Kertész Alice 1956-ról: Meghallottam a szüleim hangját, és indultam haza

– Korondi Margit március hatodikán, Bodó Andrea szeptember huszon­egyedikén hunyt el. Mindketten Amerikában éltek, szép kort értek meg, Korondi nyolcvankilenc, Bodó nyolcvannyolc esztendőt.
– Nehéz az elmúlásról bármit is mondanom. Benne vagyok én is a korban, november tizenhetedikén már nyolcvanhét éves leszek. Hallgatom!

– Kérem, idézze fel az alakjukat, személyiségüket! Egyáltalán hogyan érintette, hogy az olimpiát követően nem tértek haza, hanem az Egyesült Államokban telepedtek le? December hetedikén nyerték meg az aranyérmet, mi történt azután? Összedugták a fejüket, hogyan tovább?
– Persze! Többé-kevésbé tisztában voltunk, melyikünk mit szeretne. Én a hazamenetel mellett voltam.

– Jól tudom, nem volt titok, hogy Korondi Margit nem tér haza a játékok után?
– Igen. A szüleivel még otthon megbeszélte, ne legyen teher neki a döntés, hogy kint marad-e, vagy hazatér. Volt benne vágy, hogy ne otthon élje le az életét. Nem Ausztráliában, hanem Amerikában. Arról, hogy mi történt volna, ha hazatér, így fogalmazott egykoron: „Havi háromezer forintért tanítsak?”

– Ráadásul megromlott a viszonya férjével, Plachy Mátyással. Más kérdés, hogy az ökölvívó nem sokkal később utánament az Egyesült Államokba.
– Igen, megpróbálták együtt, végül – noha gyermekük született – különmentek.

– Korondi Margit az Oktogonon kötödét nyithatott, csináltatott cipőben járt. Már Helsinki olimpiai bajnokaként nagyon kemény munkával tudott csak visszatérni, miután a szakvezetőség úgy döntött, szükség lenne rá 1956-ban a válogatottban.
– Hogy milyen volt Gréti? Finoman fogalmazva sem az ötvenes évek nőideálja. Semmi sem állt tőle távolabb, mint annak lenni. Abszolút alkalmas volt arra, hogy Amerikában éljen. Üzletasszonyként is remekül irányította az életét. De engem azzal nyűgözött le, amit a szereken művelt! Azt mondták róla, már a pólyában kézen állt. Édesapjának, a tornász és testnevelő tanár Korondi Ferencnek köszönhetően jobban járt kézen, mint lábon… Mondhatni, a szereken nőtt fel. Hogy alig egy év alatt visszanyerte a formáját, abban az akaratereje mellett a tehetsége segítette.

– Felemás korláton 1952-ben olimpiai bajnoki címet szerzett. Az volt a legjobb szere?
– Kivételes tehetsége révén Gréti mindegyiken kiválóan teljesített!

– A talentumával ő is tisztában volt, amit nem is rejtett véka alá. Noha itthon nem tudott Keleti Ágnes elé kerülni, külföldön tárgyilagosabb pontozás mellett több alkalommal is legyőzte.
– Teljesen igaza volt! Majdnem biztos vagyok abban, ha Herpich Rezsőné, Vali néni nem Keletit favorizálja, Korondi tízszeres olimpiai bajnok lehetett volna.

– Keleti Ágnes ötszörös aranyérmes, Melbourne-ben négyet nyert, a korszak másik nagy sportolója, a kilencszeres bajnok Larisza Latinyina szintén négyet.
– Fenntartom, Korondi mindkettőjüknél jobb volt. Egyébként Latinyinával kapcsolatban történt egy nagyon kínos esetem: nagyon jól tudtam oroszul, de elfelejtettem, s amikor hosszú idő után ismét találkoztunk, azt hitte, azért nem beszélek vele, mert politikai okokból haragszom rá.

– Meddig tartották a kapcsolatot Grétivel?
– Eszembe jut vele kapcsolatban egy történet: Tatán edzett az Aranycsapat, mi csak úgy beálltunk az egyik kapuba a hálóhoz. Jött Grosics Gyula, és azt mondta: „Na, lányok, most úgy kell védenem, nehogy eltaláljon benneteket a labda!” Mit mondjak, minden lövést megfogott, tényleg ő volt a Fekete Párduc! Eleinte telefonon beszéltünk Grétivel, később íméleket váltottunk, de egyikünk sem rajongott a levelezés ilyen formájáért. Miután Plachytól elvált, hozzáment egy magyar vállalkozóhoz, akivel számos alkalommal jöttek Magyarországra. Miután meghalt, nincsen kapcsolatom a családjával, nagyon hiányzott neki a párja, úgy vélem, utána akart menni. Hiába próbáltam angolul felvenni a kapcsolatot a lányával, nem reagált. Sosem voltam nála Las Vegasban, a szívem miatt régóta nem ülhetek repülőre. Illetve az orvos azt mondta, felszállhatok, csak nem biztos, hogy élve szállok le…

– Bodó Andreával is íméleztek?
– Igen, s miután Köteles Erzsikével szinte naponta beszélt telefonon, még aznap tudtam mindenről.

