a négy liverpooli gombafejű közül. Brian Epstein, a zenekar menedzsere egyszer egy interjúban úgy fogalmazott, a Beatlesnek John Lennon az esze, Paul McCartney a szíve, Ringo Starr a teste és a vére, George Harrison pedig a lelke. Nos, ezt a lelket „Csendes Beatle-ként” emlegetették (a becenevet egy amerikai turnén ragasztotta rá a sajtó a kínzó torokgyulladása miatt csak elvétve megszólaló zenészre), s ugyan valóban távol állt tőle a magamutogatás és idegesítette a sztárkultusz, azért a hétköznapokban egyáltalán nem volt az a visszafogott és visszahúzódó ember, amilyennek előszeretettel beállították.

Sokkalta inkább a nyitottsága és a kíváncsisága határozta meg a személyiségét. A bolti eladó anya és iskolabuszsofőrként dolgozó apa (Harrison aztán majd e busz hátuljában mutatta meg gitártudását John Lennonnak 1958-ban) negyedik gyermekeként felnövő George volt az, aki a Beatlesből elsőként fordult a keleti filozófia és a hinduizmus felé, majd Krisna-tudatú hívőként élte le az életét (igaz, a saját szabályrendszeréhez finomította a vallási megkötéseket). Kipróbálta, majd később sem vetette meg a különféle tudatmódosító szereket, nem mondott nemet a nőknek – már házasemberként sem (kétszer nősült, első felesége, Pattie Boyd idővel a jó barát és zenésztárs Eric Clapton oldalán kötött ki) –, érdeklődött a kertészkedés iránt, anyagi támogatóként beszállt a Monty Python-csoport Brian élete című filmjébe, sőt néhány másodperc erejéig szereplőként is felbukkant benne (egy másik „patronált” mozija, a Madonnával és Sean Penn-nel forgatott Sanghaji meglepetés viszont csúfos bukás lett). És élete végéig gyermeki lelkesedéssel rajongott a technikai sportokért, különösen a Formula–1-ért, amely idővel az egyik legotthonosabb közegévé vált.

Az autósport 12 évesen szippantotta be Harrisont és soha többé nem eresztette el. 1955. július 16-án Aintree-ben, a helyszínen látta a Formula–1-es Brit Nagydíjat és a honfitárs Stirling Moss győzelmét. A Mercedes versenyzője éppen olyan nagy hatást gyakorolt rá, mint márkatársa, a világbajnoki címet abban az esztendőben (is) elhódító, s összesen öt vb-elsőséget begyűjtő argentin Juan Manuel Fangio. Harrison ettől kezdve követte a sportág eseményeit, gyűjtötte az autóversenyzők fotóit, de aztán a Beatles berobbanását követően már csak elvétve csípett el egy-egy versenyt (leginkább a Monacói Nagydíjat), egyszerűen nem maradt elég ideje a szenvedélyére. A banda felbomlását követően, miután sikeresen beindult a szólókarrierje („szerényen” egy tripla albummal, az All Things Must Pass-szal nyitott 1970-ben), újra egyre gyakrabban bukkant fel a versenyhétvégéken, jobbára a brit csapatok különlegesen fontos vendégeként. A „nagy visszatérését” az 1977-es Formula–1-es szezon jelentette, ebben az esztendőben számos futamon tiszteletét tette, ugyanakkor nemcsak a pályán zajló események voltak rá hatással, a versenyzőkkel is jó kapcsolatot alakított ki. James Hunttal, Emerson Fittipaldival, Jody Scheckterrel vagy Ronnie Petersonnal éppen olyan jól megértette magát, mint a bratyizni kifejezetten utáló Niki Laudával.

Az 1973-ban visszavonuló háromszoros világbajnok Jackie Stewarttal pedig még a hatvanas években kötött életre szóló barátságot, talán azért is, mert hozzá hasonlóan a skót autóversenyző is nyitott volt a spiritualizmusra. „Valójában neki köszönhetem, hogy alaposabban megismerhettem ezt a világot és beleshettem a színfalak mögé” – hálálkodott egy későbbi interjújában George Harrison, míg Stewart azt mondta róla, „nála lenyűgözőbb emberrel korábban még nem találkoztam”. Jellemző, hogy miután F1-es cimborái addig rágták a zenész fülét, amíg elő nem rukkolt a Faster című, az autóversenyzők előtt tisztelgő szerzeményével, a dalhoz készült videóklipben Jackie Stewart vezeti azt a Rolls Royce-t, amelynek a hátsó ülésén Harrison gitározik (a dalban hallható versenyhangokat Harrison maga rögzítette az 1978-as kaliforniai futamon). A Faster kislemezen is megjelent, borítóján a Formula–1 legendás bajnokainak fotójával, de miután a Lotus svéd versenyzője, Gunnar Nilsson 1978 őszén, mindössze 29 évesen elhunyt rákban, a kislemezre Nilsson F1-es autójának fotóját nyomtatták, a bevételből pedig a néhai pilótáról elnevezett rákalapítványt támogatták.

Nilsson emléke előtt tisztelegve egyébként 1979 nyarán versenyt rendeztek a Donington Parkban, amelyen a korszak több aktív pilótája is részt vett. Ezen a napon sor került néhány betétfutamra is régi versenyautókkal (mások mellett Fangio is rajthoz állt), és mit ad isten, Stirling Moss 1961-es Lotusát nem más vezette, mint George Harrison. A zenész ugyanakkor egy évvel korábban már egy friss „konstrukcióba” is beleült. 1978 áprilisában a kétszeres világbajnok gyorsasági motoros Barry Sheene nem hivatalos tesztelésen „kipróbálta” a Formula–1-ben szereplő Surtees csapat egyik TS19-es versenygépét a Brands Hatch-i pályán. Az utolsó néhány kör előtt pedig magához hívta jó barátját, George Harrisont, mondván, most te jössz, azzal átadta a volánt a zenésznek. Az egykori „Beatle” öt-hat kört tett meg a pályán, hogy aztán az egész társaságot meghívva koccintsanak a remekül sikerült napra.

A FASTER KLIPJE

A jótékonykodás, a segítő szándék később sem állt távolt a Beatles legendájától. Második feleségével, Olivia Ariasszal anyagilag támogatta Damon Hill autóversenyzői pályakezdését. Damon apja, a kétszeres F1-es világbajnok Graham Hill jó kapcsolatban volt Harrisonnal egészen a visszavonulása után, 1975-ben, 46 esztendős korában bekövetkező repülőgép-szerencsétlenségig. A félárván maradó Damon nem dúskált a pénzben, jól jött Harrisonék támogatása, ami nélkül talán a fiúból sem vált volna 1996-ban világbajnok.

„Miután végre kerestem egy kis pénzt a versenyzéssel, felajánlottam, hogy visszafizetem nekik a költségeiket, de határozottan visszautasították – emlékezett önéletrajzi könyvében Damon Hill. – Idővel aztán már a pótszüleimnek tekintettem őket, és jó érzés volt tudni, hogy pusztán szeretetből, a belém vetett hitük és bizalmuk miatt segítettek, mindenféle anyagi haszonszerzés reménye nélkül.” Egy későbbi Twitter-bejegyzésben pedig Hill azt írta, George Harrison egyszer azt mondta neki, éppen olyan jól vezet, mint ahogy ő gitározik.

Aligha kell ennél nagyobb dicséret.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. február 25-i lapszámában jelent meg.)