– Szakmailag milyen teljesítményt nyújtott?
– Dea – mert mi csak így hívtuk – minden szeren hozta a formáját, nagyon magas színvonalon. Ám nem is erről beszélnék vele kapcsolatban: tüneményes természetű, aranyos, szerethető valaki volt, olyan, aki senkit sem tudott megbántani. Mindenki kedvelte, nem ismerek olyat, aki nem. Még Vali néni is…

– Ezt viccből mondja vagy komolyan?
– Komolyan – egészen addig a kedvence volt, amíg a fia udvarolt neki.

– Dea miért maradt kint?
– Eredetileg nem állt szándékában elmenni, de férje, Molnár Miklós újságíró kijutott Melbourne-be, ott döntöttek úgy, hogy Amerikát választják. A Sports Illustrated túráján nagyon megtetszett nekik Los Angeles, nem messze a kaliforniai metropolisztól, Novatóban telepedtek le.

– Bodó Andrea nem távolodott el a tornától, a ritmikus gimnasztikához húzott a szíve.
– A Nemzetközi Tornaszövetségen belüli szakágban tevékenykedett tovább, Los Angelesben és Barcelonában az ötkarikás játékokon technikai igazgató volt, szép karriert futott be. Vele és Grétivel is személyesen Magyarországon találkoztunk. A közelmúltban még váltottunk ímélt. Először megírta, ismét teljesen jól van – ehhez tudni kell, korábban daganatos betegségben szenvedett –, majd nem sokkal később már olvashatatlan volt az üzenete. Aztán már csak a haláláról jött hír…

– Ön Melbourne-ben felemás korláton hatodik lett, mi választotta el attól, hogy legjobb szerén egyéniben dobogóra állhasson?
– Még a csehszlovákiai Nymburkban megsérült a könyököm, gipszbe kellett tenni. Engem tartaléknak vittek ki Ausztráliába, ám Nagy Márta nemigen tudta jól begyakorolni a kéziszergyakorlatot, és Vali néni úgy döntött, nekem kell pódiumra lépnem. Levették a gipszet, elkezdtem edzeni. Létezett egy olyan szabály, aki a szerenkénti versenyben nem indul, a csapatgyakorlaton sem vehet részt. Tass Olgával holtversenyben ötödik-hatodik lettem felemás korláton, abban az állapotomban nem ment jobban. A kedvenc elememet, hogy az alsó karfáról visszafogok a felsőre, a könyököm miatt meg sem próbáltam. A többi szeren még a húszba se kerültem be. Szerencsére a kéziszercsapat-versenyen már nem fájt.

– Mi döntött a hazatérése mellett?
– Melbourne-ben nem kaptam hírt a szüleimről, nem tudtam, élnek-halnak-e. A repülővel megérkeztem Milánóba – a Sports Illustrated amerikai túrája nem vonzott, cirkusznak tartottam –, edzői állásom is lett volna Olaszországban. Ám egy honvédos társam telefonált, hívott haza. Azt mondtam, nem tudok semmit a szüleimről, előfordulhat, hogy nincsenek életben, mi kötne az otthonhoz? Másnap újra hívott, odaadta a kagylót a szüleimnek, én pedig indultam haza.

– Köztudott, hogy a „tornászlányok” karrierjük befejezése után is összejártak. Köteles Erzsébet és Tass Olga kilencven év fölött hagyott itt bennünket, Korondi és Bodó közel a kilencvenhez. Egyszer megkérdeztem öntől, mi a hosszú élet titka, a mozgásra esküdött.
– Erzsike és Olga életük végéig mozogtak, Gréti és Dea is esküdött a tornára, én is sportolgatok naponta egy órát, gimnasztikázom, sétálok. Borzasztó, hogy nincsenek velünk. Erzsike egy idősotthonban hunyt el három éve – hozzá nem méltó körülmények között –, egy évvel később pedig még én köszöntöttem a kilencvenéves Olgit, átadtam neki a virágot, és azt mondtam, remélem, a következő kerek születésnapon is én köszönthetem. A sors nem így akarta. A szívem szakadt meg, annyira megviselt a halála. Az orvos megtiltotta, így nem is mertem elmenni a temetésére, hogy nézett volna ki, búcsúztatjuk, én meg a szívemmel „cirkuszolok”? Amikor megbeszéltük az interjút, az jutott eszembe, hogy az elsőt alig tizenhat évesen adtam, ez pedig az utolsó. Mindenkinek meg van írva a sorsa.

– Az is, hogy ez az utolsó beszélgetés?
– Benne vagyok már a korban. Hiszek Istenben, de templomba nem járok.

– Ha létezik, a „másvilágon” mi lenne?
– Meglepődik: orvos. A családunkban sokan praktizáltak, szívem szerint én is az orvosegyetemre mentem volna. Imádtam tornászni, orvosként próbálnám meg vinni valamire.